Selma Lagerlöf Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal című meseregénye 1907-ben jelent meg a svéd könyvesboltokban. Svédek nemzedékei nőttek fel a csínytevéseiért manóvá változtatott parasztfiú, Nils, Márton gúnár, valamint Akka és vadlúdcsapata kalandjain, megismerkedve hazájuk földrajzával, állatvilágával, mítoszaival és néprajzával. 1980-ban svéd-csehszlovák-japán rajzfilmsorozat készült a kalandos történetből. Lagerlöf éppen száz évvel ezelőtt vette át a Nobel-díjat. Ebből az alkalomból elemeztem, hogyan mutatta be a rajzfilm a korabeli, tehát 19. század végi Svédországot.
Az első női irodalmi Nobel-díjas
Éppen 110 évvel ezelőtt, 1909 decemberében kapta meg az irodalmi Nobel-díjat az 51 éves Selma Lagerlöf. Ekkor az irodalmi Nobel-díj már rangos elismerésnek számított a világban. Olyanok kapták meg a díjat első odaítélése, vagyis 1901 óta, mint a francia Frédéric Mistral, a lengyel Henryk Sienkiewicz vagy az angol Rudyard Kipling. Lagerlöf több addigi rekordot megdöntött: ő volt az első hazai születésű, vagyis svéd állampolgár, és egyúttal az első női irodalmi Nobel-díjas (fizikai Nobel-díjas nő volt már előtte is, Marie Curie személyében), és egyébként az első díjazott, aki nyíltan vállalta a saját neméhez vonzódást az akkor nagyon konzervatív Svédországban.
MAGYAR MŰHELY
A rendezővé válás, ha van ilyen, szerintem egy élethosszig tartó folyamat. Általános orvosként végeztem 2011-ben. Már orvostanhallgató koromban kezdtem érezni, valami „hív” a filmkészítés irányába. De akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi ez az érzés, fogalmam sem volt arról, hogy ez azt jelenti, hogy filmeket szeretnék csinálni. Aztán ez az érzés egyre inkább körvonalazódott, egészen annyira, hogy teljesen kimondhatóvá vált: filmeket szeretnék csinálni! Pályaelhagyó, vagyis pályaváltó vagyok. Másfél év pszichiátrián töltött általános orvosi munka után döntöttem úgy, váltok, nem dolgozom tovább a klinikumban. Aztán szépen, lépésről lépésre alakultak a dolgok. A tényt, hogy nem orvos leszek, hanem inkább filmrendező, a szüleim torkán volt a legnehezebb lenyomni, de végül sikerült. Ahhoz, hogy most ott legyek, ahol, nemcsak rám volt szükség, hanem két osztályfőnökömre, Szász Jánosra és Janisch Attilára, akik tudtak kapcsolódni hozzám, és akik előtt úgy éreztem, semmit sem kell takargatnom, vagy szégyellnem, így a pályaváltásomat sem.