Verhoeven korai filmjei minden ízükben a holland kultúrában és történelemben gyökereznek, ugyanakkor vehemensen lázadnak e hagyomány ellen. 

Paul Verhoeven Hollandiában nemzeti intézmény. A pályája kezdetén pellengérre állított és közellenségként kezelt rendezőt az ezredforduló óta mintegy rehabilitálva, a nemzet alkotójaként tartják számon – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hollandok rajta kívül jelenleg egyetlen, nemzetközi visszhangot kiváltó alkotót tudnak felmutatni Tom Six, Az emberi százlábú rendezőjének személyében. Verhoeven filmjei kötelező tananyagok a gimnáziumokban, Jézus-könyve és filmtörténeti kisokosa, a Volgens Verhoeven (Verhoeven szerint...) bestseller lett. A 2006-os nagy hazatérés, a Hollandiában forgatott, holland nyelvű Fekete könyv sikere óta pedig általános Verhoeven-reneszánsz tombol az országban. Messze jutottunk az 1980-as tüntetésektől, amelyek során a legkülönbözőbb érdekképviseleti szervezetek kiáltották ki a rendezőt nőgyűlölő, homofób agresszornak és égették el nyilvánosan az aktuális botrányfilm, a Spetters kópiáit.

Két éve a cannes-i filmfesztivál párhuzamos programjában, a Kritikusok Hetén mutatkozott be Tóth Luca első egyedi filmje, a Superbia, mely mostantól online is elérhető.

Tóth Luca rövidfilmje a nemek közti előítéleteket és konfliktusokat térképezi fel a modern társadalomban elfogadott, tradíciókra és biológiai alapra helyezett szerepek kifordításával. A 15 perces alkotás egy képzelt társadalomban bekövetkező változást mutat be több karakter aspektusából, kísérleti történetvezetéssel és pajkos életképekkel.

A Superbiát több neves fesztiválon díjazták, megkapta többek közt a Turku Animációs Filmfesztivál közönségdíját, a kaliforniai AFI FEST rövidfilmes zsűrije különdíjjal jutalmazta a vizuális esztétikájáért, a Primanimán a legígéretesebb magyar alkotónak járó George Pal-díjat nyerte, a Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon pedig a legjobb magyar animációnak választották. A Kritikusok Hetén kívül szerepelt még például a Palm Springs-i Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, a Szarajevói Filmfesztivál, az Encounters Rövidfilm és Animációs Fesztivál, valamint a Chicagó-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában is.

Folytatjuk a hagyományt: idén is jelentkezünk egy (pontosabban három) félévösszegző toplistával. A lista összeállítása során azokat a filmeket vettük számba, amelyeket idén mutattak be a magyar mozik, vagy az IMDb-n a cím mögött 2018-as évszám szerepel. Akadtak meglepetések, és persze papírforma eredmények is, mi mindenesetre élveztük a listázást. Jó szórakozást az adáshoz!

Közreműködők: Baski Sándor, Huber Zoltán. Vendég: Huszár András (Vakfolt podcast)

A podcast régebbi epizódjai a Mixcloudon érhetőek el, de az iTunes-on is fel lehet ránk iratkozni. (Ugyanitt köszönettel fogadjuk a szöveges értékeléseket.)     

Bergmant tükör által homályosan látjuk; azt hisszük, korszakos filozófusa a filmművészetnek, pedig a teória sohasem érdekelte, a szeretet hiányáról viszont mindent tudott. 

A modern filmművészet legalább két generáció számára Bergmannal kezdődött. Godard szemét például Az Egy nyár Mónikával (1953) utolsó snittje nyitotta fel arra, mire képes ez az új művészet. A filmről írt korabeli cikkének nagy része erről a jelenetről szól, és ettől fogva a francia új hullám Bergmant saját mesterének tekintette. Mire a modern filmművészet beért, Bergman, Bressonhoz hasonlóan, már nagy öregnek számított.

Pedig az igazi „nagy Bergman” csak ezután következett. Azok számára már, akik tizenöt-húsz évvel ezután kezdtek el filmeket nézni, a hetvenes évek elején, a Bergman-életmű inkább a Hetedik pecsétnél (1957) kezdődik. Ott, ahol az egzisztencialista szorongásélmény kifejezése a lét és a halál és Isten létének kérdésével vegyítve látszólag átveszi a Bergman-filmek tematikai hangütését. Mondom, látszólag, mert – amint ezt itt ki szeretném fejteni – a Bergman művészetét az egzisztencialista filozófiából levezető, a lét nagy elvont kérdéseinek film-filozófusává növesztő kommentárok, melyek az elmúlt harminc-negyven évben uralták a Bergman-kritikát és szakirodalmat, némiképp eltorzítják Bergman életművében még ennek a rövid korszaknak az értelmezését is.

A Teljesen idegenekkel az emberi kapcsolatok mélyére ásó Paolo Genovese ezúttal eggyel szűkebbre vette vizsgálata tárgyát, és A hely című filmben már az emberi lélekkel foglalkozik. Arra keresi a választ, hogy meddig megyünk el, ha valamit meg szeretnénk kapni; morális határaink vajon állandóak-e, vagy a helyzettől függően változnak. Ehhez a Christopher Kubasik író által jegyzett 2010-es The Booth at the End című kétszer öt részes sorozatot veszi alapul, néhol teljesen átemelve, néhol új karaktereket is beleírva a történetbe.

Van egy ember, egy ördögi alak, akivel ha szövetséget kötünk, egy meghatározott feladat elvégzéséért cserébe megadja nekünk, amit kérünk. Ha a műhely falán szereplő poszter-bombanővel szeretnénk tölteni egy éjszakát, annak is megvan az ellenértéke, és ha a beteg gyermekünk életét szeretnénk megmenteni, az is beárazható. Persze nem mindegy, hogyan: a vágyak jellege határozza meg, hogy teremtő, vagy pusztító feladatot kell-e elvégeznünk. A Hely nevű kávézóban zajlanak a tárgyalások, ahol a klienseknek az egyezség szerint időről időre be kell számolniuk arról, hogyan haladnak a feladattal, és mit éreznek közben. Minden az arcokon történik ebben az egy helyszínre szűkített filmben, ahol a céljaikért és vágyaikért küzdő emberek hozzák a jól ismert emberi magatartásokat: a felelősség áthárítását, a tetteik legitimálását önfelmentésen keresztül, és az alkudozást – nem lehetne-e mégis...

Július 14-én lesz Ingmar Bergman születésének 100. évfordulója. Az ELF Pictures és az Uránia Nemzeti Filmszínház egy közös esemény keretében két filmmel emlékezik meg a modern filmművészet kiemelkedő egyéniségéről. 

Az idei Cannes-i Filmfesztiválon két dokumentumfilmet is bemutattak a svéd alkotóról, ezek közül az egyik Jane Magnusson Bergman - A Year in a Life című munkája, amelyet most az ELF Pictures jóvoltából premier előtt láthat a közönség. A film Bergman sorsfordító évére, az 1957-es esztendőre koncentrál. Ekkor művészetében egy olyan intenzív időszak kezdődött, amelyben sorra születtek a filmművészet legnagyobb klasszikusai között számon tartott alkotások: a Hetedik pecsét után A nap vége és a Szűzforrás, majd a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend által alkotott trilógia. A filmben hozzátartozók, munkatársak, kutatók próbálják megfejteni e mágikus év és Bergman titkát, köztük a rendező egykori asszisztense, a magyar származású Katinka Faragó. 

Éppen ez előtt a korszak előtt, 1955-ben készült az Egy nyári éj mosolya című film. Ez lesz a július 14-i Bergman-est másik darabja. Mint romantikus vígjáték, elüt a rendező ouvre-jének meghatározó alkotásaitól, ugyanakkor szellemesen bonyodalmas és szerethető mű, amely nem véletlenül hozott nemzetközi hírnevet a rendezőnek. Bergman nagy csodálóját, Woody Allent is megihlette a Szentivánéji szexkomédiában.

Mi köze az év horrorfilmjének a legújabb Pixar-folytatáshoz, vagy Benicio Del Toro ámokfutásának a Duna Tv ifjúsági sorozatához? Csak annyi, hogy sikerült mindegyiket kielemeznünk egyetlen adásban, (majdnem) 1 óra alatt, spoilerek nélkül. Jó szórakozást!

A tartalom:
00:00 - Sicario 2.
19:55 - A hihetetlen család 2
29:40 - Egynyári kaland
41:55 - Örökség

A podcast régebbi epizódjai a Mixcloudon érhetőek el, de az iTunes-on is fel lehet ránk iratkozni. (Ugyanitt köszönettel várjuk a szöveges értékeléseket.)