Chaplin talán legnépszerűbb filmje a mindennapi élet elgépiesedésének szatirikus, ugyanakkor érzelmes víziója. Charlie, a kisember bekerül a modernkori pokolba, azaz egy gyárba – majd a futószalagnál végzett monoton munka miatt a bolondokházába. Felépülése után véletlenül belesodródik egy utcai zavargásba, emiatt börtönbe zárják. Szabadulása után megismerkedik egy árva lánnyal, akit a gyámhatóság intézetbe akar zárni. A lány ennivalót lop, Charlie pedig nem tud fizetni az étteremben, emiatt mindketten újra börtönbe kerülnek...Charlie végigjárja a modernkori pokol bugyrait, a „sorok között” egy ijesztő képet vizionálva az elgépesedő társadalomról. 

Habár '36-ban már létezett hangosfilm és ez volt az a film, ahol először volt hallható Chaplin hangja egy groteszk dalban, a szakértők mégis ezt a filmet tartják "az utolsó nagy némafilm-komédiának", amivel lezárult Hollywood egy nagy korszaka. Az 1936-ban készül filmtörténeti klasszikusa most több mint 80 év után újra mozivásznon látható, digitálisan restaurált kópiáról.

Bava filmjei nem csak barokkos képi világukkal tűnnek ki a Cinecittá zsánerfilmjei közül, hanem posztmodern humorukkal és személyességükkel is. 

Leone és Argento mellett ő az olasz tömegfilm legnagyobb hatású alkotója. Ha Argento az „olasz Hitchcock”, akkor Bava a zsánerek sokasága iránti érdeklődésével Howard Hawks óvilági rokona, hisz számos zsánerben készített szerzői remekműveket. Ricardo Fredával állították pályára a messze földön híres olasz horrort, a giallót viszont már főként neki köszönhetjük, és a peplum felfutásában is benne volt a keze. Számos zsánerfilmes honfitársához hasonlóan ő is (a mockbusterek őseinek tekinthető) koppintásokat készített, Hollywood legjobbjait igyekezett felülmúlni, ám neki sikerült farvízről előznie, túlszárnyalnia a példaként követett blockbustereket. Így aztán visszahatott az Álomgyárra is, jelentősége olyanokéhoz mérhető, mint Kurosawa vagy Leone. Tarantino az egyik példaképének tekinti, Scorsese, Dante, Burton és Del Toro bevallottan rajongói, de megkockáztatom, az amerikai filmkultúrára gyakorolt hatása máig alábecsült, invenciói ráadásul a hollywoodi mozifilmeken keresztül a világ bármely szegletébe eljuthattak (például a szintén jól csengő hírnevű J-horrorba). Számos munkáját az Államokban is forgalmazták szegénysori gótikus és exploitation stílusú horrorfilmek között, az AIP gyakran koproducerként is részt kért sikereiből. Így hát Roger Corman szellemi utódait, az Új-Hollywood alapító atyáiként számon tartott „mozifenegyerekeket” is inspirálta. Coppola hivatalos debütálása, a Dementia 13 az óhazában élt mester műveire hajaz, a számos régi rendezőtől idéző Drakula alkalmával pedig ugyancsak tiszteleg előtte. Fia, Roman elsőfilmje, a CQ nem csak a Barbarella (ami olasz koprodukció, és Bava-filmnek is beillik) és a direktor Diabolik című mozijának hommage-ja, hanem biopic a kulthős rendezőről, ha csak rejtetten is. Az olasz mozi polihisztora, Scorsese jobb filmjei (Cape Fear – A rettegés foka, Casino) csordultig vannak spagettiszószos erőszakkal, dinamikus vágással és kameramunkával, míg De Palma véres horror-thrillereit gyakran hasonlítják a giallókhoz.

Droghelyzet van, súlyosabb, mint valaha, de készülő drogfilmünk nincs. Szerencsére nem mindenki törődik bele, hogy sikerült kriminalizálni és szőnyeg alá söpörni az egyik legsúlyosabb problémát.

Miért nem készül manapság nálunk drogfilm? Készülhet-e ma Magyarországon újdonsággal szolgáló drogfilm? Ha igen, mire kell koncentrálnia? A szerre, a használójára, esetleg a társadalmi miliőre? A megannyi kérdéstől könnyen elbizonytalanodhat az ember: egyáltalán létezik olyan, hogy drogfilm?

Rövid számvetést követően máris elhagyható a kérdőjel: igen, létezik. Ha nem is klasszikus zsáner, de bizonyos szempontok szerint körülírható és definiálható mozgókép. A cselekmény rendszerint a szer, vagy – sokkal inkább – a szer használója köré épül, objektív formájában a belőtt, felszívott, elszívott anyagot, szubjektív kiadásában az érrendszer, a nyálkahártya gazdájának motivációit, döntéseinek mozgatórugóit, sorsát, életét vizsgálja kívülről, belülről, alulról, felülről, a szerző érzékenységének, a celluloidra szánt kvázi-valóság mélységének megfelelő módon és mértékben. Kapargathatja a felszínt, végezhet lelki mélyfúrást, tarthat iskolai előadást és még szórakoztathat is. Kinek a pap, kinek a papné, másnak a pszichoterápia vagy a gyógyszeres kezelés. Kurzusa válogatja.

Érzékiség, intimitás, titokzatosság. A kortárs magyar animáció megújulásában lényeges elem a női szemszög.

Kétségkívül sikerágazatnak számít a kortárs magyar filmben az animációs rövidfilm: a közelmúltban többek között Andrasev Nadja A nyalintás nesze és Bucsi Réka Love című filmje keltett feltűnést – az előbbit kitüntették a Magyar Filmkritikusok Díjával és Cannes-ban a Cinéfondation programban megosztott 3. díjat kapott, az utóbbit beválogatták a Berlinale rövidfilmes versenyprogramjába. Míg a MOME műhelyéből kikerülő A nyalintás nesze az alkotó diplomafilmje, addig a Love a világsikerű Symphony No. 42-t (lásd Filmvilág 2015/1.) követi rendezője pályáján, s magyar–francia koprodukcióként jött létre. A két animációt nem csupán időbeli közelségük vagy sikeres fogadtatásuk kötheti össze. Mindkettő – még ha meglehetősen eltérő hangvételben is – az érzékiség, a vágyódás és az intimitás élményvilágát fürkészi: A nyalintás nesze rejtélyes privátdrámaként, a Love kozmikus miliőben bontakoztatja ki alaptémáit. Fogalmazásmódjuk ugyancsak párhuzamba állítható: mindkét filmben markáns az animációs filmekre általában is jellemző vizuális stilizáció, miként beszédhangot nélkülöző hangsávjuk is meghatározó része világépítésüknek és összhatásuknak egyaránt. 

Mi jött korábban: a sci-fi iránti rajongás, vagy a politika iránti érdeklődés?
Egyszerre jött a kettő. Az első sci-fi olvasmányom tizenegynéhány éves koromban Asimov volt, nála eleve fontos a politika. A politika pedig mindig is érdekelt, ez a kettő párhuzamosan működött nálam, azzal együtt is, hogy az egyetem meg a szakmám miatt a politika, a politikatudomány felől közelítek a science fictionökhöz, és nem fordítva. A kettő kombinációja pár éves, friss dolog.

A könyv első felében politikai szempontú esettanulmányok olvashatók népszerű fantasztikus filmekről, sorozatokról, regényekről. Mi alapján választottad ki az elemzett műveket?
Részben az ismertség alapján, emiatt került bele a könyvbe a Star Wars, a Star Trek és Az éhezők viadala. Akartam egy nagy klasszikust, ami nekem Frank Herbert és Asimov, közülük Herbert és a Dűne került bele. És szerettem volna valami nagyon modernet is, emiatt került a könyvbe Ann Leckie Radch-trilógiája (Mellékes igazság – Ancillary Justice, Mellékes háború – Ancillary Sword, Ancillary Mercy, 2013-15). A fő szempontom az volt, hogy olyasmi legyen benne, amit az olvasók ismernek, de akartam kevésbé ismert műveket is, ezekből valamiféle egyveleget terveztem.

Komplex politikai folyamatokat elemzel – műalkotásokban. Ezek szerint bármilyen fikciós világ elemezhető politikai vagy legalábbis hatalomtechnikai szemszögből?
Elsősorban azok a művek elemezhetők így, amelyek egész világokat festenek fel. Lehet, hogy van olyan fantasy regény vagy novella, ami csak egyetlen hős történetére fókuszál, ezek erre kevésbé alkalmasak. A szelekció alapja az volt, hogy inkább űroperákkal foglalkozzam, amelyek teljes világot teremtenek. A legtöbb fantasy vagy sci-fi ilyen, hiszen ha elképzelt világunk van, akkor ki kell találni a világ csomó jellegzetességét. De nyilván könnyebb olyanokat tárgyalni, amelyek több könyvből vagy filmből állnak, egy kicsit bonyolultabbak.

Inkább a könyv második felében vannak olyan művek, mint az Elysium – Zárt világ, amely csak egyetlen film, mégis lehet róla írni politológiai szempontból. Érdek, akarat, hatalom, politika mindenütt van, de nyilván a bonyolultabb galaxisokban, űroperákban lehet rendesebb elemzéseket végezni.

Molvay Norbert Ha nem segít a mindenható című alkotása nyerte el a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat a 27. Tartóshullám Mediawave Együttléten. A díjkiosztót hétfőn tartották a komáromi Monostori Erődben.

A kisjátékfilmek kategóriájában a legjobb magyar alkotásnak Bánovits Ottó Agapé című munkáját választották, a külföldi alkotók közül Lofti Achour műve, a Law of the Lamb végzett az élen.

A legjobb magyar animáció díját a Love kapta, Bucsi Réka munkája, a külföldi animációk közül Tomasz Popakul filmjét, a Black című alkotást díjazták. A zsűri animációs különdíját az iráni Sa'Adat Rahimzadeh műve, a Children of Oak nyerte el.

A rendezvényen a filmes díjak mellett a 2017-es Párhuzamos Kultúráért Díjakat is kiosztották, a díjjal azokat ismerik el, akik nemcsak saját hivatásukban, hanem azon átnyúlva, több területen is sokat tettek a hagyományok ápolásáért. Az idén Párhuzamos Kultúráért Díjban részesült Bársony Júlia, alternatív színész, rendező, tanár és közösségépítő, Buglya Sándor, filmrendező, operatőr, Döbrei Dénes, színész, táncos és koreográfus, Écsi Gyöngyi énekes, bábszínész és lelkész, Szabó Szilárd néptáncos, tanár és koreográfus, valamint Várnagy Tibor, a Liget Galéria vezetője.

MAGYAR MŰHELY
„Engem a történelmi film nem érdekel.” – idézi fel önéletrajzában Kovács András még a Hideg napok rendezése előtt megfogalmazott álláspontját. Aztán elolvasta Cseres Tibor regényét, majd 1966 és 1985 között készített hét történelmi filmet, vagyis játékfilmjei fele foglalkozik a 20. század sorsfordító eseményeivel.

Murai András: Üzen a múlt (Kovács András történelmi filmjei)
Kővári Orsolya: Természetes képesség (Andorai Péter)
Babiczky László – Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem (A magyar televíziózás kezdetei – 1. rész)

VAD AFRIKA
A legnépszerűbb Afrika-filmek a fekete kontinens és a fehér telepes jobbik, idealizált arcát mutatják a néző felé: a gyarmatosítás izgalmas, varázslatos kaland és nemes misszió, amire nosztalgiával lehet emlékezni. Afrikának ugyanakkor van egy sötét arca is, amin az európai rabszolgakereskedelem, majd a gyarmatosítás ejtett végzetes sebet.

Barkóczi Janka: A mesebeli Afrika (Vadászok, kincskeresők, telepesek)
Schreiber András: Afrikai vadásztaplók (Ulrich Seidl: Szafari)
Baski Sándor: Fekete végzet (Kristoffer Nyholm – Anders Engström: Tabu)

ANIMÁCIÓS STÚDIÓK
Míg a futószalagon készült animációkat – függetlenül az őket készítő stúdiók stílusjegyeitől – gond nélkül egymásba lehetne vágni, addig egy évekig készült kézműves Laika-film mérföldekről kiszúrható. A Laika Stúdió stop-motion animációinak gyerekhősei a felnőttek gonosz és ostoba világa elől saját képzeletükben keresnek menedéket.

Pernecker Dávid: Bábként felnőni (Laika Stúdió)
Dobay Ádám: A mester és tanítványai (Ghibli Stúdió)
Varga Zoltán: A végtelenbe – és tovább (Ed Catmull-Amy Wallace: Kreativitás RT)

ÚJ RAJ
Teszár Dávid: Variációk egy témára (Hong Sang-soo)

A KÉP MESTEREI
Forgács Iván: Szerző vagy operatőr? (Szergej Uruszevszkij)

FESZTIVÁL
Soós Tamás Dénes: Fojtogatja a jelent (Friss Hús Fesztivál)
Szalkai Réka: Amerikai tigrisek (Rotterdam)
Báron György: Az alkony kápráztató fényei (Zágráb)

TELEVÍZIÓ
Teszár Dávid: Ez Spárta! (Simonyi Balázs: Ultra)
Huber Zoltán: Már a spájzban vannak (Joseph Weisberg: Foglalkozásuk: amerikai)

KÖNYV
Zalán Márk: Kávé és pite nélkül (Mark Frost: Twin Peaks titkos története)

FILM/REGÉNY
Kránicz Bence: A testtelen Krisztus apostola (Masamune Shirow: Ghost in the Shell)
Andorka György: Kapunyitási pánik (Rupert Sanders: Páncélba zárt szellem)

KRITIKA
Sepsi László: Változatok evolúcióra (Terrence Malick: Az univerzum története; Daniel Espinosa: Élet)

A címlapon: Pacskovszky József: A tökéletes gyilkos (Hőrich Nóra Lili) – A Fórum Hungary bemutatója – Szlovák Katalin felvétele