Filmvilág blog

Best of 2022 – Teszár Dávid évértékelője

2022. december 18. - teszár

decision-to-leave-5.jpg

Az idei esztendőt filmes szempontból gyengébbnek éreztem a tavalyinál, ugyanakkor ki kell emelni, hogy legalább voltak olyan hiánypótló BluRay-megjelenések, mint például a francia A mama és a kurva (1973), a japán Szökevény a múltból (1965) vagy éppen a hongkongi Shaw Brothers stúdió klasszikusait felvonultató Shawscope második válogatása.

Lássuk 2022 különösen emlékezetes nagyjátékfilmjeit rangsorolás nélkül.


Compartment Nr. 6.

01_compartment_nr_6.jpg

Egy csúnyácska, finn régészhallgató lány Murmanszkba igyekszik ősi kőnyomatokat tanulmányozni, a hosszú vonatúton pedig egy kocsiba kerül egy ősszláv fejű, lopokróc modorú, kedélyes orosz bányászfiúval. Vodkameghajtású, road movie-ba oltott románc ez a fagyos orosz pusztulatban, amely a játékidő előrehaladtával csak egyre jobb és jobb lesz. Ismerős káeurópai vibe-ok simulnak össze a Voyage Voyage francia slágerével, miközben két össze nem illő emberről kiderül, hogy talán mégis összeillenek. Juho Kuosmanen ellenállhatatlan humorú alkotása az év romantikus filmje. Haista vittu, Mr. Kuosmanen! [trailer]

My Name is Gulpilil

02_my-name-is-gulpilil.jpg

David Gulpilil (1953-2021) az ausztrál film ikonja, a Yolngu törzs táncosa, festője, történetmesélője és színművésze volt. „Ez a film az én történetem a történetemről” – így Gulpilil, aki az élete végén összegzi a saját pályafutását. Még tizenévesként fedezte fel a mozi számára Nicholas Roeg (Vándorrege, 1971), innentől kezdve Gulpilil állandóan a saját bennszülött kultúrája és a nyugati világ között egyensúlyozott, vagy ahogy ő fogalmazott: „egyik lábbal a pezsgő és a kaviár, másik lábbal az Álomidő világában.”

Fellépett Erzsébet királynő előtt, együtt füvezett Bob Marley-val, mulatott Marlon Brandóval és Jimi Hendrix-szel, miközben fél évszázadon keresztül a saját törzsi hagyománya arca lett a filmvásznon a Storm Boytól (1976) Peter Weir legendás Utánam a vízözönjén (1977) át a Rabbit-Proof Fence-ig (2002) és a Charlie’s Countryig (2013) – utóbbiban élete alakítását nyújtotta. Az ausztrál bennszülött kultúra iránt elkötelezett Molly Reynolds intim, lírai dokumentumfilmet forgatott a tüdőrákban elhunyt, nagyformátumú művészről. A My Name is Gulpilil az év portréfilmje. 

A titokzatos nő (Decision to Leave)

03_decision-to-leave.jpeg

Park Chan-wook egy hitchcocki ihletésű (kivált a Szédülésre hajazó) bűnügyi történetet házasított össze nagy eleganciával egy melankolikus, noirba mártott románccal. Az álmatlanságban szenvedő, megszállott detektív (Park Hae-il) menthetetlenül belehabarodik egy kínai származású, kaméleonszerű, miszteriőz nőszemélybe (Tang Wei), aki az aktuális gyilkossági ügy gyanúsítottja. Kihallgatási jelenetekből randevúkat, rendőrségi megfigyelésekből romantikus együttléteket varázsol a rendező, és amikor azt gondolnánk, hogy megvan a megoldás és kiderült, ki a gyilkos, egy új film kezdődik.

Park gazdagon rétegzett, méltóságteljesen hömpölygő, néhol kissé túlbonyolított, mégis igéző szépségű munkájában a nagyszerűen teljesítő főhős tandem mellett kiemelt szerepet oszt a tájra és egy klasszikus, 1960-as évekbeli koreai balladára is (Jung Hoon-hee: Köd). A direktor feng shui esztétikájában kopár hegytető és ködös tengerpart, magasság és mélység rímel egymásra, miközben egy lágy női hang dalol az egykori kedveséről. A visszatérő zenei motívum mellett maga a mozi is balladisztikus: lefojtott érzelmekkel, elhallgatott szándékokkal és homályos sejtésekkel operál. A titokzatos nő titokzatos ugyan, de minden egyes megtekintéssel egyre többet mutat meg magából. 

Speak No Evil

04_speak_no_evil.jpg

A dán Christian Tafdrup filmje az idilli, napsütötte Toszkána családi vakációs képsorainál jó előre jelzi a baljós zenehasználattal, hogy itt a Fehér éjszakákhoz (2019) hasonlóan már napközben becsenget a rettenet, de még a horror veteránjait is meglepetésként érheti az a fajta brutalitás és sötét démonicitás, amelyet a játékidő utolsó fél órájában láthatunk. Felszínes frappánsság lenne a skandináv hygge antitézisfilmjének nevezni a Speak No Evilt, ugyanis a padlás vérfagyasztó fotóalbuma provinciális magyarázat helyett egyetemes távlatokat sejtet.

A jómódú dán mintacsalád újdonsült holland barátainál tett hétvégi látogatása egyre fokozódó intenzitású határátlépéseket rögzít a szállásadók részéről, erre viszont csak a koppenhágai anyuka reagál kellő határozottsággal, az édesapa ragaszkodik a plüssnyúl-heroizmusához. A dán édesapához hasonlóan markáns beta male energiákkal idén csupán A szomorúság háromszöge főszereplő modellfiújánál találkozhattunk. Hogy mi az, amit engedelmesen hagyunk? Nos, erre a világjárvány adott néhány rémisztő választ. Meglátjuk, mennyire leszünk boldogok 2030-ban, amikor már semmit sem fogunk tulajdonolni, és hogy mennyire fog ízleni a tücsök meg a bogár. Már ha hagyjuk. A Speak No Evil önmagán jócskán túlmutató, végtelenül nyugtalanító mozi. 

After Yang

05_after_yang.jpg

A videóesszéiről elhíresült, dél-koreai Kogonada (akinek a születési nevét az édesanyján kívül senki sem tudja) második nagyjátékfilmje gyönyörű főhajtás a rendező kedvenc alkotói előtt (Ozu, Koreeda), egyúttal érzékeny továbbgondolása az After Life (1998) emlékezésre és a kulcsfontosságú emlékek kiválasztására épülő alapötletének. Kogonada technicizált jövővíziója korántsem olyan borús, mint Cronenbergé, bár a Crimes of the Future-hez hasonlóan az After Yangban is kiment már a divatból a szex.

A bonyodalom itt abból fakad, hogy a főszereplő család örökbefogadott kínai kislányának testvérpótlékként funkcionáló androidja idő előtt felmondja a szolgálatot. Kogonada érzékeny, kontemplatív hangvételű dolgozata humanizálja a technológiát, és az android emlékein keresztül vizsgál meg olyan kérdéseket, mint az identitás, a szeretet, a gyász és a családi kapcsolatok. Aki kedveli Ozu vagy Koreeda művészetét, az kedvelni fogja Kogonada szeretetteljes, halkszavú mozgóképes tűnődését is. 

Hatching

06_hatching.jpg

Hatching. Clara Sola. Aftersun. Cinco lobitos. Annyi tehetséges rendezőnő mutatkozott be idén, hogy nehéz választani a cinematikus letétemények közül. A Hatching például a finn Hanna Bergholm zavarba ejtő magabiztossággal levezényelt debütáló alkotása, amely a svéd Koko-di Koko-da (2019) után ismét egy népszerű gyermekdalra hangszerel egy pusztító erejű pszicho-horrort. A pszichologizáló olvasatok után kiáltó mozi egy 12 éves, tornászversenyre készülő kislány története, akit a control freak, Instagram-kompatibilis kertvárosi lakásával és tökéletesre fazonírozott mintacsaládjával páváskodó vlogger anyja terrorizál tragikus gyakorisággal.

A fojtogató elvárásoknak megfelelni igyekvő, önbizalomhiányos, szeretetkoldus gyermek talál egy tojást az erdőben, amelyet aztán kikelt a hálószobájában. A Hatching egyszerre szorongásvezérelt coming-of-age történet, kortárs influenszer-szatíra és jungiánus Árnyék-doppelgängerrel megtámogatott horror, amely minden apró részletében kiemelkedő. 

The Innocents

07_the_innocents.jpg

A norvég Joachim Trier (Thelma, A világ legrosszabb embere) forgatókönyvírójaként elhíresült Eskil Vogt második nagyjátékfilmje, a The Innocents sajnos méltatlanul elsikkadt az egyébként magas színvonalú skandináv filmdömpingben. Vogt kizárólag gyerekeket mozgató filmje annyira különleges és meghökkentő (újonnan érkezett és beilleszkedni igyekvő, illetve kiközösített, páriastátuszú lakótelepi kisiskolások felfedezik a paranormális képességeiket), hogy minél kevesebbet tud róla előzetesen a néző, annál jobb. Szó sincs itt bombasztikus, látványorientált X-Menkedésről, Vogtot jobban foglalkoztatják a gyermekkorban még homályos morális kérdések határai és a gyermeklélek rezdülései. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne feszültséggel teli ez a természetfeletti, mégis emberközeli thriller. A gyermekszínészek parádésak, a játszóteres zárlat pedig az év egyik csúcsjelenete.

Lullaby (Cinco lobitos)

08_lullaby.jpg

Számomra az év legnagyobb felfedezése a spanyol Lullaby (Cinco lobitos) és az elsőfilmes Alauda Ruiz de Azúa író-rendezőnő volt. Azúa sokáig rezonáló családi drámájában a 35 esztendős Amaiának gyermeke születik, s mivel a partnere a munka miatt egyedül hagyja ebben a nehéz időszakban, a támogatásra szoruló nő hazautazik a Baszkföldön élő szüleihez. A konfliktusokkal terhelt családi kapcsolatokat kiváltképp próbára teszi az, hogy Amaia édesanyja hirtelen megbetegszik. A népszerű gyermekdalt címéül választó Cinco lobitos („öt kicsi farkas”) legnagyobb erénye, hogy papírmasé figurák helyett komplex, valódi jellemekkel dolgozik, akik a hiányosságaik és kicsinyességeik ellenére is bizonyítják, mennyire fontosak egymás számára. Különösen mesteri, ahogyan a direktornő bemutatja az önző/elkényelmesedett/panaszkodó/ellenszenves főszereplőnők fokozatos átalakulását.

A szülői otthonban gyermekszerepbe regresszáló Amaia éppen akkor válik felnőtté, amikor az édesanyja kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és egyszerre kell helytállnia anyaként és lányként. A mindenkit ledomináló, gyémántkeménynek tetsző nagymamát pedig a betegsége lágyítja meg és teszi alkalmassá arra, hogy az életében először őszintén kifejezze az érzéseit. A Lullaby minden fals hangtól, cukormáztól és melodrámai túlzástól mentes remekmű, amely mélységesen mélyre lát a gyarlóságában is szeretetreméltó emberben. Az Amaiát megformáló Laia Costa és az édesanyját alakító Susi Sánchez igazán megérdemelne egy Goya-díjat jövő februárban. 

A Love Song

09_a_love_song.jpeg

Az ugyancsak elsőfilmes Max Walker-Silverman csinnadratta-, truváj- és highconcept-mentes, alig 80 percet számláló, kevés beszédű függetlenfilmje egy olyan elismert karakterszínészre oszt elsőként főszerepet, akit már sokszor láthattunk gyöngyvásznon, a kősziklaszerű arca miatt látásból valószínűleg emlékszünk is rá, de a nevét már nem tudnánk megmondani. Dale Dickey-ről van szó, aki legalább akkorát megy itt, mint Frances McDormand A nomádok földjében (2020).

Colorado állam hegyekkel gazdagon pettyezett pusztájába kalauzol az A Love Song, ahol az özvegy Faye egy kempingben várja az egyik régi kedves ismerősét még az iskolás időkből. Ennyi az egész film: Dale Dickey várakozik, közben csend van, reggelit készít, halászik, néha bekapcsolja az analóg rádiót egy countryszám erejéig, nézi a csillagokat, hallgatja a madarakat és alkalomadtán összefut a postással vagy más kempingezőkkel. Amennyire egyszerű a mozi, érzelmileg annyira összetett: magány, gyász, egy régi szerelem emléke és az újrakezdés lehetőségének izgalma keveredik benne. És Dale Dickey kősziklaszerű arcán ez mind bravúrosan tükröződik. 

The Beasts (As bestas)

bestas.jpg

Az idei esztendő leginkább körberajongott (lásd Arany Medve-díj) spanyol filmjét, az Alcarràst nálunk is bemutatták, noha mind a Lullaby, mind a The Beasts ragyogóbb tétel. A The Beasts úgy indul, mintha a Szalmakutyák (1971) spanyol kiadása lenne amerikai helyett francia betelepülőkkel, akiket nem igazán szívelnek a helyiek, kivált a szomszéd parasztcsalád középkorú, részeges testvérpárja. Rodrigo Sorogoyen bonyolult morális kérdéseket felvető, többszörösen árnyalt falusi thrillere hiába több mint 130 perces, végig olyan feszült marad, hogy az egészen figyelemreméltó, ráadásul itt nincsenek jók és rosszak: igaza van mind az idilli Galiciában nyugdíjba vonuló, biokertészettel foglalkozó francia házaspárnak, mind pedig a tanulatlan, a szélerőművek betelepítése révén a kilátástalanságból kitörni igyekvő, paraszt módon viselkedő szomszéd parasztoknak.

Fantasztikus a teljes színészgárda (teljes joggal jelölték az összes fő- és mellékszereplőt a jövő évi Goya-díjátadón, a paraszt testvérpár idősebbik tagja olyat alakít, mint Cate Blanchett a Tárban), a játékidő közepére pozícionált kulcsdialógus mesterkurzus a javából, és amikor már azt gondolnánk, hogy mindent láttunk, az addig háttérben meghúzódó francia feleség elviszi a prímet. A The Beasts pörölycsapáshoz hasonlítható, katartikus filmélmény. 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr7418005206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

para_noir 2022.12.19. 14:53:28

Sznobéria kimaxolva :)

Szekrényszagú néni 2022.12.20. 15:54:22

@para_noir: Pedig ott van még az aktuális Gumibugyiember 28 vagy hogyishíjjják, vagy éppen a Jedi hónaljának az utolsó bosszúja meg egyéb megkerülhetetlen alkotások (többen próbálták, de nem sikerült megkerülni), majd biztos kiderül mindről 200 év múlva, hogy filmtörténeti mérföldkövek.
süti beállítások módosítása