„Mindig úgy éreztem, hogy a vígjáték nem igazán Bill erőssége.” – mondta Bud Yorkin, a Razzia Minsky bárjában producere William „Hurrikán Billy” Friedkinről (A francia kapcsolat, Az ördögűző), és e kijelentés tulajdonképpen kétségbevonhatatlanul igaz. Friedkin rendezett pár „valódi” vígjátékot, és ezek bizony nem tartoznak a legjobb filmjei közé: debütje, a Good Times legfeljebb részleteiben érdekes vagy vicces, a Haláli meló és Az évszázad üzlete ugyancsak csúnyán megbukott. Az egyetlen kivétel éppen a Razzia Minsky Bárjában lehetne, ami már a bemutató idején is többé-kevésbé elismert komédiának számított, csakhogy miután a rendező bevallottan nem ismerte ki magát a börleszk világában (arra tessék gondolni, amit itthon „kabaré” néven ismerünk, lásd színpadi zenés-táncos viccelődés esete SasJózsival), a film vonatkozó jeleneteinek nagy részét nem ő dirigálta, hanem Norman Lear író-producer. Egyértelmű tehát: a vígjáték nem igazán Bill erőssége.

Persze vígjátékból is sokféle létezik, ahogy a humor sem egyféle. A kísérletező hajlamú, polgárpukkasztástól sem visszariadó, valóságos(nak beállított) figurákat szerepeltető mozik másképpen viccesek, mint pl. az eleve karikatúrákkal dolgozó Golfőrültek. Friedkin ilyen filmekben utazik, pontosabban jobb korszakaiban ilyen filmeket rendezett, és ebből a szempontból már a bukást/félsikert is máshogy kell megítélni: az említett Az évszázad üzlete Chevy Chase-vígjátéknak valóban pocsék, de Chase utálói és a politikai szatíra barátai jogosan kedvelik, ahogy a Haláli meló is kifejezetten szerethető blődli, ha elfogadjuk, hogy a hangsúly nem a térdcsapkodós poénokon, hanem a legendássá vált bűncselekményt végrehajtó szereplők kisszerűségén van. És így már rátérhetünk arra a humorra is, ami a látszólag vérkomoly Friedkin-filmekben bújik meg, adott esetben csak pár mondat vagy snitt erejéig: a lehallgatott házaspár civakodásán jókat röhögő rendőrök A francia kapcsolatban; a démon gonosz húzásai Az ördögűzőben; a kólareklámmal szemező számkivetett A félelem árában. Elsőre tán fel sem tűnő, fekete humorú betétek, ráadásul többnyire ugyanaz a sötét világkép köszön vissza bennük, ami ezeket a filmeket híressé (és hírhedté) tette. Egy másik Billy, bizonyos Wilder ragadtatta magát gyakran hasonlókra, és ha néha túlzásba vitte, ő is csalódást okozott az – elsősorban amerikai – közönségnek (lásd egyik remekét, a velejéig cinikus A nagy karnevált, ami a bemutató idején totális csőd volt, de ma már minden idők egyik legjobb mozijaként emlegetik, nem véletlenül).

A vígjáték tehát valóban nem Bill erőssége, de a fekete humor és a groteszk területén elég jól kiismeri magát, ahogy azt egyebek mellett a Bug, és legújabb műve, a Killer Joe is bizonyítja. A neo-noir világában járunk, annak is a legőrültebb bugyraiban: egy önző kreténekből álló család (Thomas Haden Church, Gina Gershon, Emile Hirsch) meg akarja öletni anyukát egy zsíros életbiztosítás kedvéért, úgyhogy Killer Joe-hoz (Matthew McConaughey), az ördögien magabiztos zsaruhoz fordulnak, aki másodállásban bérgyilkos. Elvileg minden rendben is lenne, ha a kis család rendelkezne kezdőtőkével, vagy legalább Joe-ban megbújna némi nagyvonalúság, de miután egyik sem igaz, antihőseink kénytelenek a hugicát (Juno Temple), egy angyali tisztaságú és enyhén zilált lelkű nimfácskát zálogba adni a gyilkosnak. Pedofília és vérfertőzés édeskés illata lengi be a levegőt, miközben a fordulatokban gazdag Gyilkos Joe a szokásosnak mondható „elszúrt bűncselekmény” alaphelyzetű noirból virtigli pokoljárássá változik. Persze elsősorban a szereplők számára, a Coen-testvérek rajongói legfeljebb azon bosszankodhatnak, hogy Ethant és Joelt jó eséllyel végképp beszippantotta Hollywood, úgyhogy legközelebb tán ők is csak hetvenhat (!) évesen merészelnek ismét merészek lenni.

Tegyük hozzá rögtön: a Coeneknek ma is remek filmeket készítenek (Paul Thomas Anderson mellett éppen őket említette kedvencként Friedkin a „fiatalok” közül), Billy viszont velük ellentétben nem igazán író-alkat, és annak ellenére, hogy egymaga is képes lenne egy komplett játékfilmet elkészíteni (legfeljebb a zenét nem ő szerezné), igazán jó a csapatjátékban, ami a Killer Joe esetén már az első percben kiderül. Az ún. „possessory credit”-ről van szó, amit az Egyesült Államokban kőkemény feltételek mellett adnak meg egy rendezőnek, sokan halálukig se érdemlik ki. Oscar-díjas sztárrdirektorként egyrészt Friedkin nagyvonalúságáról, másrészt reális helyzetfelismerő érzékéről árulkodik, hogy már a mozi legelején megosztja a nézőkkel: ez a film legalább annyira a rendezőé, mint az íróé, aki jelen esetben a saját darabját vászonra (rém)álmodó, Pulitzer-díjas Tracy Letts (a felirat ennek megfelelően „William Friedkin’s Film of Tracy Letts’ Killer Joe”). Letts nélkül a Gyilkos Joe nem lenne, vagy biztosan sokkal gyengébb formában létezne. Ahogy a maximumot hozza a Bug egyszer már jól bevált kettősén kívül az összes többi közreműködő is, különös tekintettel a színészekre és Caleb Deschanel operatőrre, akit ezért a munkájáért biztosan nem fognak Oscarral hírbe hozni, pedig százszor jobban megérdemelné érte a díjat, mint a Passióért egyáltalán a jelölést.

Ha találnék fogást a filmen, most hoznám fel. Megemlíteném, mennyire hiteltelen a többnyire szépfiúkat alakító Matthew a főszerepben, milyen tehetségtelen Gina, hány baki van a cselekményszövésben, mennyire látszanak az alacsony költségvetés nyomai, milyen nyilvánvaló az idős maestro berozsdálása, hány perc után jöttem rá a csavarokra, milyen gyorsan kalkuláltam ki a befejezést. Csakhogy ez egytől egyig hülyeség. A Gyilkos Joe komplett egészet alkot, minden összetevője minőségi, legfeljebb egy igazi hibája van, ha ez egyáltalán annak minősül: nem a legszélesebb nagyközönséget célozza. A sokak gyomrát megfekvő Bugnál még így is jóval emészthetőbb, de aki annak idején őrjöngve kapcsolt át a Twin Peaks-ről a Dallas-ra, ne is próbálkozzon vele. Komédiának komédia, noirnak noir, akad benne szociográfia és thriller is, csak éppen egyikből sem a legkönnyebb megfejtés. Külső jegyei alapján sorolhatnánk akár exploitation-kategóriába is (meztelenség és erőszak kéz a kézben jár a legtöbb jelenetben), de ez kb. akkora tévedés lenne, mint Henry Rollins cameója miatt Black Flag-koncertfilmnek titulálni a Lost Highway – Útvesztőbent. És ha már Lynch (ismét) szóba került...

Már az említett Bug is sokszor olyan benyomást keltett, mintha Letts Friedkin segítségével Lynch világát próbálná meg úgy újraalkotni, hogy ne csak a szorongásból részesüljön a néző, hanem annak okairól és következményeiről is legyenek fogalmai. A Gyilkos Joe ezen az úton teszi meg a következő lépést: a képletbe már bevonják a Coenek nevével fémjelzett neo-noir vonalat, a dramaturgia „hagyományos” eszközeivel könnyítik meg a befogadást (magyarán a nézőnek nem kell feltétlenül azonosulnia a deviánsokkal), de meghagyják az ezúttal jó értelemben vett földhözragadtságot, ami Lynch műveiből többnyire hiányzik. A Bug olyannyira közel áll a Killer Joe-hoz, annyira egyazon világból származnak, hogy azt a korábbi film ismerői még akkor is érzékelnék, ha egy párbeszédrészlet nem tenné egyértelművé (a poloskákra tett utalás egyébként nem lóg ki a filmből, sőt talán még az se lenne meglepő, ha Michael Shannon foghíjas feje is felbukkanna valamelyik felvétel sarkában), de azoknak is ismerős lesz ez a közeg, akik még csak nem is hallottak a Bugról, viszont látták már a néhai Dennis Hoppert gázmaszk után nyúlni, vagy M. Emmett Walsh-t cowboykalapban gyilkolászni.

Friedkin persze nem tagadja meg önmagát senki kedvéért: a Dallas-ban játszódó film külsői nyugodtan elférnének az Élni és meghalni Los Angeles megfelelő jeleneteiben, végig elsőosztályú a vágás, ihletett a színészvezetés, és a kegyetlenül szórakoztató / szórakoztatóan kegyetlen film után még el is gondolkodhatunk rajta, milyen primitívek, képmutatók és gonoszak tudunk lenni, miközben teret engedünk a legalantasabb ösztöneink. A southern gothic műfajával is kacérkodó Killer Joe főszereplői alumíniumdobozban lakó bugrisok, akik kábítószerre, szerencsejátékra és junk foodra költenek előszeretettel, rajzfilmet és nagykerekű autókat néznek a folyton bekapcsolt tévén, keresztet és zászlót tesznek a falra, de privát szexképeket készítenek a szeretőikről, és persze minden mozdulatukból süt az erőszak, butaság, kapzsiság. Látszólag fényévnyire vannak az első igazi Friedkin-játékfilm, a Harold Pinter darabjából készült Születésnap szereplőitől, pedig szinte csak az akcentusuk más. Így lesz ez a szénfekete komédia egy valószerűtlen trilógia harmadik darabja, és remélhetőleg a rendező megtáltosodásának távolról sem utolsó bizonyítéka. Szerencsére még van rá ideje, hogy újra elkészítsen egy olyan mesternégyest, mint amelyikkel megalapozta a hírnevét a hetvenes években: mindössze a 78-at fogja betölteni augusztusban.