Tarr Bélával a 19. Busani Nemzetközi Filmfesztiválon (BIFF) beszélgettünk, ahol ünnepélyes kéznyomatot kapott – ez itt az életműdíj megfelelője.
Teszár Dávid: Hány alkalommal és milyen minőségben vett részt ezen a filmfesztiválon?
Tarr Béla: 2012-ben kaptam meghívást először Busanba, abban az évben én voltam a versenyprogram („New Currents”) zsűrijének az elnöke. Idén az Ázsiai Filmakadémia (AFA) vezetőjeként érkeztem a filmfesztiválra. A szervezők úgy gondolták, hogy talán tudok valamiben segíteni a fiatal ázsiai filmeseknek.
TD: Mit tanított ezeknek a fiatal ázsiai filmeseknek?
TB: Én nem filmet tanítottam, csak megpróbáltam velük megértetni, hogy a világot meg kell érteni, fel kell dolgozni és valahogy viszonyulni kell hozzá. A kamera csak egy segédeszköz ebben. Egy világlátást és egy gondolkodásmódot próbáltam meg közelebb hozni hozzájuk. Igyekeztem nekik elmagyarázni, hogy ne legyenek a rendszer, a filmipar rabjai, hanem csinálják azt, amit ők akarnak, mert a világon most a legszabadabb a filmkészítés. Soha nem volt ennyire korlátlan lehetősége az emberi fantáziának a képalkotásban, mint ma.
Madarász Isti az MTVA tévéfilmes pályázatán nyert 63 millió forintból készítette el első egészestés filmjét, A legyőzhetetlenek című ifjúsági kalandfilmet. A Morális bypass, az Előbb-utóbb és a Superdigital című kisfilmek rendezője műfaji érdeklődésű alkotó, a fantasztikum és az időcsavarok megszállottja, tervezett első nagyjátékfilmje is egy időugrós sci-fi (Hurok), sőt, kicsit még az országimázs-filmjei is eljátszanak az időmúlással (time-lapse). A legyőzhetetlenekben viszont az idő csupán az akciófilmes határidő-dramaturgia erejéig nyer jelentőséget, mint ahogyan maga a film is inkább Madarász tisztességesen elkészített tévés munkáinak sorát (Barátok közt, Hacktion) gyarapítja, semmint szerzői indíttatású vállalkozásaiét. Vállaltan leegyszerűsített, de izgalmas, drámai történet, látványos kulisszákkal: hat fiatal rafting túrára indul, ahol baj bajt követ, és a teljesítménytúra kihívásai életmentő akcióba csapnak át. A klasszikus csoportdinamika, az egoista profi és a kétkedő laikusok szembenállása és a romantikus szál révén minden szükséges elem a helyén van a filmben, mint ahogy a szereplők, kiváltképp a Terápia tornászlányaként ismert Sztarenki Dóra, a rendezőként és színészként is dolgozó Szabó Simon és az eddig főként színházi munkái alapján ismert Mátyássy Bence. A hiteles alakításokat működőképes dialógusok és a jó arányérzékkel kitöltött 55 perces játékidő egészítik ki. Megvan benne az ifjúsági kalandfilm predesztináltsága (eleve elrendelt happy end), de egyszerű, keresetlen szimbolizmusa a vadvízi közegtől a felnövés-történet rituáléjáig tökéletesen megállja a helyét. Az expedíciókról szóló drámák és kalandfilmek (például a hegymászó-filmek) többségével szemben nincsen magasabb szintű tétje: hősei csupán egy hétvégi kaland kedvéért indulnak neki a vizeknek, sem megszállottság, sem a nagybetűs Ismeretlen felfedezése nem a céljuk, a kényszerű erőpróba és a halálközeli élmény mégis új területekre, önmaguk felfedezéséhez vezet (felnövés-történet). A film semmit nem áldoz fel a közérthetőség oltárán, a konfliktus pontosan körülhatárolt, hősei ártatlan, törékeny fiatalok, akikért mindenki csak szurkolni fog, törvényszerű megmenekülésüket pedig már jó előre beígéri a film visszafogottsága (semmi explicit, semmi brutális). A legyőzhetetlenek konvencionálisan fogalmaz és pontosan betartja a műfaji szabályokat, az akción és a vadromantikán túl pedig nem is kíván többet nyújtani.
Soul Kitchen
NEOWESTERN
A görög eposzokból jól ismerjük a soknevű istenek és nagyformátumú hősök visszatérő jelzőjét, az ún. epitethon ornans-t, amelyből a hősök valamely jellegzetes karaktervonásáról, netán fizikai adottságáról értesülhetünk. Az életben persze nem mindenkinek jut ilyesféle jelző, az ilyet ki kell érdemelni. Ha Philip Seymour Hoffmant akarnánk efféle jelzővel ellátni, legjobb, ha megmaradunk a nevénél. Philip Seymour Hoffman. Amikor a név maga válik mítosszá. Jó színész. Nagyon jó színész. Az egyik legjobb amerikai színész. De nem, ne legyenek kétségeink, Philip Seymour Hoffman ebben a pillanatban nem az egyik legnagyobb, hanem a legnagyobb. Lénye, arca, szerepei magába sűrítenek valamit a szavakkal nehezen elmondhatóból, amihez a teste, a lélegzetvétele, a kézmozdulatai kellenek. Nézni kell őt, és az ember megérti. Megért valamit, amit nem tud megfogalmazni. Ehhez lehet, hogy Philip Seymour Hoffmannak meg kellett halnia. Halálának körülményei immár örökre hozzátartoznak a történetéhez, és hozzá a színészetéhez, mint Marilyn Monroe-nak, a másik nagy amerikai színésznek az öngyilkossága is. Túladagolás. Sivatagi magány. Tragédia. Hasonlatnak Mozart, Büchner és Van Gogh rémlenek föl, csak így kapásból.