Ha egy rendező karrierjében az a kommercializmus csúcsa, amikor felkérik rendezőnek egy akkor nagyon menő popsztárnak, akkor Tobe Hooper akkor kereshette a legtöbb pénzt életében, amikor megrendezte a Dancing With Myselfet Billy Idolnak. És tényleg, Hooper akkor volt túl legnagyobb sikerén, a Poltergeisten (amit a gonosz nyelvek szerint bábként rendezett Spielberg számára), a nyolcvanas évek egyik klasszikus mainstream horrorfilmjén, és az MTV lehetett az egyetlen fok a létrán, ami maradhatott számára.

És Hooper határozottan rálép arra a bizonyos fokra. A Dancing With Myself egyrészt vicces keresztmetszete az akkori fősodorbeli filmeknek a Szárnyas fejvadásztól a Mad Max második részén át a saját Poltergeistig, másrészt nagyon komolyan építi Billy Idol imidzsét (aminek aztán megkopott varázsát David Fincher is fényezni próbálja a későbbi Cradle Of Love-ban), harmadrészt pedig megelőlegzi a videoklipekben mai napig tartó posztapokaliptikus mániát (aminek kétségkívül az egyik fő műve az egy évvel későbbi Wild Boys a Duran Durantól, rendezte Russel Mulcahy). Kár, hogy a gagyi zombitámadásra fut ki az egész, mert Hooper a liftes nyitójelenet pár másodperces kis szkeccseivel bizonyítja, hogy képes igazán morbid hangulatot teremteni: a kalapácsos férj és az egymásra hahotázó hulla/baba páros például félelmetesebb, mint bármi a '86-os Invaders From Marsból. Sajnos ez Hooper egyetlen videoklipje.