Contagion – amerikai, 2011. Rendezte: Steven Soderbergh. Írta: Scott Z. Burns. Kép: Steven Soderbergh. Zene: Cliff Martinez. Szereplők: Matt Damon (Mitch), Kate Winslet (Mears), Lawrence Fishburne (Cheever), Jude Law (Alan), Marion Cotillard (Orantes).106 perc.
Vetítik: HBO – 00:00
Minden olyan rendező számára, aki az emberi kapcsolatok szövevényét hűvös hálózatmodellekben szemléli, ahol pillanatnyi események, apró tárgyak vagy röpke helyszínek kohéziója rántja egyfajta működési egységbe (nevezzük jobb híján társadalomnak) az entrópiát, jóformán tálcán kínálja magát a ragályfilm szubzsánere. Cronenberg már pályakezdetén lecsapott rá (Veszett), Altman sajnos végleg lecsúszott róla, de a szemléletmód harmadik független prófétája, Steven Soderbergh karanténban sem kerülhette volna el a manapság kórosan elszaporodó fertőzésmozikat – ha pedig nem lehetett indítója a trendnek, kubricki elszánással megpróbálta a maximumot kihozni belőle.
Miként már szócikk szerű címe is jelzi, a Fertőzés tudományos precizitású szemléltető ábra (egyben megfellebezhetetlen hitelű kinyilatkoztatás) egy lehetséges kórokozó globális elterjedéséről és társadalmi hatásáról: az MEV-1 vírus kórtörténete Hong Kongtól Minneapolisig egyszerre hiperrealista apokalipszis-scifi és átfogó társadalomrajz a rendezőtől megszokott ezerszálú cselekmény tablóképeiben elmesélve. A motívum ezúttal abszolút főszereplő, nem csupán horrorkellék (Tébolyultak, Legenda vagyok) – Soderbergh inkább a kor szavát követve egy széthulló társadalom politikai metaforáját látja benne (az Inváziótól Dante dermesztő Masters of Horror-párosáig), ahol a központi felső direktívák csődhelyzetében a különféle egyéni kezdeményezések pillangóhatásai stabilizálják a teljes rendszert. Szerzőnk egyaránt és maradéktalanul alárendel zsánert, sztárt, narratív bűvészkedést, egyéni látványvilágot ennek az üzenetnek, eképp a Fertőzés magvas gondolatán túl az égvilágon semmit nem kínál a rutinosabb nézőknek. Eltekintve néhány chill out-os hangulatképtől és kedvelt motívumtól (mint a traumatikus apa-lány viszony), Soderbergh szerényen meghúzódik a nemezis hátterében, ami akár becsülendő is lehetne, ha nem jellegtelenséget eredményezne mind alkotói, mind műfaji téren: a szerző ezúttal egyfajta zéró-beteg, arctalan és rejtőzködő kiváltó, akinek beazonosítása elkerülhetetlen (népes sztárgárda lohol nyomában), de a végeredményen nem segít többet, mint halottnak a csók.
Varró Attila
