Beszélgetés Eörsi László történésszel Pigniczky Réka Hazatérés (2006) című dokumentumfilmjéről.
Az 1956-os budapesti események kutatása még közel sem zárult le, hiszen a nagy narratívák után most következik a finomhangolás az oral history, azaz a személyes sorstörténetek által. A naplók, magánlevelek, feljegyzések, visszaemlékezések, interjúk stb. mennyire megbízható források egy történész számára?
Az általánosítás – mint tudjuk – túl nagy kockázattal jár, tehát erre a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Az említett forrásokat mind forráskritikának kell alávetni, és annak függvényében ajánlatos felhasználni, amennyire kiállják a hitelesség próbáját.
Hogyan történt a filmhez a szakértői felkérés? Volt-e személyes kötődése Pigniczky Réka apatörténetéhez és a VII. kerületi Kovács Dezső-csoporthoz?
Pigniczky Réka megtudta, hogy én foglalkozom módszeresen a „pesti srácok” történetével, ezért keresett fel, hiszen édesapja az említett Kovács Dezső-csoport tagja volt. Akkoriban a VII. kerületi felkelőcsoportok történetét még csak nagy vonalakban kutattam, öt évvel később készült el e témakörről a monográfiám (A „Baross Köztársaság” 1956), ha ekkor keresett volna meg, nyilván többet tudtam volna segíteni.
Összesen hány ellenálló csoport volt Budapesten és mi volt a szerepük? Mennyire volt összehangolt a tevékenységük?
A csoportok pontos számát lehetetlen megadni. Előbb körül kellene írni, milyen osztagokat nevezhetünk csoportnak. Ha mondjuk minimum ötfős, legalább három napig együtt tevékenykedő, függetlenségért harcoló csoportokat számoljuk össze, akkor mintegy 50 ilyen csoportról beszélhetünk.
Az utóbbi években ugyan csökkent a forgatókönyvíró és rendező Charlie Kaufman termékenysége, és így talán népszerűsége, de a ma mindössze jól csengő márkanév hosszú idő múltán sem fog feledésbe merülni. Legtöbb munkája ugyanis szemléletes töménységgel, a forma és a tartalom elválaszthatatlanná font egységével reflektál korunk fontos kulturális klímaváltozásaira, amelyek a legprecízebb meteorológusok (Marshall McLuhan, Guy Debord, Jean Baudrillard) prognózisaiban szerepeltek, s amelyek mögött Debord úttörő munkájának (A Spektákulum társadalma) előszavában szereplő Ludwig Andreas Feuerbach idézet izzik: „…e kor számára, amely előnyben részesíti a képet a dologgal, a másolatot az eredetivel, a képzetet a valósággal, a látszatot a lényeggel szemben… csak az illúzió szent, az igazság pedig profán.” A színház és a világ azonosságára figyelmeztető reneszánsz bölcsesség atomjaira, kvarkjaira kopott, hogy belőle felépülhessen körülhatárolhatatlan szimulációkba és virtualitásokba süppedő késő-modern világunk. Kaufman történeteiben a fantázia, az emlékek, a fikció, a vágyak és fóbiák délibábjai átláthatatlanul rétegződnek egymásra és arra, amit bizonyos időpillanatokban és bizonyos helyeken valóságnak vélelmezhetünk.