Nincs még egy olyan műfaj, amely hatékonyabban tudná a célközönségét belőni, mint a stonerfilm.
A kábítószeres és a mozgóképes trip közötti párhuzamok nyilvánvalóak, a drog, ha úgy tetszik, az elme mozija, a tudatmódosítás aktusa és élménye nem véletlenül az egyik legnépszerűbb filmtéma. Ahogy az átlagos kannabiszfogyasztót nehéz összetéveszteni a heroinistával, úgy alkotnak külön kasztot a marihuánát fókuszba helyező produkciók a drogfilmek mezőnyén belül. A campklasszikussá vált Reefer Madness (1936) óta nem nagyon készült olyan film, amely a fűfogyasztást kárhoztatná, a legnagyobb különbséget mégsem a könnyű drogok megengedőbb társadalmi megítélése, hanem a célközönség precíz „belövése” jelenti. Amíg egy alkoholista vagy kokainista történetének befogadásához nem előfeltétel – sőt ellenjavallt, – hogy a néző is hasonló tudatállapotban legyen, addig a stoner filmek készítői kifejezetten számolnak vele, hogy a közönség jelentős része betépve ül le a vászon vagy a tévé elé.