Filmvilág blog

Toplistázás helyett: 2020 legjei

2021. január 09. - Huber Zoltán

the_queens_gambit_anya_taylor_joy.jpg

A Filmvilág blog titkos laboratóriumából hamarosan érkezik a minden igényt kielégítő nagy év végi toplistás podcast, de addig is következzenek azok az idei személyes kedvenceim, melyek ilyen-olyan okokból nem fértek ugyan a legjobb tíz közé, de 2020 sokkal üresebb lett volna nélkülük. A sorrend szigorúan időrendi.  

Az év gyorsan zakatoló, gyakorlatilag instant nosztalgiajárata

Egyetlen röpke év sem telt el még el a Vadászat óta, de a politikai alapon űzött embervadászat morbid alapötlete már most egy fokkal realisztikusabbnak tűnik, mint a tavaszi bemutató idején. A napokkal a járvány felfutása előtt mozikba küldött, majd a hirtelen világfelfordulás miatt igazságtalanul gyorsan elvérző szatíra a pandémia kellős közepén hirtelen fényévnyi távolságba sodródó régi világunk kedves zárványaként vigasztalt. A várost épp lezárták, én pedig nosztalgiázva néztem a filmet: lám, a korona alatt mégiscsak ott van valahol a normalitás, ahol még a szakadékká táguló véleménykülönbség volt a legnagyobb problémának. A Vadászat persze távolról sem remekmű, de borítékolhatóan jól fog öregedni. Az unokáink akár rögrealista dokumentumfilmként, akár a nagy századeleji turbulencia filmes relikviájaként nézik majd, e korszellemet palackozó alkotás valószínűleg előkerül még. (Mozibemutató - VOD)

Az első karantén Mónika show-díjas tapicskolása

Az idei év számtalan szürreálijának sajátos leágazása a komfort mozgóképfogyasztás törvényszerű felfutása, melynek egyértelműen a Tiger King a legikonikusabb képviselője. A zsigeri ösztönöket tökéletesen bizsergető szériát a márciusban még épp csak felfutó első hullám közepére dobta le a Netflix, telibe találva a kanapén rekedt közönség igényeit. 2020 popkulturális története egész egyszerűen nem tárgyalható Joe Exotic hihetetlen-de-igaz története nélkül. (Netflix)

Yo, itt az év legmenőbb rappere

Az igaztalanul marginalizált csoportok problémafilmjeivel mostanság tele a padlás, ami önmagában természetesen rendkívül pozitív fejlemény, csak épp a kívülálló néző igazodik el egyre nehezebben a mennyiségi kínálatban. Radha Blank maga is vaskos viccet csinál mindebből, hiszen örök ígéretként kiégő drámaíró kénytelen gettósítani a színdarabját, arra tódul ugyanis igazán a New York-i libsi elit. Életközepi válságából és írói blokkjából végül a rap segítségével tör ki, de korántsem úgy és akkor, ahogyan gondolnánk. A csodálatos humorú The Forty-Year-Old Version elsősorban azért nagyon szuper, mert Radha Blankot hozza intim közelségbe. Aki nem mellesleg egy negyvenes nő. Harlemből. Ha más lenne a sorrend, az önéletrajzi ihletésű történet sem működne. (Netflix)

A Poptarisznya-emlékgyűrű örökös díjazottja

Nem emlékszem, legutoljára mikor lelkesedtem úgy igazán valami hazai gyártású tévéműsorért, de akkoriban még biztosan álltak az ikertornyok. Hajós Andrásék időközben legnagyobb videómegosztóra költözött beszélgetős-dalírós produkciója ezt a lelkesedős hangulatot hozta vissza. Szabályosan vártam, mikor kezdődik az újabb adás, utána meg jól ki lehetett tárgyalni a látottakat-hallottakat. A negyedik évadra a Dalfutár nyerő receptje teljesen kiforrta magát, úgyhogy nagy reményekkel számolom vissza a napokat az ötödikig. (YouTube)

Az idei év dermesztően légkondiconált allegóriája

Charlie Kaufman nem épp az életvidámságáról híres, de épp ezért (is) izgalmas követni e csodálatos elme mozgóképes ragyogásait. A legújabb darab talán minden korábbi Kaufman-agymenésnél rejtélyesebb és komplexebb, amit én csak némi távolságból tudtam csodálni. Kicsit olyan élmény, mint egy jeges éjszakai autózás a full sötét ismeretlenbe. A befejezésen gondolkozom tipikusan az a megdöbbentő filmélmény, amit nagyon nehéz szeretni, mégis minden perce rohadt emlékezetes. Nagyjából mint ez év, úgy en bloc. (Netflix)

Ha már nem érezhetted közvetlen közelről mások piaszagát

Van abban valami mélyen felkavaró és kellemesen megnyugató, hogy a Las Vegas peremén álló kocsma alkesz törzsközönsége pontosan olyan, mintha csak egy alföldi magyar falu hasonló intézményébe ugrottunk volna be. A Bloody Nose, Empty Pockets ebbe a sajátos miliőbe húz magával, lehengerlő intenzitással. A hab a sörön ráadásul az, hogy a Ross-fivérek valójában nem is ott és nagyon nem úgy forgattak, ahogyan gondolnánk. A fikció és dokumentarizmus úgy keverednek, mint kóla a vörösborban, a végeredmény pedig egyszerre taszító és vonzó. Azaz iszonyú izgalmas. (YouTube - fizetős)

Az év Anyáskodása

A Netfix idén többször is remek ütemben lépett, remekül navigálva a pandémiában a meglévő bábuit. Walter Tevis 1983-as regénye, a már magyarul is olvasható Vezércsel évtizedekig hánykódott az örök filmtervek purgatóriumában, elvégre kit érdekelhet egy árva sakkozó lány története. A változó korral végül sorozaként elkészült produkció semmit nem tesz hozzá a kiváló könyvhöz, sőt, inkább csak elvesz belőle. A hét epizód mégis telibe találta a közönséget, köszönhetően Anya Taylor-Joy karizmájának és nyilvánvalóan magának a játéknak, ami hirtelen újra menő lett. Jobban belegondolva mindebben persze semmi meglepő nincsen, elvégre talán semmi sem illik jobban a vírusos időhöz, mint a 64 kockás tábla csendes magányában a tökéletes lépéskombináción gondolkodni. (Netflix)

Amikor a legjobban hiányzott Clint Eastwood magam mellől a kanapéról

Tizennyolc évesen Pécsre mentem egy hétre egyetemi felkészítő táborba, de annyira picsaszarul éreztem magam, hogy három nap után kvázi hazaszöktem. Ezért is tudtam erősen átérezni a texasi Cooper Raiff hiperérzékeny filmes vallomását, na meg azért is, mert jómagam is hatalmas Linklater-rajongó vagyok. Erről a koleszos kesergőről amúgy beszéltünk egy korábbi podcastben, úgyhogy lehet hallgatni is. (VOD)

A tesztonteronos férfiöltözők hiányában nézendő 

A #metoo utólagos fényében a rape and revenge alműfaja is más színekben játszik, mintha csak a kollektív maszkulin bűntudat tört volna utat a szennymozik csatornafedelén át. A Promising Young Woman a harsány exploitation-esztétikát aktualizálva a filmtípus legkülönfélébb hangnemeit és kliséit zongorázza végig, javarészt sikerrel. Bár több ponton veszít az energiájából, a láthatóan nagy kedvvel játszó színészek bőven kárpótolnak az apróbb döccenőkért. (mozibemutató)

Így műveld a kertedet

A pandémia számtalan szürreálijának egy másik sajátos leágazása, hogy szinte mindenről AZ jut az ember eszébe. Lee Isaac Chung önéletrajzi ihletésű filmjének sincs az égvilágon semmi köze a megváltozó élethelyzetekhez, a Minari mégis nagyon passzol a befelé figyeléshez. Az aprót álmodó család keserédes mikrodrámája persze azért is időszerű, mert az amerikai álom ezerszer látott WASP-értelmezésével szemben egy koreai bevándorló család verzióját látjuk, intim közelségből. A filmet az alkotók érezhetően erős személyes kötődése emeli ki a mezőnyből, no meg persze a veterán Youn Yuh-jung alakítása, ami a legcinikusabb szívet is garantáltan megfacsarja. Ha máskor nem is, az idei Oscar-gálán még biztosan találkozunk ezzel a filmcímmel. (fesztivál) 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1816378354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása