Filmvilág blog

Magyar filmrendezők portréi a 2B Galériában

2022. május 18. - filmvilág

sopsits_arpad_1.jpg

Lucinda Douglas-Menzies brit fotóművész négy éven át fényképezett magyar filmrendezőket, egy világjárvánnyal is dacolva. A most kiállított tablót megelőzte 2009-ben brit csillagászokról, 2015-ben pedig dél-ázsiai írókról készített sorozata. A három témának semmilyen kapcsolódása nincs egymáshoz, hacsak az nem, hogy az ember identitásának legfontosabb kérdéseire keresi a választ: ki vagyok, és miért lettem az, aki? Közös bennük, hogy szereplői megtalálták önmagukat, tudják, miért teszik azt, amit, ráadásul jelentős tudósként, alkotóművészként maguk is hozzájárulnak a világ megértéséhez. Ez a tabló Lucindáé. A képeken azok a filmrendezők szerepelnek, akik bizalmukba fogadták, és nemcsak portrét ültek neki, de megosztották vele gondolataikat arról, miért választották ezt a pályát. Meglehetősen szubjektív összeállítás született, amely ennek ellenére mégis reprezentálja a kétezerhúszas évek magyar filmrendezőit egy portrégaléria időmetszetében.

A kiállított rendezők: Almási Tamás, Cakó Ferenc, Elek Judit, Enyedi Ildikó, Fekete Ibolya, Fliegauf Bence, Forgács Péter, Gothár Péter, Gyarmathy Lívia, Hajdu Szabolcs, Herendi Gábor, Horvát Lili, Janisch Attila, Jankovics Marcell, Kis Hajni, Kocsis Ágnes, Mátyássy Áron, Medák Péter, Mészáros Márta, Mundruczó Kornél, Nemes László, Pálfi György, Reisz Gábor, Sopsits Árpád, Szabó István, Szomjas György, Török Ferenc, Vranik Roland.

Gelencsér Gábor kiállításmegnyitója

A látható rendező

Lucinda Douglas-Menzies fotóiról

A kiállítás katalógusában olvasható „miért lettem rendező” kérdésre adott rövid válaszában Szabó István utal Balázs Béla klasszikus filmelméleti munkájára, A látható emberre. A film által láthatóvá tett ember mellett Balázs kifejezetten hangsúlyozza a közelképet mint a kiemelés eszközét, amely megkülönbözteti a filmet minden más művészettől. A plánok és a nézőpontok váltogatása magával ragadó erőt ad a rendező kezébe, amellyel uralja a néző figyelmét. Ebben tehát kiemelkedő szerepe van a közelinek, amely, ha emberről készül, azonosítható a portréval. A fotósnak a plánok és a nézőpontok váltogatása nem eszköze – hacsak nem sorozatban gondolkodik, mint az itt látható fényképek alkotója, aki ugyanakkor mégis lemond erről a lehetőségről, hogy egyetlen műfajjal, a portréval, egyetlen plánnal, a közelivel, és szinte kivétel nélkül alanyainak egyetlen, kamerába tekintő nézőpontjával azonosuljon. Ez a fegyelem, figyelem és koncentráltság társítja számomra a Balázs-könyv címének parafrázisát a kiállításhoz (A látható rendező) – jóval inkább, mint az olcsónak ható „a hóhért akasztják” fordulat, miszerint képalkotó művészekről készültek a képek, noha szerintem az eredménnyel ők is elégedtek lehettek.

janisch_attila.jpg

Milyenek tehát ezek a magyar filmrendezőkről készült portrék – azon túl, hogy a mindössze huszonnyolc képből álló sorozat reprezentatívnak tekinthető, hiszen láthatunk közöttük nőt és férfit, fiatalt, középkorút és idősebbet, a játékfilmesek mellett animációs és dokumentumfilm-rendezőt, a populáris filmkultúra képviselőjét éppúgy, mint a szerzőiét. A szikár, legtöbbször közömbös háttér előtt megjelenő, fekete-fehér arcközelik legfőbb közös vonása, ahogy erre már fentebb utaltam, a kamerába nézés: mindössze három alany tekint kifelé a képből, illetve Enyedi Ildikóról profilfotó készült. Mindez egyrészt – talán öntudatlanul – összefüggésbe hozható a modern filmmel, a kamerába nézés tiltását áthágó radikális formanyelvi eljárással, amely tehát leleplezi az apparátust, jelzi, sőt, kijelöli a kamera megfigyelő tekintetét, s ily módon a modern film által piedesztálra emelt szerző szó szoros és átvitt értelmű pozícióját (továbbá a fekete-fehér nyersanyag választása is a hatvanas évek szerzői filmjeinek többségét idézi). Így van ez e fotók esetében is; a tekintetek szinte kijelölik, tükrözik a fotós tekintetét a kamera mögött; azt a bizalmat, amit megkapott alanyaitól, amikor azok nyíltan rá, illetve a kamerájába néztek. Ám ez a kamerába nézés felidézi a portréfestészet hagyományát is. S ha már felidézés, én is hadd idézzek, többszörösen is! Bacsó Béla idézi Ön-arc-kép című kötetében Jean-Luc Nancy-t, aki Wittgensteint idézi, miszerint mindig „[a] szem tekintetét látod”, Bacsó pedig Cicero idézésével folytatja: „Az arc kifejezőereje a pillantás/a szem uralma alatt áll.” Máshol a szerző erről így ír: „A szem, és közvetve a tekintet annak jele, olykor tünete, vagy éppen annak bizonysága, hogy a lélek igaz.” (Kiemelések az eredetiben – GG)

almasi_tamas.jpg

Nos, ilyen igaz bizonyságok ezek a portrék. S ha a két „hagyományt”, nevezetesen a modern filmét és a portréfestészetét szintetizáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a filmrendezők nem egyszerűen a kamerába néznek, hanem szembenéznek saját médiumukkal. Ebből is fakad portréjuk igazsága, amely persze az ettől eltérő néhány felvételre is átsugárzik. Köszönet illeti tehát Lucinda Douglas-Menziest, hogy tematikus portréinak harmadik sorozatához magyar filmrendezőket választott, s időt és a fáradtságot nem kímélve felkereste és lefényképezte őket. S köszönet illeti természetesen a filmeseket is, amiért arcukat adták ehhez a sorozathoz, s amely mint sorozat, nem túlzás azt állítani, a kortárs magyar film fontos, egykor majd filmtörténetivé váló „pillanatfelvétele” lesz.

Gelencsér Gábor

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2022. május 16-án, a 2B Galériában.

A kiállítás 2022 június 17-ig látogatható.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr2517834219

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása