A Saul fia nemcsak témájában, de formájában is egyedi - operatőri módszerében is eltér a Holocaust-filmek sémáitól. Fajsúlyos képekkel, szokatlan képarányban, szigorú esztétikai koncepció mentén meséli történetét.
„Dogmát”, szabályrendszert írtatok a filmhez. Ez miből állt?
Sok mindent kijelöltünk magunknak – például hogy egy optikával forog a film vagy végig kézben lesz a kamera –, és sok mindent megtiltottunk, például hogy nem lesz benne rossz értelemben vett filmes dráma. Nemes László már a Türelemben is azzal kísérletezett, hogy amit nem mutatunk meg, az legalább olyan fontos, mint amit igen. A Saul fiában aztán a tartalom és forma tökéletesen egymásra talált, sőt, csak ez a forma tette lehetővé ezt a filmet.
Arra is törekedtetek, hogy a film ne legyen „szép.”
Ez volt talán az első pont a papírunkon. A filmkészítést sok operatőr úgy közelíti meg, hogy szép képeket akar csinálni. Szerintem ez nem jó hozzáállás, különösen egy ilyen témánál. Mi elutasítottuk az esztétizálást. A szépségnek egészen máshonnan kell fakadnia: leginkább a kép igazságából, őszinteségéből. Röhrig Géza arca a film végén szerintem gyönyörű – de nem azért, mert csinos rajta a fény, hanem mert olyan jelentést hordoz.
A western klasszikus formájában is „újratölthető” – ezt a tézist dán filmes igazolta: jelesül a Dogma 95 mozgalom egyik elindítója, Kristian Levring, akinek A megváltás (The Salvation, 2014) című mozija több szempontból is őrültség. Dán pénzből készült és Dél-Afrikában forgatták, valamint a rendező saját véleménye szerint száz százalékos „újrafelhasználása” a műfaji klasszikusoknak. A film forgatókönyvét Anders Thomas Jensen írta, akinek a nevéhez a kortárs dán filmtermés számos nagy alkotását köthetjük, vegyük csak Susanne Bier filmjeit, vagy éppen a Zöld henteseket és az Ádám almáit. Ez utóbbiaknak Jensen nemcsak a forgatókönyvírója, hanem rendezője is volt.