A hard-boiled krimi és a film noir nemes hagyományainak mindig is része volt az őrület, a lelki instabilitás, a hisztéria bizonyos fokú ábrázolása. Már a műfaj egyik alapművében, A máltai sólyomban (Dashiell Hammett regényében és John Huston filmjében egyaránt) jelen volt ez, de azért nem annyira hangsúlyosan, mint sok későbbi remekben. Hammett és Huston művében még elsősorban az elkövetői oldalon jelennek meg a különféle belső zavarok jellegzetességei, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy az eredetileg „Szőke Sátánként” jellemzett Sam Spade sem mentes néminemű pszichopata karakterjegyektől (a morális nézőpontja legalábbis sajátos, ha arra gondolunk, milyen a viszonya a társával, illetve hogy kin és hogyan áll rajta bosszút).
A szinte kivétel nélkül fekete-fehér filmre, sajátos fény-árnyék hatásokkal és szögekből fényképezett noirok már stílusukkal is kilátástalanságot, depressziót sugároznak, és az sem lehet teljesen véletlen, hogy ezek a formai jegyek jórészt a német expresszionizmusból származnak, olyan művekből, mint a Dr. Caligari vagy a Dr. Mabuse. A negyvenes évek végére, ötvenes évek elejére már egyértelműen megjelentek az elmebetegség legkülönfélébb formái a noir mozikban (főleg persze a paranoia, lásd Holtan érkezett, Csókolj halálosan), majd onnan átkerültek az olyan munkákba, mint pl. Samuel Fuller noir-jegyeket is felmutató Shock Corridorja, ami egyenesen egy elmegyógyintézetben játszódik. Természetesen az irodalom sem maradt le a film mögött, ld. többek között Jim Thompson életművét, amely zavarbaejtően gazdag katalógusát adja a legkülönfélébb pszichikai zavaroknak és perverzióknak.