Filmvilág blog

The Ninth Configuration – Jegyzetek egy ismeretlen remekműhöz, 2. rész

Eltűntnek nyilvánítva - Különkiadás

2013. december 28. - Orosdy Dániel

Folytatjuk William Peter Blatty The Ninth Configuration című filmjének elemzését. Az első rész itt olvasható.

TheNinthConfigurationposter.jpgA kilencedik alakzat. Maga a mű sajátos műfaji elegy, egyszerre egyesíti a fő alkotó pályakezdését meghatározó vígjátéki elemeket (mesterien rendezett börleszkjelenetek, idézhető egysorosok, szellemes párbeszédek) a nagy áttörést hozó sötétebb témákkal, filozófiai eszmefuttatásokat akciójelenetekkel, háborús tematikát abszurd drámával, zenés betéteket pszichothrillerrel és családi tragédiával. Rögtön a kezdés megzavarja és elbizonytalanítja a gyanútlan nézőt, hasonlóan Az ördögűzőnek az egész mű hangulatát megalapozó, negatív előjelek sorát bemutató első jeleneteihez: minden bevezető vagy magyarázat nélkül felcsendül egy lírai dal [a San Anton, Barry DeVorzon szerzeménye, amely egy másik kultfilm, a Rolling Thunder elején is elhangzik], amelyhez a mű helyszínéül szolgáló kastélyt és környékét, valamint az egyik főszereplőt bemutató festői montázs társul.

Aztán elkezdődik a stáblista, ami alatt nem száll fel egy animált űrhajó a fél vásznat betöltő Holdra. És hogy teljes legyen az egyszerre hangulatos és szürreális élmény, a stáblista elárulja nekünk a mozi címét is, amely látszólag sem a szerelmesfilmet idéző dalhoz, sem az űrkutatáshoz nem kapcsolódik közvetlenül, sokkal inkább tűnik egy matematikai feladatgyűjtemény valamelyik ábrája alatt olvasható eligazító szövegnek: „A kilencedik alakzat”.

A gyorsan kibontakozó alaphelyzet (új pszichiáter érkezik a zavart katonák ápolására létesült kastély-szanatóriumba [1]) egy túlnyomórészt kronologikus időrendet követő történet kezdőpontja, a cselekmény váratlan műfaji-hangulati váltásai mégis folyamatosan és tudatosan meglepik a nézőt, egészen a szűk kétórás játékidő utolsó percéig. Ezek a valójában gondosan előkészített fordulatok szürrealista kollázs-jelleget adnak a filmek, ami egyértelműen rímel a főszereplők lelkiállapotára (ápoltak, orvosok, katonák, civilek egyaránt elmebetegnek tűnnek, tisztelet a kisszámú kivételnek). A „katonák diliházban”-ötlet jó ziccer lenne egy össztársadalmi látlelethez á la Sam Fuller (ld. Shock Corridor), csakhogy  Blatty-t nem ez érdekelte – nem kerüli ki a civilizáció mentális problémáit sem, de valamivel magasabbra céloz. A filmben szereplő ápoltak többségével ellentétben ő képes kontroll alatt tartani a mániáit, így a sok apró epizód és mellékszál, a derűsebb első, összetettebb második és eleinte igen sötét harmadik felvonás végül egységes egésszé áll össze. A fő témája pedig: Isten maga.

Ez ad magyarázatot a címre is. Az egymáshoz egyre közelebb kerülő főszereplők, Kane főpszichiáter és Cutshaw űrhajós beszélgetései csakhamar átalakulnak egy nyugodt hívő és egy frusztrált szkeptikus szellemes csatározásává. A már-már érthetetlenül visszafogott, békés és toleráns Kane hisz benne, hogy létezik igazán jó, tehát van Isten is, az űrutazás kihívása elől az utolsó pillanatban megfutamodó Cutshaw azonban nem hajlandó elfogadni ezt a lehetőséget, pontosabban bizonyítékot akar. Beszélgetésük Az ördögűző-regény azon részeit idézik, melyek a filmbe nem kerül(het)tek be, azaz főleg Karras atya vívódásait, de tulajdonképpen maga Cutshaw is ennek a műnek az egyik mellékszereplőjéből avanzsál főszereplővé az újabb filmben: azonos azzal az űrhajóssal, akivel a démontól megszállt kislány a partyjelenetben közli, hogy meg fog halni az űrben. A „true sequel”-nek, azaz valódi, hiteles folytatásnak is nevezett The Ninth Configuration főszereplője tehát talán azért nem utazott az űrbe, mert Az ördögűző főszereplőjét uraló lény figyelmeztette a veszélyre (feltéve persze, hogy Pazuzu nem hazudott és Cutshaw hitt neki).

A „kilencedik alakzat” kifejezést Kane akkor használja, amikor az emberiség létének isteni eredete mellett érvel: tudományosan igazolható, hogy az élet kialakulásának esélye nagyon-nagyon alacsony, így szerinte sokkal több értelme van elfogadni egy felsőbb erő létezésének gondolatát, mint puszta véletlenként felfogni az életnek nevezett jelenséget. Cutshaw elvileg hajlandó lenne elfogadni ezt a felvetést, ha Kane tudna mondani neki egyetlen olyan példát emberi önfeláldozásra, melyet csak és kizárólag az ember isteni eredete magyarázhat. Kane ideiglenesen kudarcot vall, Cutshaw pedig nemsokára ugyan misére akar menni az orvosával, de a templomban már nem képes visszafogni magát, pl. hangos megjegyzéseket tesz.

[1] A történet néhány fordulata talán nem véletlenül emlékeztet Edgar Allan Poe híres humoros elbeszélésére, a Dr. Kátrány és Toll professzor módszerére.

theninthconf-lobbycard_1.jpg

Humortalan komédiás? – Az író. Bár munkássága műfajilag látszólag könnyen besorolható, (sötét) fantasztikum és (túlzó) komikum világába tartozó műveket alkot, William Peter Blatty valójában nagyonis személyes szerző. Csak néhány példa: Az ördögűző főszereplője egy mozikedvelő jezsuita, aki vallási kételyekkel küzd, elhunyt anyja emléke is kínozza – Blatty-t jezsuiták nevelték (tőlük hallott először arról az ördögűzésről, amely a művet ihlette), papnak készült, hívő létére egyszer maga is súlyos szkepszissel birkózott, filmrajongóból lett filmes, a regény megírása előtt vesztette el az anyját; Az ördögűzőben és The Ninth Configuration legkülönfélébb változataiban fontos szerepet kapó medál-motívum egy személyes élmény utóhatása (Az ördögűzőre készülő szerző azt az ékszert találta a nyakában, amelyet emlékei szerint édesanyjával együtt eltemettek – ez az élmény szabadította fel az írói válságból és SPOILER adta a The Ninth Configuration befejezését, Cutshaw számára bizonyítékot a túlvilág létére SPOILER VÉGE). Fontos összetevője Blatty életművének az önmagát folyamatos megújításra késztető hit. Hívő ugyan, de nem azon „vallásos irodalmat” művelő írók közé tartozik, akik a Biblia tanainak illusztrálása, a többi hívő érdeklődésének és félelmének kihasználása, vagy egyszerűen az önálló gondolatoktól mentes hatásvadászat céljából nyúlnak ilyen témákhoz. Blatty a szatíra, bohózat és okkult horror népszerű formáját arra használja fel, hogy teológiai-filozófiai kérdéseket tegyen fel és – adott esetben – válaszoljon meg.

Ugyancsak fontos elem írásművészetében a humor, amely a közhiedelemmel ellentétben jelen van Az ördögűzőben is (a regényben és a filmben egyaránt, bár utóbbiban valóban kevésbé). A felkészületlen és felületes kollégák ugyan nem így tudják, de Blatty-nek van humorérzéke, sőt: nemcsak érti és íróként/rendezőként magas fokon műveli a humor szinte minden fajtáját, a The Ninth Configuration tanúsága szerint deadpan, azaz „pléhpofa” stílust művelő komikusnak is remek (Fromme szerepében semmivel sem marad le elsőosztályú színészkollégái mögött). Érdemes lenne egyszer utánanézni, ki találja ki és terjeszti az efféle vádakat (már Mel Brooks is volt „híresen humortalan”), Blatty esetében azonban nem kell sokat nyomoznunk, az egyik – és minden bizonnyal leghíresebb – rágalmazó nevét ugyanis ismerjük: Stephen King.

TheNinthConfiguration2.jpg
King intézte el a Danse Macabre című művében Az ördögűzőt azzal, hogy „a horrorírás humortalan, traktátusokat puffogtató iskolájához tartozik” [2], Blatty kapcsán pedig kifejezi azon reményét, hogy örökre hallgatni fog íróként (szomorúsággal töltheti el Mr. Kinget, hogy 2010-ben két regénnyel is jelentkezett gyűlölt riválisa, és időközben is publikált hosszabb-rövidebb műveket). William Peter Blatty írói képességeinek és bestsellerének megítélése nyilván ízlés kérdése, a humor megléte (vagy legalábbis a vele való kísérletezés) azonban nem vitatható el Az ördögűzőtől, ennyiben tehát nyilvánvaló a horror császárának rosszindulata. Az ördögűzőben olvashatók viccek, egysorosok és szellemes párbeszédek, míg jelen sorok írója szerint – az egyébként tehetséges – King ezirányú próbálkozásai sokkal nehezebben szúrhatóak ki és alacsonyabb hatásfokon működnek, arról nem is beszélve, hogy a jeles szerző többé-kevésbé bevallott grafomán hajlama mellett nem csak Blatty nem tűnik termékeny szerzőnek, de talán Agatha Christie sem. A magam részéről tehát nem találok a furcsa támadásra jobb magyarázatot annál az abszurd feltételezésnél, hogy ezúttal a sikeresebb kolléga irigy a nála szellemesebb, filozofikusabb, túlírást és felesleges publikálást kerülő sikertelenebbre – vagy: előbbi esetleg nem is olvasta utóbbi művét… (Blatty visszafogott társalgási stílusa – valószínűleg a jezsuita nevelésnek köszönhetően – tagadhatatlanul kicsit „papos”, de humorérzék hiányáról vagy „traktátusok puffogtatásáról” vitát nyitni sem érdemes.)

[2] Nem a regény, hanem a film „érthetetlen és logikátlan” története ellen indított támadást Szemadám György a Filmvilág hasábjain 1989-ben, Az ördögűző videómegjelenése apropóján. Tekintve, hogy a film és a regény története gyakorlatilag azonos és mindkettő Blatty munkája, a támadás nyilván neki szól elsősorban. Kár, hogy Szemadám egy érvet sem tud felhozni nézetei védelmében, a zárlatban még azt is elvitatja Az ördögűzőtől, hogy filmnek nevezhessük. Érdekes kontrasztban áll ez a „kritika” Schubert Gusztáv szintén Filmvilágban (1991/4) publikált esszéjével, amely remek értelmezését adja a regénynek.

Vízköpők, kutyák, Dosztojevszkij. – A rendező. Ami a rendező Blatty-t illeti, ő több szempontból is a különleges elsőfilmesek közé tartozik: sikeres íróként és meglett (ötvenet betöltött) emberként foglalta el a rendezői széket, mégis több évtizedes filmes tapasztalat birtokában. Még érdekesebb azonban a hasonszőrű alkotókhoz képest, hogy munkáján alig érezhető bizonytalanság, mi több, érett-befutott alkotók is megirigyelhetnék kiegyensúlyozottságát. Nem ragad le annyira a saját szövegénél, hogy unalmassá váljon (mint tette Dalton Trumbo az inkább csak részeiben erős Johnny háborúba megy esetében), és nem is dobja a lovak közé a gyeplőt (mint a saját egójának kiszolgáltatott Norman Mailer a Kemény fiúk táncánál, a gyalázatos filmrendező Stephen Kingről nem is beszélve). Teret enged a brillírozó színészek pergő dialógusaiknak, ha szükséges, de tud csak képekben, vágásokban is fogalmazni – legfontosabb filmes munkatársai közül előbbi Blake Edwards-szal, utóbbi Friedkinnel rokonítja, miközben egyikük stílusát sem utánozza, kifejezetten saját hangon szólal meg.

theninthconf-lobbycard_2.jpg
Blatty munkamódszerére a tudatosság jellemző, végső soron mindent az üzenetnek rendel alá. A bizarr, „ördögi” szobrokkal [3] és szokatlan geometriai formákkal nem csak a helyszín, egy széles lépcsőkkel teli kastély gótikus hangulatát ragadja meg, de a tudatalattira is hatni próbál (pl. a Janus-arcú, kétfejű alakokkal a főszereplő meghasadt elméjére utal, ami hasonlít ahhoz a módszerhez, ahogy Friedkin a Karras atyában lejátszódó lelki folyamatokat érzékeltette a szereplő lefelé-felfelé mozgatásával, ilyen volt pl. a metrózás a film elején és a lépcsőn felsétálás a vége felé). A gondos felkészülés jele az is, hogy már a forgatáson lejátszotta azokat a témákat, amelyek később a filmzene gerincét adták, ezzel is segítve a színészeket a jelenetre hangolódásban (ld. Sergio Leone bevett szokását a jóelőre megrendelt Morricone-opusok forgatáson történő felhasználásával).

Fontos még kiemelni Blatty rendezői énjével kapcsolatban, hogy az erős vizualitás nála az írói gyökerekhez való ragaszkodással párosul, pontosabban alkotói karakterében régóta és folyamatosan keveredik egymással film és irodalom (nem véletlen, hogy a legtöbb regénye forgatókönyvnek indult, és hogy a karakterei többsége – alkotójukhoz hasonlóan – nagy ismerője-rajongója a hollywoodi klasszikusoknak). Az egyetemet angol irodalom szakon elvégző író egy T.S. Eliot és Shakespeare irodalmi kapcsolatát boncolgató dolgozattal diplomázott, aminek fényében nem meglepő, hogy a The Ninth Configuration szereplői pont az avoni bárd műveit viszik színpadra (természetesen kutyák főszereplésével), és a mű rejtélyéhez is egy sajátos Hamlet-értelmezés segítségével kerülhet közelebb a néző (a Legionben a nagy filmbarát Kinderman már A Karamazov testvérekhez nyúl vissza filozofálás közben). Ellentétben sok kollégájával, Blatty a rendezővé avanzsálás után nem fordított hátat sem a forgatókönyvírásnak, sem az irodalomnak– igaz, a jelek szerint nála ezek nem is válnak el egymástól igazán, az írott betű és a mozgóképek iránti rajongása ugyanúgy áthatja műveit, mint vallásossága.

[3] Vízköpők, vallásos képek, domborművek, és az igencsak nyugtalanítóan fényképezett Anonymus szobor színesíti a képet, melyek együtt  és külön-külön is erősen megidézik Az ördögűző Pazuzu-ábrázolásait és A félelem ára elején látható Végzet-figurát (utóbbi formái egyébként a nitroglicerint szállító teherautók megjelenésében is visszaköszönnek).

Folytatása következik!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr995714313

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása