Stranger than Fiction – amerikai, 2006. Rendezte: Marc Forster. 113 perc.
Vetítik: Filmbox Extra - 21:00

Akár Charlie Kaufman is írhatta és Spike Jonze is rendezhette volna a (filmbeli) valóság és (filmbeli) fikció átfedésbe kerüléséről szóló, a manipulált élet gondolatával eljátszó Felforgatókönyvet – a film azonban meglepő módon az eddig főként szenvelgő melodrámával (Szörnyek keringője) és erőltetett művészgiccsel (Maradj!) jelentkező Marc Forster műve, aki önmagát meghazudtolva ha nem is teljesen eredeti, de nagyon frappáns kis darabot készített művészi szabadság és szereplői megkötöttség (avagy művészi megkötöttség és szereplői szabadság) mibenlétéről.

Harold Crick adóellenőr egy nap arra ébred, hogy ismeretlen női hang narrálja minden egyes cselekedetét – mintha csak egy regény főhőse lenne. Ezzel párhuzamosan Karen Eiffel regényírót is látjuk (figyeljünk a beszélő nevekre!), aki már tíz éve szenved élete nagy alkotásával – csak sehogy sem tudja kitalálni, mi lenne a legnagyszerűbb halálnem központi figurája számára. Az összefüggéseket a filmbeli írónővel közös hősünk is hamar átlátja, megindulhat hát Harold versenyfutása az életéért Dustin Hoffman laza irodalomprofesszora segítségével. A folytonos reflexió és önreflexió mellett ez az abszurd alaphelyzet klasszikus vígjátéki szituációkban is bővelkedik (több poén is épül arra, hogy a mindentudó (?) elbeszélő hangját hősünkön kívül más nem hallja).

A többszörös tükröztetés képileg is ötletesen jelenik meg: az egyszerre film- és regényhős, több személyre hasadt Crickből a különböző fürdőszobatükrök segítségével egyszerre négyet is kapunk, de van, hogy a szájából kifelé fényképező kamera segítségével tükörképét látjuk csak.

Az alkotók érzelgős hajlamaikon a végén sajnos nem tudtak uralkodni, ráadásul ha lecsupaszítjuk, a film tulajdonképp nem több egyszerű love storynál (hősünk találkozik egy lázadó péklánnyal) – ami azonban rendkívül érdekes körítéssel van tálalva, és még egzisztencialista elmélkedésre is lehetőséget ad a (látszat)életről.

Vajda Judit