Az első kettő masszív kultépítése után a harmadik évad komoly felzúdulást keltő vérfürdője a narratív káosz lehetőségét villantotta fel, elbizonytalanítva a nézőt a tudatos írói koncepció létezését illetően. Az alkotói önkény markáns megnyilvánulásai a széria szerkezete mellett a lefektetett és hallgatólagosan elfogadott szabályokat is rombolták. George R.R. Martin szerzőként természetesen kénye-kedve szerint írhat ki vagy be figurákat és helyszíneket, illetve bármikor alapvetően megváltoztathatja az események menetét. Ha azonban a sztori belső logikája túlzottan sérül, odavész a mese illúziója és becsapva érzi magát a közönség, ami egy passzívabb nézői viszonyt jelentő televíziós produkciónál sokkal könnyebben bekövetkezhet, mint egy könyv esetében. A negyedik felvonás szerencsére elegánsan kiküszöböli a korábbi csorbát, sőt, ezúttal a karakterek elmélyítésére, a látványos összecsapásokra is több idő jut. Az alkotók láthatóan nagy figyelmet fordítottak a megfelelő arányok kidolgozására, és a tévésorozatok klasszikus elbeszélői formáit is komolyabban tiszteletben tartották. Az erőfeszítéseket maximális siker koronázta, a finálé után a Trónok harca ismét egy nagyívű fantáziaeposz ígéretét hordozza.