A 3 LEGJOBB (vagy legrosszabb) jelenség
Rossz vagy régi képek. A mozi fel van puffadva, mint egy disznó – mondta Isidore Isou hetven évvel ezelőtt, és ez az azóta csak még jobban dagadó intézmény manapság mindenfajta képet vagy mozgóképet megpróbál megemészteni. Míg a kortárs experimentális filmet ellepték az újdonatúj digitális képfajták YouTube-montázsoktól 3D animációkig (Polycephaly in D, Glass Life, The Making of Crime Scenes), addig a narratív szerzői mozi rendre régi családi fotókat vagy házi videókat igyekszik értelmezni, leginkább a szerzői autófikció kurrens divatja jegyében. Charlotte Wells szomorkás nyaralása (Aftersun), Ricky D’Ambrose száraz családtörténete (The Cathedral) vagy Spielberg kései „így jöttem”-filmje (A Fabelman család) ócska otthoni felvételekkel mélyíti el anyagát – mintha ebben a hiperinflálódott filmkultúrában a rossz kép vagy a régi kép immáron az igazság ígérete, a hitelesség kulcsa vagy a mélység hordozója lenne.
Pocsék szülők. A régi családi fotókon többnyire rossz szülők látszanak – merthogy a kortárs film egyik slágertémája a figyelmetlen, netán alkalmatlan anya (Everything Everywhere All at Once, The Eternal Daughter, The Lost Daughter) és a jószándékával együtt is ügyetlen (Aftersun, Avatár – A víz útja, The Son, Szia, Életem!) vagy kifejezetten elfajzott, rossz apa (The Cathedral, Saturn Bowling, Larry). Egy tanácstalan generáció szemrehányásával nézhetünk végig a „nevelés” szelíd vagy borzalmas kudarcain, ami ritkán megbocsátást, de gyakrabban haragot és dühöt érdemel.
A víz. A permanens ökoszorongás egyik hozadéka, hogy a kortárs mozgóképet valósággal elönti a víz, olykor valamiféle menedéket, a megtérés irányát jelezve (Leonora Addio), többször azonban valamiféle katasztrófa előjeleként – lásd a tavaly Cannes-ban Arany Pálmát nyert nagyfilmet és kisfilmet (A szomorúság háromszöge, A víz morajlik) vagy a turisztikai érdekű coming-of-age drámák sokaságát (Aftersun, Falcon Lake, Murina). S végtére is Jean Epstein és Boris Barnet remekművei óta nem kapott ennyi rendezői figyelmet az akvatikus mozgás és a hullámok tánca, amit új és új formákban prezentál a filmművészet élvonala – Jacquelyn Mills szigeti magányról mesélő lírai dokujától (Geographies of Solitude) Ana Vaz ökoavantgárd mozijának vízesésre épített fináléján át (It is Night in America) az Avatár: A víz útjáig – vagy éppen az év egyik legszebb filmjéig, Helena Wittman meditatív, tengerjáró drámájáig (Human Flowers of the Flesh).
AZ 5 LEGJOBB JELENET
5. A Kegelstatt Trio (O Trio em mi bemol, Rita Azevedo Gomes)
Rita Azevedo Gomes nagypolgári merengésre komponált geronto-romkomjában (írta: Eric Rohmer) a bőven hatvan fölötti hódító egyre csak arra vár, hogy újdonatúj barátnője a semmiből fölidézze a férfi kedvenc Mozart-darabját, ám a tóparton kiderül, hogy a várva várt pillanatig – az örömérzés reménye miatt – nem hajlandó elmondani neki, hogy mit is vár tőle. Ez az egyetlen snittben prezentált fergeteges dialógus pazarul nevetséges hatást épít a testek kényszeredett elrendezéséből és apró gesztusokból, egyúttal kis híján a főszereplőkkel egyenrangúvá avatja a mögöttük látható mohalepte faágat – valamint tudatosan és sikeresen eléri a „színészek közötti kémia” gyönyörű zéruspontját.
4. A jövő bűnei (Crimes of the Future, David Cronenberg)
Viggo Mortensen egy proteinszelet elmajszolása után könnyes gyönyörgörcsben fürkészi az eget vagy a plafont: létezik film, amelynek ez nem lenne tökéletes befejezése?
3. Örökmozgó (Unrueh, Cyril Schäublin)
Az év talán legkülönösebb, amorf csodájában halkszavú anarchisták és jámbor melósok mellékes dolgokról diskurálnak a múlt századi óragyár percegő zenéjére, hogy aztán nagyjából 90 perc után az illemtudó forradalmár és a filigrán proletárnő elmenjenek sétálni, és a nő érzékeny vallomásba kezdjen – az órák működéséről. Vagy inkább az idő kezdetéről beszél? A dekomponált, hűvös totálokat fél lépéssel közelebbi képkivágat és meleg, őszi fény váltja föl, a szél, a fák és a női szavak együttese pedig könnyű csilingelésbe kezd – s mindez ebben a forradalom előtti, udvarias alkonyatban valamiféle lágy, kába orgazmusként hat.
2. Hot in Day, Cold at Night (Park Song-yeol)
A kortárs arte povera koreai csúcsdarabja a munkanélküli balfék bosszújára fut ki, aki nagyvonalúságból elengedte pénztelen haverja tartozását, aztán a helyzete romlása után képtelen elviselni, hogy a haver útközben összeszedte magát és vett egy drága kocsit. A nevetségességében is felemelő erejű fináléban a pusztítani készülő férfi hosszan keresi az új, fekete autót egy elhagyatott parkolóban, aztán farkasszemet néz vele – s végül alig néhány megindító gesztus meséli el, ahogy (az Édes élet befejezését kifordítva) feladja a dolgot, és zsebre dugott kézzel elindul hazafelé.
1. Trenque Lauquen (Laura Citarella)
Az igazi szerelmi deklaráció szokatlan és szemérmes – legalábbis erre tanít minket a tavalyi filmművészet, A titokzatos nő szakításjelenetétől kezdve a The Novelists Film képen kívülről érkező vallomásán át Laura Citarella négy és fél órás drámájának egyetlen csókjáig. Ez a vehemens érintés a könyvbúvár főszereplők között egy szépségesen illetlen gesztust, egy elfojtott kacajt szül, de utána már semmit: noha hónapok óta vágyakozik egymásra ez a két szerény, szürke ember, a különös örvényű, borgesi elbeszélés szétsodorja őket, és még két óráig kavarog tovább, magával cipelve az ügyetlen katarzis boldog emlékét.
A 3 LEGJOBB ANGOL NYELVŰ FILMES KÖNYV
Serge Daney - The Cinema House and the World: The Cahiers du Cinema Years, 1962–1981
Nincs Carax, nincs Assayas, nincs Nicole Brenez, és talán a film újkori szeretete sincs a nagy francia kritikus, Serge Daney nélkül – aki a hetvenes évektől úgy volt a(z egyik) legfontosabb figura az európai filmkritikában, hogy alig akadtak előadásaihoz vagy interjúihoz mérhetően híres kritikai szövegei. Ennek fényében egészen megrázó szembesülni azzal, hogy az első angol nyelvű gyűjteményes kötete milyen elképesztő nívójú cikkeket fog össze: ez a váltig kiszámíthatatlan kritikai próza szinte vibrál a szellemi kalandvágytól, s úgy ver hidat Walter Benjamin és a csütörtöki tévéajánló közé, hogy közben a legprofánabb műtárgyak (mondjuk egy Allan Dwan-western) apropóján is képes fölvinni a revelációra éhes olvasó pulzusát.
Steven Shaviro – The Rhythm Image: Music Videos and New Audiovisual Forms
Steven Shavironak kell lenni ahhoz, hogy egy szutyok FKA twigs videót az audiovizuális kísérletezés csúcsának lásson az ember – de a nevezetes kritikus legújabb könyve nagyjából bármilyen tamáskodó olvasót meg tud győzni arról, hogy a klipkultúra az új filmes kifejezésmódok leginnovatívabb laboratóriuma. Ennél is nagyobb mutatvány azonban, hogy a könyv Deleuze famózus elméletét lelkesen továbbírja a Tierra Whack meg a Weeknd videók miatt – és lefegyverzően érvel amellett, hogy ezen teória hiányzó kötetét a címszereplő Ritmus-képre kéne keresztelni, mivel: a klipek a mozgóképek harmadik nagy birodalmát hozták létre a Mozgás-kép és az Idő-kép után.
Eugenie Brinkema: Life-Destroying Diagrams
Az affektív elmélet nagyra becsült kutatója első blikkre a horrorkutatást kommentálja ebben a könyvében – de valójában jóval többet tesz ennél: például találkozást vezényel a borzalom és a szerelem szakértői között, vagy simán bizonyítja, hogy a rémmozinak különös affinitása van a spekulatív formai gondolkodásra. Ebben a minden konvenciótól karakánul irtózó esszében Haneke Szerelme vagy Az emberi százlábú nem egy jól kifundált tézist illusztrálnak, hanem – ahogy Alain Badiou „inesztétikájában” vagy Király Jenő elemzéseinél – a formájukon keresztül ők maguk gondolkodnak, de legalábbis költői futamokig hergelik az írói fantáziát. Brinkema műve (film)elmélet a legszebb formájában: szédítő tágasságú kísérleti próza végességről, barátságról, a vérről és a halálról.
A 10 LEGJOBB ANGOL NYELVŰ FILMES PUBLIKÁCIÓ
10. Andrew Klevan az egyik legnagyobb angol kritikusról és a mozgóképes Rosszról
9. Bingham Bryant arról, hogy a filmek fényelése milyen rémületes veszélyeket rejt és milyen borzalmakat okoz
8. Malte Hagener és Annie van den Oever informatív interjúja a sztártudós Tom Gunninggal
7. Alexander Horwath és Petri-Lukács Simon levélváltása a fesztiválok politikájáról és a kurátori bátorságról
6-5. Daniel Morgan és Jonathan Rosenbaum az öngyilkosságában is inspiráló Godard-ról
4. Nikolaj Lübecker a tavaly meghalt Jean-Marie Straub és Danièle Huilet Cezanne-filmjéről és a tűz erejéről
3. Vinzenz Hediger Godard kutyájáról
2. Patrick Holzapfel és Ivana Miloš csodás sorozata a virágokról
1. Dirk Lauwert frissen lefordított szövege az új és a régi képek vitájáról, meg a moziról, ami a testek mutogatásának bizarr művészete.
AZ 5 LEGJOBB MAGYAR NYELVŰ FILMES PUBLIKÁCIÓ
5. Markója Csilla magyar Letterboxd-kritikái, mielőtt lefordította őket angolra
4. Babos Anna arról a kacatboltból kiguberált iráni filmről, amely alig néhány hónapja lett örökbecsű klasszikus
3. Bakonyi Bence a Memóriáról
2. Greff András Paul Schraderről a decemberi Filmvilágban
1. Az ihlettől megrészegült Varga Zoltán tizenkét oldalon néhány szürke fűszálról
A LEGJOBB TANÁCS EGY TAVALYI SZELLEMTŐL – Jean-Marie Straub (1933-2022)
Ez a Kafkát idéző férfi mintha azt üzenné a kurzusfilmek és diskurzusfilmek korának, hogy fontosabb, ami előttünk van, mint a Véleményünk, az identitásunk, rasszunk, kisebbségünk, pártunk, elméleti keretünk vagy az értékrendünk, szóval bármilyen perspektíva és nézőpont, ami megakadályozza, hogy lássunk egyáltalán valamit egy filmből vagy a világból. De üzen egy csomó mást is – például itt.
