A megfigyelésekből és tapasztalatokból nyert következtetések nemcsak a tudományban, de a hétköznapi életben is alapvető fontosságúak, még annak ellenére is, hogy egy kínzó logikai ellentmondást rejtenek magukban. Hiába kelt fel ugyanis eddig minden hajnalban a nap, és hiába forog a Föld nevű bolygó már évmilliók óta a tengelye körül, ezekből az egyszerű tényekből mégsem vonható le teljes bizonyossággal az a következtetés, hogy a reggel holnap is ránk köszön. Bár a józan eszünk azt diktálja, hogy minél több fekete hollót látunk, annál biztosabban kizárható a fehér hollók létezése – jobban megvizsgálva azonban a kérdést gyorsan rájöhetünk, a két dolog között bizony semmiféle logikai összefüggés nincsen. A paranormális jelenségek éppen e mechanizmusok mentén képesek újra és újra magukkal ragadni a közönség fantáziáját. Érvelhetnek a tudósok, lepleződhetnek a „csodák” vagy születhetnek újabb és újabb magyarázatok, az állandó cáfolatok sohasem képesek minden kétséget kizáróan bebizonyítani a természetfeletti események lehetetlenségét. A gyilkos médium erre az izgalmas tudományfilozófiai dilemmára húzza rá az X-aktákból már ismerős, a misztikum és a racionalitás ellentétére alapozott dramaturgiát. A rejtélyes nyomozásba és súlyos elmélkedésekbe oltott thriller ennek ellenére sajnos nem működőképes.

Egy szellemes fekete komédia (A nyertes), majd a szép kritikai sikereket elért Élve eltemetve klausztrofób zsánerbravúrja után Rodrigo Cortés harmadik filmjéhez komolyabb erőforrások álltak rendelkezésre, így a spanyol író-rendező nemcsak a játékidőt és az alkalmazott világsztárok számát, de a forgatókönyv komplexitását is jelentősen megnövelte. A korábbi művek minimalista történetei helyett Cortés ezúttal jóval több szereplőt és szálat mozgat, és a klasszikus „ki tette?” krimi-szálat a transzcendens thrillerek ismert fordulataival, illetve a mélyebbnek szánt, komolykodó témákkal vegyíti. Cortés azonban nem képes izgalmasan és érdekesen újramesélni a felhasznált kliséket, másrészt bántóan túlmagyarázza a közhelyesen elővezetett elmélkedéseket. A gyilkos médium így legalább két sebből vérzik: néhol nehézkes és modoros, máshol teljesen érdektelen.

Az egyetemi pszichológus (Sigourney Weaver) és a tanársegéd (Cillian Murphy) hivatásos szkeptikusként a megmagyarázhatatlannak bélyegzett jelenségek leleplezésére, a csalók lebuktatására szakosodtak. Hamarosan fel is bukkan a színen az igazi nagyvad, a híres parafenomén (Robert De Niro), akit még annak ellenére sem sikerült soha tetten érni, hogy egy gyilkossággal is kapcsolatba hozható. Cortés hangsúlyozottan a hit és a racionalitás kibékíthetetlen ellentétére építené a feszültséget, ezért a nézőnek sem árulja el, valóban átverés-e a kanálhajlítgató médiasztár produkciója. Az elszánt tudósok és vak mágus kifejezetten ígéretes macska-egér harcát a rendező azonban kevésnek érzi, a lendületesen induló nyomozást ezért személyes traumákkal, hangzatos és üres vulgárfilozófiai eszmefuttatásokkal, majd a múltból előbukkanó, személyes ellentétekkel is megterheli. A meghökkentő csavarokra épített alapötlet a felesleges pluszterheket nem bírja el, a provokatív téma elveszti az élét, a film pedig menthetetlenül összeroppan a saját súlya alatt. A kiábrándító sztorit a színészek magabiztos profizmusa, a sötét tónusokba csomagolt látvány, és az érdekes felvetések is csak ellensúlyozni tudják, de megmenteni nem.

A széles gesztusokkal és nagy lendülettel felvezetett filmes mutatvány csak fogyatkozó lendülettel képes lekötni a nézőt, akin a némileg következetlen, logikailag is problémás fordulatok láttán növekvő szkepticizmus lesz úrrá. Cortés szabálytalan történetvezetése, a forgatókönyvben tátongó lyukak miatt a rendező úgy jár, mint az a közepes illuzionista, akin végül csúnyán átlát a közönsége. Bár A gyilkos médium a felszínen komoly kérdéseket feszegető, nagyszabású thrillernek mutatja magát, valójában nem több mint egy olcsó, lejárt szavatosságú bűvésztrükk, a méltatlanul alulértékelt Sebezhetetlen egy komolykodó, ám gyengécske újragondolása. Cortés harmadik filmje remekül illusztrálja, hogy két korábbi, egyértelműen pozitív tapasztalatból még nem következik a harmadik kellemes élmény: reméljük, hogy az ígéretes pályakezdés után nem a spanyol rendező lesz a következő M. Night Shyamalan.