Egy időben ő volt a magyar film utazó nagykövet-asszonya. Vele akarták bizonyítani a szocializmus diszkrét báját.
Minden színészi pálya – még a látszólag legsikeresebb – mélyén is tragédiák lappanganak. Filmszínésznek lenni pedig egyenesen istenkísértés. E. T. A. Hoffmann se találhatta volna ki agyafúrtabban. A mozi bálványai mind-mind eladták a tükörképüket. Zsebükből kikandikál a pszichiátriai zárójelentés. Azért ne túlozzuk el a helyzetet. Van, aki megússza, mert lehet ezt a pályát Thomas Mann-i józan varázslattal, a szörnyeket féken tartva, polgáriasult foglalkozásként is űzni.
Krencsey Marianne-nak szerencséje volt. Megúszta a szocialista sztárságot (ami csak annyiban különbözik az odaáti, dollárra alapozottól, hogy a pénz nem vagy alig játszik benne szerepet). Igaz, eddigi élete második felében, emigrációs éveiben majdnem teljesen civil életre volt kényszerítve, ám ez nem túl nagy ár az életben maradásért és a családi boldogságért.
A hard-boiled krimi és a film noir nemes hagyományainak mindig is része volt az őrület, a lelki instabilitás, a hisztéria bizonyos fokú ábrázolása. Már a műfaj egyik alapművében, A máltai sólyomban (Dashiell Hammett regényében és John Huston filmjében egyaránt) jelen volt ez, de azért nem annyira hangsúlyosan, mint sok későbbi remekben. Hammett és Huston művében még elsősorban az elkövetői oldalon jelennek meg a különféle belső zavarok jellegzetességei, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy az eredetileg „Szőke Sátánként” jellemzett Sam Spade sem mentes néminemű pszichopata karakterjegyektől (a morális nézőpontja legalábbis sajátos, ha arra gondolunk, milyen a viszonya a társával, illetve hogy kin és hogyan áll rajta bosszút).
A térhatású látványosságok és franchise-potenciálok alapanyagaira vadászó hollywoodi producerek dörzsölhetik a tenyerüket, Chris Beckett könyvénél ideálisabb forrásművet keresve sem találhatnának. A nap nélküli sötét bolygó és az ott boldogulni próbáló közösség meséje a jó sci-fi két legfontosabb összetevőjét egyesíti magában. Az elképzelt idegen világ fantasztikus kulisszái között nagyon is valóságos emberi dilemmákkal találkozhatunk. A távoli égitest bizarr ökoszisztémája beindítja az olvasó fantáziáját, a tradíció és az újítás feszültségéből kiinduló gondolatkísérlet pedig üzembiztosan működik.