Sokszor kérdezik, mikor dőlt el nálam, hogy filmrendező leszek.

Persze, a mikor is fontos, de a hol talán még fontosabb.

Szolnokon, a Vörös Csillag Moziban.

Itt voltam életemben először moziban - nem egész hat évesen, 1978 nyarán. Apám vitt el az ABBA című filmre, mert akkoriban nagy rajongója voltam az együttesnek, Technokol Rapiddal ragasztottam fel a szobám falára a plakátjukat, ezt később a tapéta nem viselte túl jól.

A mozi az akkori Ságvári körúton (ma Szapáry út) állt, egy gyönyörű épületben. Próbáltam képeket keresni róla a neten, hogy kicsit felevenítsem az emlékeimet, de nem jártam sikerrel. Így csak több évtizedes emlékfoszlányokra tudok hagyatkozni.

Arra emlékszem, hogy miután beléptünk az épületbe, egy hosszú, lambériás falú folyosón sétáltunk végig, ahol különböző emberek képei néztek le rám (később kiderült, hogy ezek híres színészek), egy lengőajtón át jutottunk a pénztárhoz, a falakon vitrinszerű üvegfalak mögött mindenféle képek voltak különböző filmekből, meg számos plakát olyan filmcímekkel, amikről tudtam, hogy nem nekem valók, amitől persze még jobban érdekeltek. Volt a pénztár mellett még egy nagy plakát, rajta négy filmcím, különböző típusú betűkkel - ez volt a havi műsor, egy filmet egy hétig vetítettek. Apám jegyet vett a pénztárban, egy szigorú fejű néni azt elkérte tőle és eltépte, ezért eléggé haragudtam rá, mert meg szerettem volna tartani, majd besétáltunk egy hatalmas terembe, ahol már rengetegen ültek. Egy idő után sötét lett, szétnyilt egy nagy vörös függöny, előbukkant mögüle egy óriási vászon, és elkezdődött rajta valami.

A filmből mindössze arra emlékszem, hogy egy újságíró egy rózsaszínű Forddal rohangál az együttes után, hogy interjút készítsen velük, miközben ő turnéznak. És közben szólnak a dalok, amiből csak a "Money, Money, Money" van meg.

Fogalmam sem volt arról, hogy a filmet egy Lasse Halström nevű ember rendezte. Vagy hogy egyáltalán rendezte valaki.

Még nem ez volt a pillanat, amikor eldőlt, hogy filmes leszek. Ez az a pillanat volt, amikor felfedeztem egy új világot, és eldöntöttem, hogy ez a világ az, ahová újra és újra szeretnék visszatérni.

És így is történt.

Ettől kezdve ez lett a kedvenc programom: moziba járni apámmal, olykor anyámmal együtt hármasban. A moziban ekkor még nem volt popcorn, se üdítő, egy ideig talán még a Filmhíradót is végig kellett szenvedni a filmek előtt, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy amikor elkezd peregni a film, akkor ott valahogy megnyílik egy dimenziókapu, és a Ságvári körúti épület valahogy átalakul bármivé, ami a vásznon látszik.

Egy évvel később láttam először a Vörös Csillag vásznát galaxissá változni - egy távoli galaxissá.

A Csillagok háborúja '79 nyarán levitte a fejemet.

A láz végigsöpört a mi iskolánkon is, a lányok azon vitatkoztak, hogy Luke Skywalkerbe vagy Han Solóba szerelmesek jobban, a fiúk azon vitatkoztak, hogy Luke Skywalker vagy Han Solo akarnak lenni, én meg ekkor már tudtam, hogy George Lucas akarok lenni. Hétévesen megfejtettem, hogy ezt a mágiát valaki kitalálta és megrendezte, és bárki is az, én is ezt akarom csinálni.

Dimenziókapukat nyitogatni a Vörös Csillag Mozi vásznán.

A városban volt még két mozi a Vörös Csillagon kívül, a Tisza és a Tallinn, mindegyik meghatározó moziélmények helyszínévé vált az évek során, a Tiszában láttam először például a Harmadik típusú talákozásokat vagy A birodalom visszavágot, a Tallinnban a Párbajt és a Kína-szindrómát, de a legtöbbet a Vörös Csillagba jártunk.

A Vörös Csillagnak állítólag kertmozija is volt a főépület mögött, a Sütő utcából nyílt a bajárata. Őszintén szólva, egyáltalán nem emlékszem, hogy ott bármilyen filmet láttam volna, pedig a Sütő utca gyerekkori csavargásaim gyakori helyszíne volt – a város talán legjobban mászható falai tizenévesen kiapadhatatlan kalandforrást jelentettek számunkra a 80-as években.

A szüleim látták, hogy ez a filmes kattanás komoly nálam, és nem tudom, kivel keveredhettek barátságba a moziból, de egy idő után hazavihettem a kiállított jelenetfotókat a lefutott filmekből, később plakátokat is – így került a szobám falára az Égigérő fű plakátja. Amit aztán hamar felváltott a Frigyláda egyébként igen bénára sikerült magyar moziplakátja.

Néhány év múlva a szülőket váltották a haverok, velük moziba járni ugyanolyan mágikus élmény volt. A BMX banditák után kirohanni a Ságvárira és extázisban úszva Csepel bringáinkra pattanni, az E.T. után másnap randira hívni az egyik osztálytársnőmet, aki kiköpött Elliot anyukája volt, vagy a Kelly hősei után amerikai katonásat játszani a Széchenyi lakótelep homokdombjai között.

A Vörös Csillag vásznán nyílt dimenziókapuk így szivárogtak át a való életünkbe, jóval a vége főcím után is tárva-nyitva, újabb és újabb kalandok felé terelgetve minket.

És ugyan a Vörös Csillag a 2000-es évek elején - akkor már Nemzeti Filmszínház néven - megszűnt, azok a kapuk még mindig nyitva állnak.

Szász Attila