James Bondnak nem csak veszedelmes küldetéseit kellett túlélnie, hanem az elmúlt félévszázad gyakori trendváltásait is. 

007-es – a megfilmesített mesterkém – azzal kezdte, hogy lekésett a hidegháborúról. Mármint az igazi, Hruscsov-beszéd előtti kemény-változatról, amihez Hollywood is hozzátette a magáét az ötvenes években – John Wayne játszotta FBI-ügynökkel, szép bűnös-bűnbánó szovjet pilótanőkkel, és persze a vörös diverzánsok minden fajtájával, akik vagy a Vasfüggöny mögül vagy a Tejút túloldaláról jöttek, mint mondjuk a „Dolog”, vagy a „Testrablók”: nem hiába hívták ezeket a neonszínekben pompázó esztendőket odaát mégiscsak szörnykorszaknak.

Míg a filmváltozatok késtek, a Bond-regények – Ian Fleming bestsellerjei – ettől még jó időben, jó helyen voltak és például az amerikai olvasó számára két főértéket biztosan kínáltak. Az egyik otthonosan ismerősnek számított saját tucat-filmjeiből: ez a vörös veszély démonizálása. A másik viszont az óvilágból importált újdonság: elegáns, mahagóni-árnylat egy tényleg neonszínű, műanyag-és gyorsétterem hívő korszakban, melyben a Bond-regények hőse minőség-kultusszal, gourmand ízléssel, brit akcentussal és európai műveltséggel dolgozik. Ezzel a tulajdonságkoktéllal harcolni a szabad világ védelmében pedig a Dashiell Hammett köpönyegéből előbúvó kőbunkó kémelhárítók – úgyis, mint pozitív, de film-noir hősök – kultusz-éveiben nagyon is újdonságnak számít, és az angol közönség mellett az amerikaiak is megsüvegelik. De mindez csak a könyvbeli Bondra érvényes, a filmváltozat továbbra is kockázattal jár, és egyetlen túl korán jött, 1953-as tévéfilm-kísérletet leszámítva, ezt a kockázatot néhány fagypont közeli, szuperhatalmi erődemonstrációktól riadalmas éven át senki sem vállalta.

November 21-én kerül a mozikba a Valan – Az angyalok völgye, Bagota Béla első nagyjátékfilmje. Itt az előzetes. 

A Valan – Az angyalok völgye főszereplője Péter (Krisztik Csaba), aki nagyvárosi rendőrként emberkereskedők után nyomoz Brassóban. Az életét annak szenteli, hogy eltűnt lányokat találjon meg. Minden megmentett lányban valahol a saját húgát, Julit látja. Julinak huszonkét évvel ezelőtt nyoma veszett szülővárosukban, a romániai forradalom káoszában felbolydult Valanban. Péter egy telefonhívás miatt kénytelen visszatérni az erdélyi bányavárosba, amikor felmerül a gyanúja, hogy testvére holtteste került elő a hófödte fenyvesek között. A múltba vezető nyomozás útvesztőjében a férfinek nemcsak a várost fojtogató bűnözéssel kell megküzdenie, hanem a saját démonaival is. 

– A Rocktérítő át meg át van szőve improvizált és cinéma direct-módszerrel készültjelenetekkel. Milyen volt az eredeti forgatókönyv, illetve milyen eltérést mutat a kész film a forgatókönyvhöz képest?

– Forgatókönyv egyáltalán nem is volt, csak egy elképzelésünk, hogy milyen lesz a film, de az menet közben nagyon sokat változott. A Rocktérítő alapvetően egy hatvanas évekbeli francia irányzat, a „camera-stylo” szellemében készült, vagyis kamerával írtuk a filmet. Egy operatőr kollégám és barátom, Klöpfler Tibor akkor már jó ideje mindenhová magával vitt egy VHS-videokamerát, többek között az „új hullámos” (de nem szeretem ezt a kifejezést!) együttesek koncertjeire is, és passzióból forgatott, ha kellett, ha nem. A film a Neurotic együttes vezetőjének, Pajor Tamásnak a személyisége köré épül, akinek különös, karizmatikus lénye nagyon megragadott. Úgy érzem, hogy amit ő csinál, a Neurotic-zene, illetve azok a számok, amiket dobozgitáron egy házibulin lenyomott, rövid életű dolgok, és hogy jó lenne archiválni, dokumentálni az általa képviselt jelenséget és a zenét. Az én elképzelésem az volt, hogy lehetőleg véleményalkotás nélkül, objektíven mutassam be azt az életérzést, hogy ez van ma Magyarországon. A leírt filmterv mottójául egy Andy Warholról szóló anekdotát választottam, amelyet így kapásból sajnos nem tudok pontosan idézni. Warholt egyszer megkereste egy fiatal filmes és beszélt neki az új filmtervéről. Azt mondta, hogy azokról a felsővárosi, középosztálybeli idős hölgyekről akar filmet csinálni, akik a macskáikkal élnek egy lakásban, és azt akarja megmutatni, hogy ez milyen szomorú. Erre azt mondta Warhol, hogy ne azt akarja megmutatni, hogy ez milyen szomorú, csak azt, hogy ott élnek a felsővárosban a macskáikkal.

Xantus János filmje nem adja alább az élet nagy kérdéseinél. A halálról szól, szenvedélyről, önpusztításról, a vegetáló magánlét dühödt elutasításáról és a magánboldogság extázisának dühödt vágyáról. Teszi mindezt egy napjainkban játszódó, hangsúlyosan és vállaltan csak a magánlét szférájában maradó kamarajáték keretében. Nagybetűs szavakat és inkább a bölcselet vagy a lélektan tárgyába vágó fogalmakat elevenít meg. Olyan végső kérdésekkel birkózik, melyekhez óvatos, és a filmművészet korlátait ismerő alkotók csak nagy történelmi témák segítségével szoktak nyúlni.

Az elsőfilmes rendező azonban éppen a köznapi élethelyzetekben fedezi fel a legsúlyosabb létkérdéseket. Nem konstruál különleges „határhelyzeteket”, a jólismert szerelmi háromszög segítségével akar súlyosan szólani. Mintha azt sugallná, nagy történelmi fordulókon bárki átélheti az élet legizzóbb ellentmondásait, a jelentéktelen mindennapokban viszont kevesen, s talán ez az érdekesebb.

Xantus János már indulásával, főiskolai, majd Balázs Béla stúdiós rövidfilmjeivel nagy figyelmet ébresztett. A Werther élete, a Diorissimo, a Női kezekben mind valamely kulturális vagy hétköznapi közhelyet „fordított ki”, tett nevetségessé vagy félelmetessé. A Werther élete például kiprovokált dokumentum-helyzetgyakorlatból bányászott ki, félredobva a kölöncös kulturális hagyományt, valami filozofikusan „kísérleti”, szomorú emberi drámát. 

CINÉMA GODARD

Hatvan évvel ezelőtt forgatta le Jean-Luc Godard a francia új hullám legendás filmjét. JLG rendkívül sokat kockáztatott improvizatív rendezői módszerével, de a rendhagyó stratégia vakmerősége maradandó remekművet eredményezett. A Kifulladásig az egyik legtöbbet idézett, legtöbbet elemzett alkotása lett a mozi történetének.

Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra (Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész)
Bikácsy Gergely: Ugróiskola (Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe)

KÁDÁR-KORI CENZÚRA
Szekfü András: Egy problémás film (Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal – 1970)

Báron György: Megint Tanú (Bacsó Péter: A tanú)

MAGYAR MŰHELY
Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek (Beszélgetés Almási Tamással)

Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” (Beszélgetés Hartung Attilával)
Margitházi Beja: Szinkrontolmács (Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás)
Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt (Színdramaturgia: Magasiskola)

MŰFAJOK ÉS MÉMEK
A posztmodern tömegfilm kiszolgálva a kortárs közönség fokozódó éhségét az ingerbőségre, egyre gátlástalanabbul keveri a zsánereket, és ezzel elmossa a műfaji határokat. A félreértések és értelmezések zűrzavarából csak egységes, világos és logikus műfaji tipológia segítségével Lehet kijutni.

Varró Attila: Az önző mémek (Zsánerfilmek tipológiája)

ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
Amikor az amerikai médiamágnás Ted Turner 1989. november 9-én bemutatta televíziós csatornáján a Casablanca színezett verzióját, sokan a szívükhöz kaptak. A színezés az 1990-es években kiment ugyan a divatból, de Peter Jackson színes-hangos első világháborús „dokumentumfilmje” nyomán most újra fellángolt a vita.

Barkóczi Janka: Nem öregszenek (Archív felvételek újrahasznosítása)
Zalán Márk: Katonák voltak (Peter Jackson: They Shall Not Grow Old)

ÚJ RAJ
Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik (J.C. Chandor)

KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban (Isabel Quintero – Zeke Peña: Photographic: The Life of Graciela Iturbide)
Kránicz Bence: Szorongó biciklisták (Pierre Godeau: Raoul Taburin)

FESZTIVÁL
Baski Sándor: Családi kríziskatalógus (Karlovy Vary)
Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab (Sehenswert/Szemrevaló)

FILM/ZENE
Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni (Susanna Nichiarelli:Nico, 1988)

STREAMLINE MOZI
Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! (Nicolas Winding Refn: Too Old To Die Young)
Lichter Péter: Alvajárók a villamoson (Paul Thomas Anderson: Anima)

KRITIKA
Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma (Denys Arcand: Az amerikai birodalom bukása)

A címlapon: Icíar Bollaín: Út a királyi operába (Edlison Manuel Olbera Nuñez) – A Cirko Film szeptemberi bemutatója

Tóth Barnabás Akik maradtak (12) című filmjének világpremierje az augusztus 30. és szeptember 3-a között tartandó legendás Telluride Filmfesztiválon lesz, ahová magyar filmek közül legutóbb a Saul fia jutott el. Idén 18 film kapott meghívást, többek között Pedro Almadovar, Terrence Malick, James Mangold, Edward Norton és Agnès Varda legújabb alkotása.

Aladár (Hajduk Károly) magányos nőgyógyász. Egyik fiatal páciense, Klára (Szőke Abigél), dacos kamaszlány, aki makacsul várja haza szüleit a haláltáborból a II. világháború utáni Budapesten. Kettejük egymásra találása és kapcsolata áll e viharos történelmi időkbe ágyazott film középpontjában.

Francis Ford Coppola két Oscar-díjjal, három Golden Globe-díjjal és Cannes-i Arany Pálmával elismert háborús eposza a bemutató 40. évfordulója alkalmából soha nem látott minőségben tér vissza a mozivászonra. A 4K HDR minőségben digitálisan restaurált Apokalipszis most Coppola által újravágott, 183 perces “Final Cut” változata Magyarországon szeptember 5-től érkezik a mozikba, limitált vetítéssorozatban. Budapesten a Puskin Moziban és országszerte számos további art moziban.

A film képi világát az eredeti 1979-es 70mm-es filmtekercsek alapján 4K UHD minőségben restaurálták és a magas dinamikatartományt biztosító HDR képtechnológiával valósághű(bb)re alakították. Az Oscar-díjjal jutalmazott, monumentális hangzást az akkoriban mérföldkőnek számító, már 1979-ben 5.1 technikával rögzített és csak nemrég fellelt eredeti hangszalagok segítségével rekonstruálták, hogy megfeleljen a legmodernebb mozitechnikai elvárásoknak. A mozikban korábban vetített és a stúdió kérésére számos jelenet kivágása után elkészült 145 perces verzióhoz, illetve a 2001-ben készített, Coppola által is túl hosszúnak érzett 195 perces rendezői változathoz képest a mostani, Végső Vágásnak nevezett változat 183 perc hosszúságú lett. A rendező a 2019-es New York-i Tribeca Filmfesztiválon tartott ősbemutatón úgy nyilatkozott, hogy ő ezt a változatot érzi leginkább a sajátjának.