
Az 1956 politikai drámájában Kádár János a kulcsfigura. Nélküle értelmezhetetlen mi történt ’56-ban és miféle rendszer következett utána.(A cikk a Filmvilág 1991. januári számában jelent meg.)
Ötvenhat forradalom volt. Harminchárom éven át bizsergett a nyelvek hegyén ez a kimondhatatlan mondat. Harminchárom évig senki sem merte, akarta, vagy ha merte és akarta, nem tudta nyilvánosan kimondani. Túl soká. Mert addigra ezen az egymondatnyi résen szinte minden mondatunk semmibe veszett. Csak a szavak maradtak. Egyre több szóval, egyre kevesebbet mondtunk. Ebben a szóinflációban hitelesen szólni ’56-ról csak úgy lehetett, ahogy azt Jeles András tette Szélvihar-adaptációjában, artikulálatlanul. Dobozy Imre rendszerhű október-drámáját, könnyűszavú hazugságzagyvalékát rémes hebegésbe fullasztotta, felismervén, amiről nem lehet beszélni, arról dadogni kell. Ma már, vélhetnénk, lehetne szabadon és világosan szólni ’56-ról, és arról a rendszerről, ami utána következett.


Az utóbbi években ugyan csökkent a forgatókönyvíró és rendező Charlie Kaufman termékenysége, és így talán népszerűsége, de a ma mindössze jól csengő márkanév hosszú idő múltán sem fog feledésbe merülni. Legtöbb munkája ugyanis szemléletes töménységgel, a forma és a tartalom elválaszthatatlanná font egységével reflektál korunk fontos kulturális klímaváltozásaira, amelyek a legprecízebb meteorológusok (Marshall McLuhan, Guy Debord, Jean Baudrillard) prognózisaiban szerepeltek, s amelyek mögött Debord úttörő munkájának (A Spektákulum társadalma) előszavában szereplő Ludwig Andreas Feuerbach idézet izzik: „…e kor számára, amely előnyben részesíti a képet a dologgal, a másolatot az eredetivel, a képzetet a valósággal, a látszatot a lényeggel szemben… csak az illúzió szent, az igazság pedig profán.” A színház és a világ azonosságára figyelmeztető reneszánsz bölcsesség atomjaira, kvarkjaira kopott, hogy belőle felépülhessen körülhatárolhatatlan szimulációkba és virtualitásokba süppedő késő-modern világunk. Kaufman történeteiben a fantázia, az emlékek, a fikció, a vágyak és fóbiák délibábjai átláthatatlanul rétegződnek egymásra és arra, amit bizonyos időpillanatokban és bizonyos helyeken valóságnak vélelmezhetünk.