A Társas játék és a Terápia után a magyar HBO újabb saját gyártású sorozattal állt elő. Az Aranyélet egy kisstílű gengszter életén keresztül veszi szemügyre a mindennapi mutyizást és egy széthulló család belső dinamikáját. Ennek kapcsán beszélgettünk vizualitásról, autósüldözésekről és szexjelenetekről a sorozat két rendezőjével, Dyga Zsomborral és Mátyássy Áronnal.

Mi fogott meg titeket az Aranyéletben?
Mátyássy Áron: Az, hogy mennyire aktuális, és nem próbálja meg elmismásolni a hétköznapi mutyit és korruptkodást. Szerintem muszáj beszélni arról a látszatvilágról és az alatta felsejlő valóságról, amiben élünk. Az érzelmeinknek a látszatát mutatjuk, nehezen vagyunk őszinték egymással, és a demokráciának, a jólétnek is csak a látszata van meg. Elég csak a rengeteg lakáshitelre gondolni, amivel azt a látszatot akarjuk megteremteni, hogy van egy lakásunk, miközben az még 40 évig a banké marad.
Dyga Zsombor: Nekem elsősorban egy ismerős családi dinamikáról szól az Aranyélet, ahol az elmagányosodás és az összetartozni vágyás fura kombinációjában telnek a hétköznapok. Az érdekelt, hogy ki az az ember, aki ott tud maradni emellett a nő mellett, és ez a nő miért képes elviselni ezt a férfit, miközben a fiú éppen belecsúszik abba, amiből az apa kiszállna, a lány pedig rácsodálkozik, milyen családban is élt addig. Izgalmas, hogyan hatnak egymásra az útkereséseik és a hibáik.

Ha a film a rendező, a tévésorozat az író terepe, és persze a showrunneré, akinek a kezében összefutnak a fontosabb döntések. Ti rendezőként mennyire folytatok bele a munka kreatív, ötletelős részébe?
Dyga Zsombor: Az Aranyélet egy egyenrangú, közös agyalás során született meg. Az HBO-val egészséges kommunikáció folyt köztünk, és mindig volt rá lehetőségünk, hogy egy-egy jelenetnél kipróbáljunk különböző ötleteket, és több verziót forgassunk belőle. Nagyon jót tett a sorozatnak, hogy az utolsó pillanatig fejlődhetett, és nem ragaszkodtak mereven a leírt elképzelésekhez. Én úgy éreztem magam ebben a produkcióban, mintha a saját filmemet forgatnám. A különbség csak annyi volt, hogy még négy-öt emberrel meg kellett beszélnem a döntéseimet, de ez csak javított a produkción, mert a nagyobb ellenőrzés és a több ötletelés révén elérhette a sorozat az ideális formáját.
Mátyássy Áron: Az HBO-nál tudják, hogy csapatok készítik a filmeket és a sorozatokat, és soha nem hagyják magára az embert kreatív értelemben. Mindig figyelnek rá, hogy ne csússzon hiba vagy kompromisszum a folyamatba. Ez garantálja a minőséget, ami az HBO sorozatainak és filmjeinek a védjegye.

Hogyan kerültetek be a sorozatba, volt rendezőcasting?
Dyga Zsombor: Igen. Több hónapos folyamat során választották ki a rendezőt. Ez úgy működik, mint egy normál casting, bemegy a rendezőjelölt, és két órán keresztül pitcheli, mi az elképzelése a sorozatról, látványról, szereposztásról, filmnyelvről.

Te mit pitcheltél látványról, filmnyelvről, castingról?
Dyga Zsombor: A forgatókönyvek alapján úgy éreztem, hogy ha összeáll egy elit és profi szereplőgárda, akkor nem fogunk tudni nagyot hibázni. A casting nagy kihívást jelentett, mert 110 szereplő van az Aranyéletben, és okosan kellett sakkozni, kit milyen szerepre használunk, és ki az, akit inkább megtartunk a második évadra, hátha lesz majd számára egy fajsúlyosabb szerep. De pl. Thuróczy Szabi esetében én győztem meg az HBO-t, hogy tökéletes választás lenne a családfő szerepére. Hiába dolgoztak már vele a Társas játékban, most nem merült fel ötletként, talán éppen azért, mert mást láttak bele.

Mi volt a vizuális koncepció, amit kitaláltatok a sorozathoz?
Dyga Zsombor: Az intimitás és a lendület. A szereplőink folyamatosan zizegnek, kattognak, tettre készek, így mi sem lehettünk statikusak. És távolságot se tarthatunk. Bele a szereplők aurájába, el nem engedni őket, velük együtt bukdácsolni végig a történeten.
Mátyássy Áron: Zsombor már kitalálta a vizuális koncepciót, mire én bekerültem. Ő javasolta, hogy minél többet mozgassuk a kamerát, és bár minimális eltérések voltak a stílusunkban – ő tovább tartotta egyben a snitteket –, de az volt a lényeg, hogy ne lehessen megmondani, melyik epizódot ki rendezte. Kidolgoztuk azt is, hogy a városnak három rétege legyen: a budai látszatgazdag világ, a belváros, ahol az élet zajlik, és a külvárosi erdők és raktárak, ahol a sötét ügyeiket intézik a szereplők. A három szintnek megvannak a maguk színkódjai: mindenhol pasztelles, fakóbb színeket használtunk – kerültük például a vöröset, ami csak nagyon hangsúlyos jelenetekben kerül elő –, de ahogy haladunk a külterületek felé, egyre hidegebbé válik a színvilág. A lakásban még vannak némi melegséget sugárzó, barnás színek, de a külvárosban már zöldes, rozsdás, rohadó textúrák kerülnek elő.

A sorozat külcsínyén látszik az igényesség. Úgy tűnik, mintha több pénzetek lett volna rá, mint egy átlagos, 300-400 millió forintból készült magyar játékfilmre.
Dyga Zsombor: Ha azt nézzük, hogy egy 7 órás játékfilmet forgattunk, akkor nem volt nagyobb a költségvetésünk, sőt. Inkább arról lehet szó, hogy szerencsés találkozásunk Áronnal ilyen szempontból is jól kifizetődött, hisz mindketten a pragmatista, low-budget, „arra költsünk, ami a vásznon látszik” iskolából jöttünk, és a Laokoon gyártással karöltve rendkívül költséghatékonyan költöttük a pénzt.
Mátyássy Áron: Én úgy éreztem, mintha több pénzünk lenne. Sokkal kevesebbszer hallottam azt, hogy „erre most nincs pénz”, mint egy játékfilmben. Nem kellett magyarázkodni, hogy miért kell például kifesteni egy romkocsmát, vagy miért akarok Steadicamet az adott jelenetbe. Ha meg tudtam indokolni három mondatban, miért lesz attól jobb a rész, akkor csinálhattuk. Ez az ideális állapot, amikor a körülmények is alkalmazkodnak a művészi vízióhoz. Magyarországon inkább azt szoktuk meg, hogyan lehet kihozni valamit a körülményekből, ami olyan, mintha egy stílus lenne.

Az első részben volt egy autósüldözés. Ott mennyiben tudtátok megvalósítani a koncepciót?
Dyga Zsombor: A koncepció az volt, hogy Olasz Renátó karakterével, Márkkal kövessük végig a szekvenciát, és a rá gyakorolt hatásán keresztül éljük meg az eseményeket, ne csinn-bumm cirkuszt csináljunk belőle. Én nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel, az adott lehetőségek között 250 %-ot hoztunk ki belőle. Összesen két snitt hiányzik az előzetesen vázolt harmincas snittlistából, amik a fenyegetést érzékeltették volna jobban, de ezek idő hiányában sajnos elmaradtak.

Áron, az Átok kapcsán mondtad, hogy a tévésorozatokban bátrabban mersz kísérletezni. Az Aranyéletben milyen újdonságot tudtál kipróbálni?
Mátyássy Áron: Az egyik kulcsjelenetben Marosi Gábor operatőrrel kipróbáltunk egy érdekes technikát. A fiatal lány, Mira illuminált, szinte önkívületi állapotban van, és hogy ezt jobban érzékeltessük, Gábor kivette az optikát a kamerából, és a kezében mozgatta felvétel közben. Emiatt hirtelen változik az élesség, homályossá, életlenné válik a kép. Megcsináltuk persze klasszikusan, a helyére rakott optikával is, de amikor összevágtuk a jelenetet, szinte csak ezeket a trükközős snitteket használtuk. Emellett a negyedik részben van egy határátkelős jelenet, amiben egy kamion megelőz tizenhét másikat, és ilyen akcióban kicsúcsosodó, autófahrtos jelenetet nem csináltam korábban. De nekem autósüldözés nem jutott, csak szexjelenet, bár abból kettő is.

Hogyan zajlik egy szexjelenet felvétele? Másképp instruálod a színészeket?
Mátyássy Áron: Csak a minimális stáb van jelen, akinek éppen nincs dolga, az kimegy a forgatásról. A színészeknek a munkájukhoz tartozik, hogy néha levegyék a ruhájukat, de ez akkor is egy nagyon zavarba ejtő helyzet. A szex a legintimebb dolog, ami egy emberrel történik, és a színész, ha eljátszik egy orgazmust, lelkileg is kiszolgáltatott. Ilyenkor mindig az a leghasznosabb, ha a nevén nevezzük a dolgokat, és pontosan átbeszéljük, hogyan mozog és hogyan húzza le a ruháját a színész, illetve hol lesz a kamera és mi látszik majd a képen. Fontos az is, hogy gyorsan felvegyük a jelenetet, mert ahogy az intenzív veszekedéseket, ezt sem lehet egy-másfél óránál tovább forgatni.

Az HBO-sorozatokba, például a Trónok harcába, szinte kötelező meztelenkedős jelenetet rakni – ilyen nálatok is van a negyedik epizódban.
Mátyássy Áron: Szerintem az HBO próbált minél visszafogottabb lenni ebben a kérdésben, talán pont azért, mert ezzel azonosítják a sorozataikat. Többször átbeszéltük, hogy meztelenek legyenek-e a lányok, de úgy éreztem, 2015-ben finomkodás lenne, ha fel lennének öltözve, és a nevükből kéne rájönni, hogy prostituáltak. Sokat segített, hogy találtunk egy ópiumbarlangszerű helyszínt, amelynek volt egyfajta érzéki fülledtsége, és ott spontánabban jött, hogy a szereplő meztelen. Így szerintem feszültebb és humorosabb lett a jelenet. És bár ez nem szép dolog, de mivel ez az epizód első jelenete, úgy éreztem, erős kezdés kell, hogy ott maradjanak a nézők a tévé előtt.

Zsombor, te voltál a vezető rendező. Hogyan osztottátok fel a munkát Áronnal?
Dyga Zsombor: Tavasszal kezdődött a forgatás, és hogy ősszel adásba kerülhessen a sorozat, be kellett vonni még egy rendezőt. A gyakorlatban úgy dolgoztunk, hogy én leforgattam az első három részt, elmentem vágni, és közben Áron forgatta a saját részeit, majd újra váltottam őt. Áronnal nagyon jól egymásra találtunk és hatékonyan tudtunk együtt dolgozni. Olyan volt, mintha egy nagyon erős rendező lenne, akinek két feje van és kétfele tud szakadni, de közben mégsem zavartuk össze a színészeket.

Ezek szerint a rendezői habitusotok és stílusotok is hasonló?
Dyga Zsombor: A stílusunk igen. Hasonlóan gondolkodtunk arról, hogy mire kell odafigyelni és mi igényel korrekciót, végeredményben jól kompenzáltuk egymás gyengeségeit. A habitusunk viszont nagyon különböző. Áron egy higgadt srác, aki körültekintően, józan megfontolással dolgozik, nekem viszont szükségem van egy felfokozott állapotra. Más hőfokon égek, máshogy kommunikálok a színészekkel, és hiszek abban, hogy ez a felfokozott állapot őket is húzza magával. De az Aranyélet jó példa rá, hogy a végeredmény nem lesz feltétlenül más attól, hogy két különböző ember dolgozik rajta.

Miben más sorozatot forgatni, mint játékfilmet?
Dyga Zsombor: Ugyanazt a monitort nézem, ami egy szettet mutat, amiben színészek állnak, és egy jelenetet kell megrendeznem velük. Praktikusan semmilyen különbség nincs, inkább csak a történet íve és adagolása más, dramatikailag igényel nagyobb odafigyelést. Sokkal több hely és lehetőség van kifejteni a dolgokat, amik így egy idő után már maguktól is működnek. Az első részekben még mindent meg kell magyarázni és exponálni, de a negyedik-ötödik rész környékén már semmilyen körítésre nincs szükség. Meggyújtasz egy kis szalmaszálat, és máris ég az egész erdő. Számomra ez a csoda a sorozatkészítésben.

Az Aranyéletben hol jött el ez a pont?
Dyga Zsombor: Számomra az ötödik résznél. Ott éreztem, hogy magától megy minden, és hiteles drámát és nagy katarzist hoz a sorozat. Ahogy halad előre, egyre jobban működik, és az ötödik résznél érkezik meg oda, ahol lennie kell. Utána pedig már nem ereszt egy pillanatig sem.

Lesz folytatás is?
Dyga Zsombor: Dolgozunk rajta.

Soós Tamás

fotó: Czirják Pál