Todd Haynes munkásságában mindig fontos szerepet játszott a zene. A Velvet Goldmine rendezője a Velvet Underground együttesről készítette első dokumentumfilmjét.
Az amerikai független New Queer Cinema felől indulva már egy ideje hollywoodi sztárokkal forgató Oscar-jelölt forgatókönyvíró-rendező Todd Haynes (Távol a mennyországtól, Carol, Sötét vizeken) munkáinak mintegy harmada zenei témájú: filmográfiájában szerepel a bábfilmes Superstar: The Karen Carpenter Story, Sonic Youth-klip, My Morning Jacket-koncertfilm, a Pulp-frontember Jarvis Cocker bárénekes-epizódja a musical-szerző Stephen Sondheim kulcsdalairól szóló Six By Sondheim című HBO-dokumentumfilmhez, a főszerepben hat színészt váltogató I'm Not There – Bob Dylan életei és a 2022-re Michelle Williamsszel betervezett Fever munkacímű Peggy Lee-biopic.
Haynes a legjobb könnyűzenei művészfilmek közt jegyzett Velvet Goldmine című 1998-as glam rock fantáziájához David Bowie és Iggy Pop mellett a Velvet Underground-frontember Lou Reed karakterjegyeit, háttérsztori-darabkáit és egyik leghíresebb szólódalát is felhasználta, így nem volt meglepő, mikor 2017 augusztusában kiderült, hogy ő kapta a lehetőséget a hivatalos VU-dokumentumfilm elkészítésére. A rendező néhány héttel később a bécsi Filmmuseumban vendégeskedett életmű-retrospektívjével, s mikor a közönségtalálkozón erről a Velvet-filmtervről beszélgettünk, a kulcskérdés az volt, hogy egyáltalán milyen mozgóképanyagra épülhet – hiszen a pop-art atyamester Andy Warhol által felkarolt és pályára állított New York-i kultzenekarnak a hatvanas évtized második felére eső működése alatt furamód nem volt se tévéfellépése, se rendes promoklipje, se jó minőségű koncertfilmje (a Warhol-féle Factory műteremben 1966 legelején leforgatott egyórás The Velvet Underground And Nico: A Symphony Of Sound csak egy ének nélküli improvizatív próba felvétele, ami a közelgő multimédia-fellépéseik háttérvetítéséhez készült).
