Aki az 1970-es évek derekán az ELTE angol tanszékére járhatott, különleges szellemi mikroklímát tapasztalhatott meg. Ennek volt egyik vezéralakja Takács Ferenc. Még egyetemista volt, amikor első tanulmánykötete, 25 éves, amikor Fielding-kismonográfiája megjelent. Nem is volt kérdés, hogy állást kapott az angol tanszéken, ahol végül egész életében tanított.
Ám ő a szabályos karrierrel szemben a feltétlen szellemi szabadságot választotta. Ahogy Ferencz Győző mondta róla 2006-ban, a legelső Balassa Péter-díj elnyerése alkalmából: „Nem a tanulmánykötetek egymás utáni megjelentetésével hívta fel magára a figyelmet, (...) hanem azzal a hatalmas tájékoztatási igénnyel, beszédösztönnel, amellyel valamennyi, általa fontosnak tartott érdeklődési körébe tartozó tematikáról nyilatkozott.”
Külseje és hatalmas hangja alapján még az egyemen rájöttem, kire hasonlít a régmúlt óriásai közül. Nem, nem Rabelais... hanem a sokoldalú Samuel Johnson (1709–1784), azaz Dr. Johnson. Egy olyan korból, amikor a tudomány, a filozófia és az irodalom még egyetlen gomolygó, zavaros szcéna volt.
És akkor Feri neki is állt bejárni Dr. Johnson hatalmas pályáját. A Filmvilágba például már 1980-ban megírta első kritikáját. A 2000 nevű folyóirat első évfolyamában nagy feltűnést keltő regényrészletet közölt – hanem a folytatást hiába várták a szerkesztők.
Az érett Kádár-rendszer szűk levegője mintha kevéssé zavarta volna őt. Jól emlékszünk arra a sokszor elsütött bonmot-jára, amely Talleyrand nevezetes maximájának parafrázisa volt: „Aki nem élt a Kádár rendszerben, annak fogalma sem lehet az élet édességéről.”
NEKROLÓG
Brigitte Bardot a hatvanas évek világcsodája volt. Aranyszőke hajával, bájos arcával, lélegzetelállító nőiességével örökre beírta a nevét a mozi aranykönyvébe. Minden idők leghíresebb francia személyisége – De Gaulle elnök mellett – 49 filmet forgatott. Fénykorában, a hatvanas évek elején, népszerűsége minden képzeletet felülmúlt: messze lekörözte Marilyn Monroe-t, Elizabeth Taylort, Gina Lollobrigidát.
