Kiégett, alkoholista és-vagy drogfüggő, cinikus zsarukkal tele a padlás, a különféle addikciók forgatókönyvbe applikálása kedvelt fogása az íróknak, hogy hősük emberi esendőségeire rávilágítsanak, közelebb hozva ezzel karakterüket a nézőhöz. A közönség hálás egy látványos lejtmenetbe kapcsolt életút bemutatásáért, örömük azonban akkor teljes, ha a két lábon járó toposz a film végére képes túllépni önmagán, és begyógyult sebekkel, újra makulátlanul, megtisztulva sétál a naplementébe. A Mocsok esetében szerencsére nem kell ilyesmitől tartanunk. Főszereplőjét aljas gazemberként ismerjük meg, majd a sztori során tanúi lehetünk mélypontra jutásának, teljes kisemmizésének, állatias ösztönszintre süllyedésének, hogy végül elégedetten konstatálhassuk: az elszenvedett megpróbáltatások egy fikarcnyit sem terelték pozitív irányba, ugyanolyan aljas gazember, mint az első percben volt, legfeljebb annyi változott, hogy fizikai állapota maradéktalanul igazodott lelki sérüléseihez.
Bruce Robertson (James McAvoy) mocskos zsaru. De tényleg az. Súlyos drogfüggő, alkoholbeteg, ám cseppet sem vonzó módon: ápolatlansága távolról sem esztétikus, borostája nem domborítja ki férfias arcélét, bevérzett szemével sem képes Joe Hallenbeck módjára hunyorítani. Szakmai előrejutása érdekében bármire hajlandó, kivéve a tisztességes nyomozómunkán alapuló bűnüldözést: kollégáit agyafúrt módszerekkel járatja le főnökük előtt, hidegfejű konspirátorként játssza ki egymás ellen, minden gyengeségüket gyakorló pszichiáterhez méltó tehetséggel analizálja, majd rosszindulatú élvezettel használja ellehetetlenítésükre. Morális gátakat nem ismer, meggyőződése szerint az erkölcs a vesztesek privilégiuma. Örömöt kizárólag embertársai szenvedését látva képes érezni, ám lassan kártékonysága sem tudja kielégíteni, pusztán pillanatnyi, múló kéjjel szolgál számára. Kiapadhatatlan destruktív energiák munkálnak benne, baráti és intim kapcsolatait egyaránt a fájdalom okozásának szakadatlan igénye tartja fenn. Szexuális élete elválaszthatatlan szadisztikus hajlamaitól, úgy élvez, mintha azzal is csak megalázná a másikat. A világnál jobban csak önmagát gyűlöli, egyre szaporodó hallucinációi során saját arca helyére disznópofát vizionál, képtelen tükörbe nézni, egyetlen reménye, hogy napról napra bebizonyítsa: a körülötte élők még nála is sokkal nevetségesebbek. Munkahelyén aggasztó mentális állapota ellenére sokáig sikerül megőriznie a normalitás látszatát, a benne dolgozó, szüntelenül táplált szörnyeteg azonban folyamatosan növekszik, minden felszippantott kokaincsíkkal, legurított töménnyel és gyűlöletes közösüléssel erősebb lesz, míg végül óhatatlanul átveszi az irányítást Robertson felett.
A Mocsok teljes kompromisszummentességgel, érzéstelenítés nélkül, savba mártott szikével cincálja darabokra főszereplője és a néző agyát, folyamatos felháborodásunknál pedig csak a leküzdhetetlen, hasfalszaggató röhögőgörcs fájdalma kellemetlenebb. Már-már elegáns az a következetesség, ahogy a film akkurátusan vérig sért szinte minden létező társadalmi csoportot az ázsiaiaktól kezdve a melegeken át a konzervatívokon, a homofób rasszistákon keresztül egészen a csekély péniszmérettel rendelkező férfiakig, miközben a nézői elvárásoknak is lekever néhány arcpirító pofont. A Trainspotting óta a szenvedélybetegségek ábrázolásának avatott mestereként számon tartott Irvine Welsh regényéből a rendező Jon S. Baird által írt forgatókönyv magasról tesz szimpátiánk elnyerésére, még a kezdetben a személyiségtorzulás és elhatalmasodott mizantrópia erőltetett indoklásának tetsző gyermekkori traumát is az eredendő rosszindulat kisüléseként magyarázza: Robertson egyszerűen romlott, nem pusztán körülményei tették azzá, nincs mentség ámokfutására. Külön bravúr, hogy a film végére szánakozásunk mégis felül kerekedik neheztelésünkön, egy félelmetes, de beteg ember áll előttünk, megbocsájtanunk ugyan nem kell neki, ám elítélni sem tudjuk tetteiért, nyilvánvaló, hogy azokkal önmagában okozta a legnagyobb károkat. James McAvoy eddig sem érdektelen karrierje (többek között a szintén tavalyi Transzban is csúcsteljesítményt nyújtott) talán legfinomabban árnyalt alakítását prezentálja, egyetlen jeleneten belül képes az érzelmi skála bámulatosan széles spektrumát bejárni, habzó szájú dührohamból indítva jut el a megalázkodásig, majd a segélykérő kiszolgáltatottságból vált vissza tomboló őrületbe. Bár a film nyilvánvalóan az ő elképesztő one man show-ja miatt működik hibátlanul, panaszunk a mellékszereplő gárda (Jamie Bell, Imogen Poots) kiváló teljesítménye láttán sem lehet, közülük is kiemelkedik viszont Eddie Marsan a szerencsétlen, feleségét szexuális izgalomba hozni képtelen, Robertson gátlástalan hatalmaskodásának önmagát gondolkodás nélkül alárendelő "legjobb barát", Bladesey szerepében. Baird rendezése a sztorihoz méltó módon feszes, lendületes és ötletes, a lázálomszerű hallucinációk harsány világát és a hétköznapok szürkeségét magabiztosan olvasztja össze, kreatív megoldásokkal játssza egymásba.
A Mocsok már pusztán vagánysága és végtelenül szórakoztató politikai inkorrektsége okán is joggal számíthatna figyelmünkre, ám a karakterek egyre kellemetlenebb és elképesztőbb szituációkba kergetése mellett a forgatókönyvnek még egy jól eltalált csavar elhelyezésére is marad ideje, amivel nem csak megdöbbentésünket célozza be, de a történet drámaiságának is sikerül új réteget kölcsönöznie vele.
Röhejes, vérlázító, szomorú, és határtalanul őszinte. Könnyű lenne szürreálisnak titulálni világát, pedig attól igazán húsba vágó, milyen fájdalmasan valóságos. Bruce Robertson az utóbbi évek egyik legaljasabb, legtaszítóbb, egyben legemlékezetesebb antihőse, örülhetünk, amiért megtisztelte bunkóságával a filmvásznakat.
