Hinnénk, hogy ügynökügyben nehéz újat mondani manapság hazai játékfilmben, az utóbbi időben ugyanis kiváló művek születtek a témában: Török Ferenc Apacsokja, vagy Bergendy Péter A vizsgája tévéfilmes karakterükkel együtt is a kortárs magyar mozgókép legbecsesebb darabjai közé tartoznak. Cserhalmi Sára debütáló munkájának nívója ugyan nem éri el ezekét, de mellette szól egy tartalmi és egy formai érv. Egyrészt olyan témát vizsgál – a beszervezettek magányát –, amit mások korábban nem, másrészt – jóllehet uzsonnapénzből forgott – a leginkább mozi-kompatibilis napjaink honi ügynökfilmjei közül.

A Drága besúgott barátaim két barátról, Czettl Andor irodalomprofesszorról (Cserhalmi György) és Pásztor János íróról (Derzsi János) szól, akik kapcsolatát végletesen megmérgezi, hogy kitudódik: utóbbi rendszeresen jelentett az előbbiről. A film az íróra koncentrál, arról szól, hogy miképp kísérli meg túlélni a lelepleződést az elfojtástól és a gégeráktól már korábban lebetegített ember, illetve miképpen próbálja megértetni a környezetével a maga szempontjait. (A vázolt konfliktus mögött Cserhalmi György és Bódy Gábor viszonya sejlik fel, vagy még inkább Kenedi János és Tar Sándor kapcsolata. A film főhősének sorsa sok szempontból Tar életútját idézi, elég csak arra utalni, hogy Pásztor végig kívülálló marad az írói zsenijét felfedező értelmiségiek körében; alkohollal igyekszik eloldani magát a világtól; Kelet-Magyarországról származik, stb. Áthallásos az a jelenet is, amikor az író Csuja Imre által alakított egykori tartótisztje bemutatkozik Czettlnek, és nagy hatásszünettel, tagolva mondja: tar-tótiszt.)

A film izgalmas része az a gondolatmenet, amit a magányba belefagyott Pásztor a saját védelmében elmond televíziós interjúja során (szimbolikus gesztus, hogy az őt faggató riportert Cserhalmi Sára alakítja), és érvelésében ugyan tette erkölcsi relativizálásának határáig jut, mégis elgondolkodtató érveket sorol elő. A Drága besúgott barátaim fő tétje, hogy a bűn minimalizálását vagy viszonylagossá tételét elkerülve, de a bűnösnek is teret nyújtva beszéljen egy tabutémáról, és ugyan a film ebből a szempontból önmagában dicséretes tett, mindazonáltal ez a vállalás túl nagy súlyokat helyezett a fiatal direktornő vállára. Hatalmas kihívás úgy megalkotni a központi hőst, hogy egyszerre legyen taszító és vonzó, és Cserhalmi Sára csak részsikereket tud felmutatni ennek megoldásában. Pásztor figurája ugyanis nem egyszerre taszít és vonz, hanem hol együttérzést, hol pedig viszolygást kelt, néhol pedig kifejezetten érdektelennek tűnik.

Ezzel függ össze, hogy erőtlenek a film láthatóan csúcspontnak szánt jelenetei. A történet elővezetése során végig érezhető, hogy az alkotók – egyébként nagyon helyesen – bizarr pillanatok segítségével próbálják óvatosan tompítani a helyzetek drámaiságát (akadnak dialógusrészletek, jelenettöredékek, amelyek már-már Kaurismäki és Buñuel világát idézik), egyúttal ezekkel a megoldásokkal magának a bemutatott szituációnak, a film alaphelyzetének az abszurditását is érzékeltetik. Mindez tehát rendben van, ellenben gondot jelent, hogy az abszurd közelítésmód túljátszása több szekvenciát agyoncsap: már a kezelőorvosával pálinkázó-danolászó Pásztor jelenete is ilyen, de még problematikusabb az egykori tartótiszt és Czettl – már emlegetett – toalett-duettje, nem beszélve a finálé kocsmaepizódjáról, ahol a professzor, az immáron halott író, továbbá a kezelőorvos és a tartótiszt találkozik. (Az említett jelenetek közül a most moziba került változatban több hiányzik, illetve jelentősen lerövidült. A kritika még a Filmszemlén bemutatott verzió alapján készült. - a szerk.)

A történetvezetésnél átgondoltabb, kiérleltebb a képi megvalósítás. Cserhalmi Sára és operatőre, Reich Dániel hosszú és jobbára fix beállításokkal dolgozik, a dialógusok során gyakran csupán az egyik megszólalót mutatva, ami – mivel elszigeteli egymástól a szereplőket – művészileg nagy hozamú megoldás (más kérdés, hogy ez a módszer sajnos épp a kitüntetetten fontos tévéinterjúkor kevéssé működik). A film vizuális építkezésének további – művészileg értékes – vonása, hogy Cserhalmi és Reich a fix kameraállások alkalmazása során rendre kettéosztja a képet valamely, a jelenetben szereplő tárgy (tükör, asztalfélfa stb.) segítségével, és ezzel bezárja a figurákat kisvilágaikba.

Összegezve: a Drága besúgott barátaim egyes részleteiben jó, de egészében nem teljesen meggyőző vállalkozás. Kicsivel több bátorsággal, rutinnal és élettapasztalattal – no meg egy erélyes dramaturg közreműködésével – súlyosabb film készülhetett volna az erős alapötletből.

Vincze Teréz