Don Siegel és Clint Eastwood negyedik közös filmje – a szintén 1971-ben bemutatott Francia kapcsolattal együtt – közismerten meghatározó szerepet játszik a thriller és az akciófilm műfajának alakulástörténetében. Harry Callahan felügyelő a saját elvei szerint dolgozó, kizárólag a munkájának élő cinikus rendőr archetipikus alakja lett, a zsáner nemcsak amerikai darabjaiban, hanem az olasz zsarufilmben (poliziottesco) is. Fegyvere, a .44-es Magnum emblémává vált, és még négy folytatásban tért vissza, a „Tudom, mi jár a fejedben...” kezdetű monológja pedig a leghíresebb filmes idézetek egyike.
A Piszkos Harry fogadtatása roppant vegyes volt, míg sok néző szemében a címszereplő a nagyvárosba helyezett és modernizált westernhős, a férfierények és az igazság kérlelhetetlen képviselője, addig egyes kritikusok szerint Callahan a kisebbségieket lenéző, fasiszta elveket valló agresszor, aki minden, a normától eltérő viselkedést elítél, és (néha szó szerint) lábbal tiporja a gyanúsítottak jogait. Mindkét vélemény mellett erős érvek szólnak, arról viszont kevesebb szó esik, hogy Siegel munkája nemcsak ellentmondásos főhőse, izgalmas cselekménye, fenyegető atmoszférája, Lalo Schifrin dzsesszalapú filmzenéje miatt számít a ’70-es évek jellegzetes alkotásának, hanem összetettségéhez az is hozzájárul, ahogyan a rendező a központi figurák térbeli pozícióját ábrázolja, illetve ahogyan mindezt vallási jelképekkel is ötvözi.
