Nagy Anikó rendező ötrészes online dokumentumfilm-sorozatot készített a Nemzeti Színház hat fiatal színészéről (Így jöttem…). A művészek a színház új előadásában, a Rocco és fivérei című Vidnyánszky Attila-rendezésben szerepelnek, és történetük sok tekintetben hasonlít a Luchino Visconti filmklasszikusára (Rocco e i suoi fratelli, 1960) épülő előadás szereplőihez: vidékről kerültek a nagyvárosba. Hat színész történetén keresztül mutatják be, hogyan találtak rá hivatásukra, mit jelent nekik az otthon. 

Az ötrészes sorozatban Mészáros Martin mutatja be a délvidéki Csókát és Zentát, Berettyán Nándor és Sándor Balmazújvárost és a pusztát, Barta Ágnes Szolnokot, Szabó Sebestyén László Debrecent, Bordás Roland pedig a beregi Hetefejércsét.

Az első epizód:

Életének 86. évében elhunyt Sára Sándor kétszeres Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező, operatőr, a nemzet művésze. Az alábbi interjú eredetileg a Filmvilág 2005 novemberi számában jelent meg.

Amelyik népnek nincs múltja, azt a jelenéből is ki lehet forgatni. Sára Sándor dokumentumfilmjei a történelmi amnézia ellen. 

– Olyan dokumentumfilmekkel indult, amelyek azonnal figyelmet keltettek, díjakat hoztak, és ma már klasszikusnak számítanak. Később, már játékfilmesként is újra meg újra visszatért a dokuhoz. Melyik az igazi műfaja? 

– Az az igazság, hogy játékfilm-lehetőségek hiányában kezdtem el dokumentumfilmeket forgatni. 

– Már a kezdet kezdetén is? 

– Igen, a 2. magyar hadseregről szóló filmbe is azért fogtam bele, mert nem sikerült megvalósítanom a játékfilmterveimet. 

– És még előbb? A Pályamunkások, a Cigányok idején? 

Szeptember 21-én, szombat este zárult a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. A Művészetek Házában megrendezett ünnepélyes zárógálán részt vettek a filmszakma képviselői, hazai és külföldi alkotók jelenlétében átadták a fesztivál díjait.

Az ünnepségen személyesen vette át a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál Életműdíját az egykori James Bond, George Lazenby. A díjkiosztó után a világsztár jelenlétében levetítették az idén ötven éves James Bond remekművet, az Őfelsége titkosszolgálatában c. filmet.

A 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon több mint 110 filmet vetítettek le, ebből 4 új magyar filmet Miskolcon láthatott először a közönség. A nagyszabású nemzetközi fesztivál 9 napja alatt 22 ezernél is több néző vett részt a 142 vetítésen. Közel 100 hazai és külföldi alkotó kísérte el filmjét Miskolcra.

Pressburger Imre díj - A fesztivál fődíja a legjobb filmnek:

James Bondnak nem csak veszedelmes küldetéseit kellett túlélnie, hanem az elmúlt félévszázad gyakori trendváltásait is. 

007-es – a megfilmesített mesterkém – azzal kezdte, hogy lekésett a hidegháborúról. Mármint az igazi, Hruscsov-beszéd előtti kemény-változatról, amihez Hollywood is hozzátette a magáét az ötvenes években – John Wayne játszotta FBI-ügynökkel, szép bűnös-bűnbánó szovjet pilótanőkkel, és persze a vörös diverzánsok minden fajtájával, akik vagy a Vasfüggöny mögül vagy a Tejút túloldaláról jöttek, mint mondjuk a „Dolog”, vagy a „Testrablók”: nem hiába hívták ezeket a neonszínekben pompázó esztendőket odaát mégiscsak szörnykorszaknak.

Míg a filmváltozatok késtek, a Bond-regények – Ian Fleming bestsellerjei – ettől még jó időben, jó helyen voltak és például az amerikai olvasó számára két főértéket biztosan kínáltak. Az egyik otthonosan ismerősnek számított saját tucat-filmjeiből: ez a vörös veszély démonizálása. A másik viszont az óvilágból importált újdonság: elegáns, mahagóni-árnylat egy tényleg neonszínű, műanyag-és gyorsétterem hívő korszakban, melyben a Bond-regények hőse minőség-kultusszal, gourmand ízléssel, brit akcentussal és európai műveltséggel dolgozik. Ezzel a tulajdonságkoktéllal harcolni a szabad világ védelmében pedig a Dashiell Hammett köpönyegéből előbúvó kőbunkó kémelhárítók – úgyis, mint pozitív, de film-noir hősök – kultusz-éveiben nagyon is újdonságnak számít, és az angol közönség mellett az amerikaiak is megsüvegelik. De mindez csak a könyvbeli Bondra érvényes, a filmváltozat továbbra is kockázattal jár, és egyetlen túl korán jött, 1953-as tévéfilm-kísérletet leszámítva, ezt a kockázatot néhány fagypont közeli, szuperhatalmi erődemonstrációktól riadalmas éven át senki sem vállalta.

November 21-én kerül a mozikba a Valan – Az angyalok völgye, Bagota Béla első nagyjátékfilmje. Itt az előzetes. 

A Valan – Az angyalok völgye főszereplője Péter (Krisztik Csaba), aki nagyvárosi rendőrként emberkereskedők után nyomoz Brassóban. Az életét annak szenteli, hogy eltűnt lányokat találjon meg. Minden megmentett lányban valahol a saját húgát, Julit látja. Julinak huszonkét évvel ezelőtt nyoma veszett szülővárosukban, a romániai forradalom káoszában felbolydult Valanban. Péter egy telefonhívás miatt kénytelen visszatérni az erdélyi bányavárosba, amikor felmerül a gyanúja, hogy testvére holtteste került elő a hófödte fenyvesek között. A múltba vezető nyomozás útvesztőjében a férfinek nemcsak a várost fojtogató bűnözéssel kell megküzdenie, hanem a saját démonaival is. 

– A Rocktérítő át meg át van szőve improvizált és cinéma direct-módszerrel készültjelenetekkel. Milyen volt az eredeti forgatókönyv, illetve milyen eltérést mutat a kész film a forgatókönyvhöz képest?

– Forgatókönyv egyáltalán nem is volt, csak egy elképzelésünk, hogy milyen lesz a film, de az menet közben nagyon sokat változott. A Rocktérítő alapvetően egy hatvanas évekbeli francia irányzat, a „camera-stylo” szellemében készült, vagyis kamerával írtuk a filmet. Egy operatőr kollégám és barátom, Klöpfler Tibor akkor már jó ideje mindenhová magával vitt egy VHS-videokamerát, többek között az „új hullámos” (de nem szeretem ezt a kifejezést!) együttesek koncertjeire is, és passzióból forgatott, ha kellett, ha nem. A film a Neurotic együttes vezetőjének, Pajor Tamásnak a személyisége köré épül, akinek különös, karizmatikus lénye nagyon megragadott. Úgy érzem, hogy amit ő csinál, a Neurotic-zene, illetve azok a számok, amiket dobozgitáron egy házibulin lenyomott, rövid életű dolgok, és hogy jó lenne archiválni, dokumentálni az általa képviselt jelenséget és a zenét. Az én elképzelésem az volt, hogy lehetőleg véleményalkotás nélkül, objektíven mutassam be azt az életérzést, hogy ez van ma Magyarországon. A leírt filmterv mottójául egy Andy Warholról szóló anekdotát választottam, amelyet így kapásból sajnos nem tudok pontosan idézni. Warholt egyszer megkereste egy fiatal filmes és beszélt neki az új filmtervéről. Azt mondta, hogy azokról a felsővárosi, középosztálybeli idős hölgyekről akar filmet csinálni, akik a macskáikkal élnek egy lakásban, és azt akarja megmutatni, hogy ez milyen szomorú. Erre azt mondta Warhol, hogy ne azt akarja megmutatni, hogy ez milyen szomorú, csak azt, hogy ott élnek a felsővárosban a macskáikkal.

Xantus János filmje nem adja alább az élet nagy kérdéseinél. A halálról szól, szenvedélyről, önpusztításról, a vegetáló magánlét dühödt elutasításáról és a magánboldogság extázisának dühödt vágyáról. Teszi mindezt egy napjainkban játszódó, hangsúlyosan és vállaltan csak a magánlét szférájában maradó kamarajáték keretében. Nagybetűs szavakat és inkább a bölcselet vagy a lélektan tárgyába vágó fogalmakat elevenít meg. Olyan végső kérdésekkel birkózik, melyekhez óvatos, és a filmművészet korlátait ismerő alkotók csak nagy történelmi témák segítségével szoktak nyúlni.

Az elsőfilmes rendező azonban éppen a köznapi élethelyzetekben fedezi fel a legsúlyosabb létkérdéseket. Nem konstruál különleges „határhelyzeteket”, a jólismert szerelmi háromszög segítségével akar súlyosan szólani. Mintha azt sugallná, nagy történelmi fordulókon bárki átélheti az élet legizzóbb ellentmondásait, a jelentéktelen mindennapokban viszont kevesen, s talán ez az érdekesebb.

Xantus János már indulásával, főiskolai, majd Balázs Béla stúdiós rövidfilmjeivel nagy figyelmet ébresztett. A Werther élete, a Diorissimo, a Női kezekben mind valamely kulturális vagy hétköznapi közhelyet „fordított ki”, tett nevetségessé vagy félelmetessé. A Werther élete például kiprovokált dokumentum-helyzetgyakorlatból bányászott ki, félredobva a kölöncös kulturális hagyományt, valami filozofikusan „kísérleti”, szomorú emberi drámát.