Gyakran feltett fogós kérdés, mit érdemes először kézbe vennie annak, aki még soha egyetlen képregényt sem olvasott, de szeretne ismerkedni a szubkultúrával. Válaszként a Watchmen általában az elsők között szokott elhangozni, hozzátéve azt is, hogy a teljeskörű élményhez azért minimum középhaladó képregényes ismeretek szükségesek. Alan Moore és Dave Gibbons ikonikus alkotása persze szűz olvasásra is lehengerlően komplex, fordulatos és gyönyörűen rajzolt mestermű. Az igazi mélységei mégis akkor bukkannak elő, ha nagyjából tisztában vagyunk a képregény elbeszélői módszereivel és kifejezésmódjaival, illetve valamennyire kiismerjük magunkat a szuperhősök között.
A Watchmen (az Őrzők magyarítás itthon néha hozzá van csapva a címhez) vitathatatlanul a képregény egyik nagy művészi csúcsteljesítménye és mint ilyen, tökéletesen alkalmas annak demonstrálására, mi mindent lehet a színes kockákkal és szóbuborékokkal elérni. Bizonyára vannak nála szebb kiállású, könnyebben dekódolható vagy célirányosabb alkotások, de ilyen rétegzettségű és mélységű darab nem nagyon akad. Moore és Gibbons 1986-ban megjelent munkáját az elmúlt három évtizedben alaposan szételemezték és dicsérték is már eleget (akit mélyebben érdekel a téma, a gondosan szerkesztett és alapos magyar wikipedia oldala tökéletes kiindulópont). Egyetlen dolgot mégis érdemes újra és újra elismételni és vaskosan aláhúzni. Bár a kötet az első felületes pillantásra színes szuperhősös rajzos valaminek tűnhet, valójában színtiszta irodalom.
MAGYAR MŰHELY
