Filmvilág blog

A kölykök nincsenek jól – Thoroughbreds

2018. július 30. - Huber Zoltán

thoroughbreds.jpg

Bármelyik véleménybuborékban éljünk, a hisztérikus negativizmus, a “szarul mennek a dolgok” világmagyarázó narratívája összeköt minket. Mindegy, hogy kihez vagy mihez kapcsoljuk, a neopopulizmust vagy Sorost okoljuk, egyértelműen a kollektív rossz közérzet korszakát éljük. A gyakran leegyszerűsítően Trump nevével fémjelzett éra nyilván nem a 2016-os elnökválasztás egyenes következménye, a milliárdos médiahekker megválasztása csak napvilágra hozta a mélyben zajló komplexebb folyamatokat. Azokat az érzeteket és szorongásokat, melyekre a tömegkultúra is érzékenyen reagál.

A makro- és mikroközösségek látványos atomizálódása, a virtuális tereket elsivatagosító trollszellem, a paranoiával kevert kiválasztottság-tudat, a “mi versus ti” szociopatologikus kiélezése, mindenki kiválaszthatja a számára releváns irritációt. A félelem kultúrája látványosan ott kísért a horror friss reneszánszában, az amerikai álmot sirató drámákban, a sokkolóan kiábrándult állapotrajzokban. Az olcsóbb, rugalmasabb műfajok felől szép lassan a fősodorba szivárgó trend igen árulkodó vonása, hogy számos írói és/vagy rendezői bemutatkozás simul bele, erőteljesen jelezve a deprimált légkör egyetemes aktualitását. A kőgazdag tinibarátnők ijesztően torz világát feltérképező Thoroughbreds (Telivérek) e vonulat különösen cinikus és gonosz darabja, a domináns közhangulat újabb figyelemreméltó lenyomata.

Tovább

Előzetes: Remélem legközelebb sikerül meghalnod:)

Schwechtje Mihály első játékfilmje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) mozibemutatója szeptember 13-án lesz. A filmhez készült animációs teaser, és film teaser után most elkészült az első magyar tini thriller előzetese is.

A Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) főszereplője, Eszter a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj.  Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem története. 

A mozibemutató szeptember 13-án lesz, a film soundtrackje itt hallgatható meg. 

 

Világsztárokkal és brutálisan erős programmal érkezik a II. Budapesti Klasszikus Film Maraton

redl.jpg

Magyarországra jön Claudia Cardinale (Volt egyszer egy vadnyugat, 8 és fél, A párduc), Klaus Maria Brandauer (Mephisto, Redl Ezredes, Távol Afrikától) és Jean-Marc Barr, A nagy kékség főszereplője, itt lesz Ingmar Bergman legendás – magyar származású – munkatársa, Katinka Faragó. Bemutatásra kerülnek a Filmarchívum és a Filmlabor által restaurált magyar filmek, más európai archívumok által restaurált remekművek. Először lesz látható a gyönyörűen restaurált, Oscar-díjas Mephisto, portré- és dokumentumfilmek a filmtörténet olyan meghatározó női karaktereiről, mint Hedy Lamarr, bemutatkozik a Cannes-i Fesztivál filmtörténeti programjának legjava, és azt is megtudhatjuk, mi inspirálta Wes Andersont A Grand Budapest Hotel készítésekor – a szeptember 4-én kezdődő II. Budapesti Klasszikus Film Maratonon.

Az első Filmmaratont 2017 novemberében rendezte meg a Magyar Nemzeti Filmalap égisze alatt működő Filmarchívum. Akkor 3 nap alatt több mint ötezren voltak kíváncsiak a restaurált klasszikus remekművekre, a szakmai programokon pedig több százan vettek részt. A Filmalap 2017-ben indult Nemzeti Digitalizálási és Filmfelújítási Programjának keretében eddig 32 film újult meg a Magyar Filmlaborban a Magyar Nemzeti Filmarchívum szakmai irányításával. Többek között Fábri Zoltán 13 filmje, Radványi Géza örökzöld klasszikusa a Valahol Európában, Enyedi Ildikó Arany kamera díjas Az én XX. századom című filmje, Szabó István 9 filmje, Sára Sándor 4 filmje, Jankovics Marcell 2 egész estés animációs filmje, továbbá Ternovszky Béla Macskafogója és Koltai Róbert idén 25 éve bemutatott filmje, a Sose halunk meg kapott új digitálisan restaurált kópiát.

Tovább

Deadwood – A káosz urai

deadwood.jpg

Kíméletlen naturalizmusa és gondosan kimunkált drámai szerkezete minden idők legjobb westernsorozatává tették a Deadwoodot.

Ami a dramaturgiai invenciót, a forgatókönyvírás minőségét illeti, a 2000-es években a televíziós sorozatok jelentették az amerikai filmgyártás legizgalmasabb területét. E sorozatok általában létező műfajok szabályrendszerét vették alapul, hogy azokat variálva új és megdöbbentő felfedezésekre vezessék a nézőt az emberi természet és a társadalom működésének témakörében. Ahogy például a Maffiózók a gengszterfilm vagy a Drót a zsarufilm/politikai krimi műfajára támaszkodtak, úgy a szintén az HBO műhelyében készült Deadwood a western világát idézte fel, de jóval merészebben szakítva a zsánerkonvenciókkal, mint a műfaj késői korszakának revizionista darabjai.

Az első évad első epizódjának már első tízperce letaglózóan jelzi a naturalizmusnak és a drámai erőnek azt a fokát, ami a Deadwoodot különlegessé tette. Egy montanai kisváros seriffjeként ismerjük meg a sorozat egyik főhősét, Seth Bullockot, aki épp távozni készül posztjáról, hogy a határvidéki Deadwoodban próbáljon szerencsét, amikor lincselő tömeg jelenik meg az utcán, hogy egyetlen őrizetesének kiadatását követelje. A nyilvánvaló túlerővel szemben Bullock egy megoldást talál a törvény tekintélyének megőrzésére: kivégzést rögtönöz, amit az első rémület elmúlta után a halálra szánt rab sem ellenez. Bullock emberségből egy darab papírra felírja a fogoly végakaratát, majd saját kezűleg töri ki a rövid zuhanás miatt fuldokló ember nyakát. Az egymásra szegezett fegyverek feszültségében pergő jelenetnek az erőszak borzalmán túl legalább olyan fontos része az a futó, de az emberi méltóság mellett pálcát törő mozzanat, amikor a lincselők vezérének tiltásával dacolva az egyik férfi vállalja, hogy a seriff távozása után az utolsó szavakat tartalmazó papírost átadja az elhunyt fiának.

Tovább

Két magyar filmet is bemutatnak Velencében

2018_07_25_napszallta_foto_laokoon_filmgroup.jpg

A 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál szervezői ma délelőtt bejelentették az augusztus 29-én kezdődő fesztivál hivatalos programját. Az Oscar-díjas Saul fia rendezője, Nemes Jeles László Napszállta (Sunset) című második nagyjátékfilmje meghívást kapott a fesztivál hivatalos versenyprogramjába. Utoljára 24 évvel ezelőtt, 1994-ben kapott meghívást magyar alkotás (Enyedi Ildikó: Bűvös vadász) a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába. 

Nemes Jeles László új alkotása Velence után Észak-Amerikában mutatkozik be: a Napszálltát a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál (Toronto International Film Festival - TIFF - szeptember 6-16.) hivatalos válogatásába is meghívták. 

Nemes Jeles László első nagyjátékfilmje, a Saul fia 2015-ben, a 68. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon négy díjat nyert, köztük a Nagydíjat, amely a legnagyobb elismerés, amit magyar nagyjátékfilm valaha Cannes-ban kapott. A Saul fia később elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-, Golden Globe-, és BAFTA-díjakat is, ezzel minden idők nemzetközileg legelismertebb magyar alkotása lett.  

Tovább

A bíró szeme - Vébéközvetítés és a VAR

var.jpg

A labdarúgás világának mindig is része volt a pantomimművészet, de a láthatatlan akadályokban felbukó vagy kezüket rázva piros lapot reklamáló játékosok repertoárja idén egy minden korábbinál népszerűbb koreográfiával bővült. Aki nem követi a labdarúgás szabályváltozásait, az a 2018-as világbajnokság közvetítéseit nézve aligha értette, miért rajzol a bírótól a játékosokon át az edzői stábig mindenki láthatatlan téglalapokat a levegőbe.  

A helyzet már csak azért is ironikus, mert a játékvezetőknek eddig úgy kellett eljátszaniuk a szerepüket, mintha a negyedik fal, a közönség szemeként funkcionáló több tucat kamera nem is létezne, és mintha nem tudnák, hogy döntéseiket azonnal kinagyítják, lelassítják, visszajátsszák az egész világ számára. A VAR, vagyis a videóbíró (video assistant referee) bevezetésével a FIFA nem áttörte, hanem egyből le is dózeroltatta a negyedik falat. Míg korábban szentségtörésnek számított a videotechnika alkalmazásának még a gondolata is, az idei világbajnokságon a videózás aktusa került fókuszba. A bírók, a játékot megszakítva, átvedlettek nézővé, a több százmillió tévénéző pedig élőben követhette a képernyőn, ahogy a játékvezetők a pálya szélén képernyőket néznek, miközben bepillanthattak a videószobába is, ahol még több asszisztens figyelt még több kijelzőt.  

A VAR bevezetésének borítékolható tanulsága, hogy a fizikában és a pszichológiában is jól ismert „megfigyelési-effektus” hatványozottan érvényesül, vagyis a megfigyelés ténye, illetve tudata megváltoztathatja a megfigyeltek viselkedését. A játékosok eddig is tisztában voltak vele, hogy a kamera leleplezheti a fair play szabályait zárójelező trükkjeiket, de nem izgatták magukat emiatt – nem a nézőket, hanem a játékvezetőket kellett meggyőzniük. Azzal, hogy a bíró is nézővé vált, a futballistáknak új helyzethez kell adaptálódniuk.

var1.jpg

Köztudott, hogy lassítva minden apró kontaktus 8 napon túl gyógyuló sérülésnek tűnik, erre az optikai illúzióra apellálva követelik sokan még az ártalmatlanabb ütközéseknél is a VAR használatát a videóbíró egyezményes jelét mutogatva. Az intelligensebb játékosok már rájöttek, hogy a szuperközelik árnyaltabb alakításokat kívánnak, de a többségnek, köztük a brazilok legnagyobb sztárjának ez még nem esett le. Nem azért vált Neymar az oroszországi világbajnokság végére közröhej és közmegvetés tárgyává, mert megpróbálta megtéveszteni a bírókat – a szurkolók, ha kelletlenül is, de elfogadják, hogy a győzelemnek néha ez az ára –, hanem mert ripacskodása rossz fényt vet a sportágra. Míg a többség igyekszik a realista színjátszó iskola hagyományait követni, addig a látványos műesések után métereket guruló Neymar a némafilmek hagyományaihoz nyúl vissza, mintha csak parodizálni akarná a közeget, és leleplezni azt a hallgatólagos konszenzust, hogy a pályán minden játékos színész is egyben. A brazil sztár egyelőre úgy viselkedik, mint az a színész, aki élete első filmszerepét megkapva a kamera előtt is ugyanazokat a teátrális gesztusokat próbálja használni, mint a színpadon, elfelejtve, hogy már nem élő közönségnek (a játékvezetőnek), hanem a képernyők előtt ülőknek (a VAR-nak) játszik. És amíg a szuperlassítások az ártatlan összekoccanásokat is súlyos ütközéseknek láttatják, addig az ügyetlen műeséseket és az indokolatlan fetrengéseket is hasonlóképpen torzítják el, vagyis még röhejesebbé teszik – így élhet tovább főműsoridőben a burleszk rég halottnak hitt műfaja. A futball imázsát a rossz alakítások rombolják, de közösségeket is teremtenek: a játék taktikai elemeit nem mindenki érti, de a csetlő-botló focista komikusokon életkortól, származástól, nemtől függetlenül együtt nevethetünk. 

A videóbíró létezése ugyanakkor ismét rávilágít arra a problémára, hogy a pályán belüli „valóság” megismerhetőségét az eseményeket pásztázó kamerák száma nem feltétlenül szavatolja, azaz egy-egy ítéletet különböző szögekből visszanézve nem hogy oszlana, de inkább sűrűsödik a köd. (Bővebben a témáról: Arcjáték, Futball a tévében.) Korábban a „játékvezető is csak ember”-felkiáltással kaptak felmentést a hibázó bírók, és a futballisták is így tudtak a kötelező reklamálás után napirendre térni a vitatott eset fölött. A VAR bevezetésével a valódi, nem eljátszott szabálytalanságot gyanító játékosok, edzők felháborodása sokkal elemi erejűbb, talán mert úgy gondolják, hogy a technika alkalmazásával 100%-os hatékonysággal megállapítható az objektív igazság, vagyis az a bíró, aki ennek megismerése után sem hoz kedvező ítéletet, vagy nem is hajlandó kikérni a videóbíró segítségét, az nem gyarló ember, hanem közönséges csaló. 

var2.JPG

A hibázás lehetősége persze eleve bele van kódolva a VAR rendszerébe. Kidolgozása során az elsődleges szempont az volt, hogy a játék ritmusát ne törje meg feleslegesen a videóbíró, ezért csak kiemelt szituációkban – gólok, vagy azt közvetlenül megelőző helyzetek, tizenegyesgyanú, piroslapos incidensek, összetévesztett játékosok – lehet használni. Az elgondolás dicséretes, és működik is a módszer, hiszen a VAR miatt alig pár perccel lettek csak hosszabbak a mérkőzések. A gyakorlatban viszont értelmezhetetlen a videóbíró szabályzatában szereplő „clear and obvious error” (egyértelmű és nyilvánvaló hiba) kifejezés, amely elvileg a technika alkalmazásának feltétele. Ha van egyértelmű és nyilvánvaló tanulsága a VAR eddigi működésének, az éppen az, hogy ritkán adódnak egyértelmű és nyilvánvaló helyzetek.

Ha a játékosok közül nincs is mindenki elragadtatva a technika megjelenésétől, a nézőknek nem lehet okuk panaszra. Sokan tartottak tőle, hogy a mérkőzésmegszakítások unalmas holtidőkhöz vezetnek, de ennek az ellenkezője történik. A közvetítések rendezői osztott képernyős megoldással fokozzák a feszültséget, a fő ablakban az ítéletre váró, tanácstalanul toporgó, ideges játékosokat láthatjuk, a második képernyőn a bírót, amint visszanézi az akciót, a harmadikban pedig az edzőket vagy a VAR-szobát. Alig egy perc alatt az érzelmek minden skálája lejátszódik az arcokon, és a drámát kivételesen nem gyártja, hanem közvetíti a kamera.

Nem igazolódott be az a félelem sem, hogy a VAR kiöli a játékból a tökéletlenség szépségét, azt az izgalmat, amit a bírói tévedések – a küzdő feleket ideális esetben azonos arányban sújtó – lehetősége jelent. Amíg a videószobában emberek dolgoznak, és amíg a végső verdiktet a 33 kamera felvételéből összeállított képanyag nyomán az bíró mondja ki, akinek továbbra is csak két szeme van, mindig lesz miért felháborodni.

[lábjegyzet]

A legutóbbi, brazíliai világbajnoksághoz képest nem bővült újabb elemmel a közvetítések technikai arzenálja. A legfontosabb, említésre méltó fejlemény, hogy a rendezők leszoktak a szuperlassítások mértéktelen használatáról. Négy éve nem csak a szünetekben, de a mérkőzések közben is a játékosok és edzők arcát csodálhattuk premier plánban, drámainak szánt lassításokban. A kontextusból kiragadott pillanatképek túl sok mindent nem adtak hozzá a közvetítéshez, cserébe néha lemaradtunk miatta az élőképről.

Idén inkább a narratívaépítés dominált, amit legjobban Argentína meccsei alatt lehetett megfigyelni. A rendezők lépten nyomon kihangsúlyozták, hogy Lionel „GOAT” Messi számára ez az utolsó lehetőség világbajnokká válni, így akkor is az ő arcát vágták be szuperközeliben, amikor Argentína gólt kapott. Maradona mutogatása a lelátón eredetileg azt a célt szolgálta volna, hogy kihangsúlyozzák a történelmi párhuzamot az egykori és a reménybeli világbajnok közt, de az önkívületben tomboló isteni Diego végül ellopta a show-t, és trash realityvé változtatta a közvetítést.

fifa2018.jpeg


A kamera nem csak az argentinok mérkőzései közben, de minden olyan alkalommal tudósított a díszpáholyból, amikor magasrangú politikusok is tiszteletüket tették. A miniszterelnökök, kormányfők jelenlétét eddig is nyugtázták a közvetítések, de arra korábban nem nagyon volt példa, hogy minden gól utáni visszajátszásban külön „reaction shot”-ot kapjanak a parolázó politikusok. A FIFA később önkritikát gyakorolt – egy másik mutogatás miatt. A szervezet diverzitásért felelős vezetője szerint túl sokszor időznek el a kamermanok a csinos szurkolónőkön, ami erősíti a szexizmust. A politikusok megnyugodhatnak: az ő állandó, kitüntető (média)jelenlétükben természetesen semmi obszcén nincs.

Verhoeven Hollandiája – Provokatőrből próféta

spetters1.jpg

Verhoeven korai filmjei minden ízükben a holland kultúrában és történelemben gyökereznek, ugyanakkor vehemensen lázadnak e hagyomány ellen. 

Paul Verhoeven Hollandiában nemzeti intézmény. A pályája kezdetén pellengérre állított és közellenségként kezelt rendezőt az ezredforduló óta mintegy rehabilitálva, a nemzet alkotójaként tartják számon – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hollandok rajta kívül jelenleg egyetlen, nemzetközi visszhangot kiváltó alkotót tudnak felmutatni Tom Six, Az emberi százlábú rendezőjének személyében. Verhoeven filmjei kötelező tananyagok a gimnáziumokban, Jézus-könyve és filmtörténeti kisokosa, a Volgens Verhoeven (Verhoeven szerint...) bestseller lett. A 2006-os nagy hazatérés, a Hollandiában forgatott, holland nyelvű Fekete könyv sikere óta pedig általános Verhoeven-reneszánsz tombol az országban. Messze jutottunk az 1980-as tüntetésektől, amelyek során a legkülönbözőbb érdekképviseleti szervezetek kiáltották ki a rendezőt nőgyűlölő, homofób agresszornak és égették el nyilvánosan az aktuális botrányfilm, a Spetters kópiáit.

Tovább
süti beállítások módosítása