Filmvilág blog

Jézus-portrék a mozivásznon

2020. november 13. - filmvilág

jesus-christ-superstar2.jpg

A vallás témaként korán megjelent a filmművészetben. Az egyik legkorábbi némafilmjelenet például bemutatott egy körmenetet. Csak idő kérdése volt, hogy az önmagában, művészi szempontból nem túl izgalmasan felvett tömegjelenetek után a Jézusról szóló életrajzi alkotások idézzék meg a kereszténység megszületésének történetét. Bejegyzésünkben nyomon követjük, hogyan változott Jézus alakja a filmművészetben, és a mindenkori politikai, társadalmi miliő milyen nyomot hagyott a keresztény hit Megváltójának és környezetének ábrázolásán. Kizárólag a játékfilmes alkotásokat vizsgáljuk (ezek száma sem kicsi), és nem foglalkozunk a dokumentumfilmes alkotásokkal. Úgyszintén nem foglalkozunk azokkal a filmekkel, amelyekben Jézus csak mellékszereplőként jelenik meg (pl. Barabás, 1962, Brian élete, 1979, A lator, 1979). A kiválasztott filmalkotásokban van némi aránytalanság: teológiailag a katolikus szemléletű művek, földrajzilag pedig az észak-amerikai alkotások reprezentációja nagyobb írásunkban, mint a protestáns vagy ortodox szemléletű és az Egyesült Államokon kívüli alkotásoké.

A kereszténység és a Nyugat a mozgókép előtt

Amikor a Jézus Krisztus szupersztár című musicalt levetítették IV. Pál pápának, a katolikus egyházfő azt nyilatkozta a rendező és producer Norman Jewisonnak: „Nemcsak méltányoljuk ezt a gyönyörű rockoperát, de hisszük, hogy általa több ember jut el a kereszténységhez, mint bármikor előtte.” Mindez mutatja, hogy a pápaság fölismerte a hetedik művészeti ágban az evangelizáció lehetőségét.

nazareti_jezus1.JPGÁm hosszú út vezetett idáig! A keresztény Európa és az egyház viszonya soha olyan feszült nem volt, mint a mozgókép megjelenését megelőző évtizedekben. S kicsit érdemes ennek múltjával foglalkozni. Manapság divatos hivatkozni Európa „zsidó-keresztény” kulturális gyökereire, s nem kétséges, hogy okkal. Ha a vizsgálódást leszűkítjük Európa nyugati és középső részére, tehát a kontinens latin rítusú (utóbb katolikusnak nevezett) területeire, akkor az Atlanti-óceántól Erdély keleti és délkeleti határáig egy kulturálisan, politikailag sokszínű, ám a katolikus egyház által hatékonyan megszervezett térséget találhatunk. A romantika előfutáraként Novalis (eredeti nevén Friedrich Leopold von Hardenberg) német költő túláradó érzelmességgel dicsérte a kontinens keresztény megszervezettségét és közös lelkületét A kereszténység és Európa című művében: „Szép, ragyogó idők voltak, amikor Európa keresztény ország [sic!] volt, amikor egy kereszténység élt a világnak ezen az emberi módon kialakított részén;  egy nagy, közös érdek egyesítette a tág szellemi birodalom legtávolabbi tartományait.” Középkorkultusza éles bírálat volt saját kora nyárspolgárisága, a német kisállamiság reálpolitikai acsarkodása és a franciás fölvilágosodás ellen.

Természetesen nagyon könnyen rá lehet mutatni a költő és mások „keresztény Európa”-fölfogásának leegyszerűsítésére: hogy sokáig az új hit társbérletben élt együtt a kereszténység előtti kelta, germán, szláv stb. hitvilágokkal, hogy az eretnekmozgalmak (katharok, valdensek, dolciniánusok stb.) színezték az európai kereszténységet, amelyek komoly kihívást jelentettek a katolikus egyházzal és annak hatalmi centrumával szemben. Nem beszélve, hogy az iszlám megszervezte a kontinens déli részét (Ibériai-félsziget, Szicília). Ám az kétségtelen, hogy a romantika idején a „keresztény Európa” kifejezte a közös európai identitást. A zsidóságát maga mögött hagyó Heinrich Heine egy kereszténység által egyesített Európában bízott, elutasítva a „pogány nacionalizmusokat”, bár utóbbi érzület alól német patriótaként nem volt képes kivonni magát.

lasttemptationofchrist.jpg

A 18. század végén indult meg a romantika és népköltészeti gyűjtések örvén a kereszténység előtti, magas kultúrából a nép közé alászállt hagyományok iránti érdeklődés. Nem kevesen (mint Nietzsche vagy Charles De Coster belga író) kárhoztatták a kereszténység általi uniformizálást. Kezdetét vette a kereszténység előtti hagyománytöredékek gyűjtése, s ha ilyen nem akadt, akkor kitalálása. A germán, kelta, szláv ősvallást jobban sikerült rekonstruálni, mint a románt vagy a magyart. Ez utóbbi tény a 18-19. század fordulója óta újra meg újra bősz haragra gerjeszt sokakat Szent István király ellen, aki, úgymond, tűzzel-vassal irtotta a pogány kultuszokat (ami nyilván túlzás, mert hosszú ideig a két hitvilág elkerülhetetlenül együtt élt). Egy kiskunfélegyházi tanár például az 1879-es középiskolai tantervhez fűzött hozzászólásában fájlalta a „magyar mitológia” hiányát. Mint írta, „a nyugati műveltség átvételével elhagyottá lettek megszentelt berkeink, elnémult a jóslat a táltosok ajkain. Hadúr oltárait szétrombolták, megszűnt a hajnal-kacagás, a búleányok éneke, a halotti költőgetés, a tűz-szentelés”.

ben_hur.jpgAkárhogy is történt, a kereszténység lépett a politeista kultuszok örökébe, és Jézus művészi ábrázolása hagyománnyá vált. Csak idő kérdése volt, hogy a „hetedik művészeti ág”, a mozgókép is fölfedezze Jézust. Sokak számára alighanem furcsának tűnt a mozgóképnek és a kereszténység alapítójának összekapcsolása. Elvégre a mozgóképet nem tartották többnek vásári látványosságnál, olcsó népszórakoztatásnál! De éppen ebben rejlett az új technika előnye: mindenkihez el tudta vinni Jézus üzenetét, a halál legyőzését és az ember megváltását! A kezdeti film „némasága” e tekintetben nem hátrány volt, hanem relatív előny: bármely nemzetiségű és kultúrájú ember megértette a megfelelő zenei aláfestésű, korabeli színpadi gesztusokkal túljátszott filmjelenetet.

A 19. században, amikor a mozgókép megjelent, a katolikus egyház válságot élt meg, a legsúlyosabbat a reformáció óta. A fölvilágosodás és a francia forradalom óta a vallási közömbösség terjedése elérte a társadalom széles rétegét. Új eszmék sarjadtak a francia és az ipari forradalmakból: szocializmus, anarchizmus, szociáldemokrácia, kommunizmus. Másik oldalon, a polgárság felől az evolúciótan, és annak társadalomra kifejtett változata: a szociáldarwinizmus intézett kihívást. Számos országban a „trón és oltár” szövetsége megdőlt. Franciaországban, Németországban és Olaszországban, valamint több latin-amerikai országban „kultúrharc” bontakozott ki a katolikus világegyház és az államhatalom között. A munkások úgy érezték, hogy a nagy egyházak – nem csupán a katolikus – magukra hagyták őket a „pogány” tőkével szembeni harcukban. A társadalom életvitelében egyre kevésbé felelt meg a keresztény erkölcsi tanításoknak. Még falvakban is gyakori volt a hitehagyás, a templomok kiürülése. A nép nem a keresztény tanítások szerint élt, hanem saját feje után ment, sokszor józan gazdasági indokból.

Mindezek a jelenségek együttesen szinte kiáltottak azért, hogy a kereszténység megjelenjen a filmvásznon, s az egyház megpróbálja elérni a híveket az új művészeti ág révén. Vagyis az egyház egyre inkább úgy tekintett a filmre, mint az evangelizáció eszközére. Ennek lehetőségét tágította, hogy minden Jézus életéről szóló film csak a Vatikán hivatalos engedélyével jelenthetett meg. Az egyház nem ágált a filmrendezők ellen, mindössze annyit kért: a történet cselekménye ne szakadjon el a Szentírástól.

mate_evangeliuma.jpg

Szemléleti problémák

Amikor 1995-ben a Vatikán összeállította az általa legjobbnak ítélt filmek listáját, a 45 kiválasztott filmből 15 volt vallásos vagy egyházi tartalmú alkotás. A 15 alkotásból mindössze három film volt Jézus-filmnek tekinthető: elkészítésük időrendjében a Jézus Krisztus élete és passiója (1904), a Ben-Hur (1959) és a Máté evangéliuma (1964). Olyan, a közönség körében kultikus alkotások maradtak le a listáról, mint Franco Zeffirelli Názáreti Jézusa (1977) vagy az 1925-ös Ben-Hur, vagy a Királyok királya (1961). Az, hogy Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című Kazantzakisz-adaptációja nem került a lajstromra, nem is csodálható.

Okkal gyanítható, hogy a filmek egy része a profán elemek túlhangsúlyozása miatt esett ki a válogatásból, mások pedig protestáns szemléletük, vagy a burkolt társadalombíráló hangjuk miatt nem fértek rá a vatikáni listára. Kétségtelen, hogy a Vatikánnak nehéz dolga van: egyetlen más vallás központi alakjáról nem készült annyi film, mint Jézusról, ám éppen a dömping rejt magában buktatókat. A túlzott népszerűség nem feltétlenül az „isteni”, hanem az emberi Jézusnak, az ártatlanul megvádolt és halálra kínzott „embernek”, valamint szociális elveinek szólt.

A kereszténység tanítása szerint Krisztus magának az Istennek a megtestesülése. A kereszténységet egyetlen ember és az Isten azonosítása minden más vallási rendszertől élesen megkülönbözteti. Ellentétben Mózessel, Mohameddel, Buddhával vagy Konfuciusszal, Jézus a keresztény tanítás szerint nem egyszerűen egy fontos próféta vagy tanító, hanem maga az Isten.

Ebből származott a Jézus-filmek legnagyobb dilemmája: mennyire szabad elmenni Jézus emberi mivoltának ábrázolásában. Hogyan lehet azonosulni Krisztussal, a hús-vér emberrel, hogy az ne vezessen az isteni lényeg elsikkadásához, egy üres, talmi materalizmushoz? Ha túlzottan emberinek ábrázolják, elsikkadhat a vallásos tartalom. Ha az isteni jelleg kerül előtérbe, annak vannak bizonyos korlátjai. A csodatételek, mint a halott Lázár föltámasztása, vagy a csodás gyógyítások, olvasva hatásosak, ám a filmvásznon sok esetben súrolják a banalitás határát. A rendezők jelentős része úgy próbált ebből a csapdából kikeveredni, hogy Jézus életét mélyen a korabeli társadalmi viszonyokba ágyazva mutatták be. Sok esetben legalább akkora hangsúly helyeződött a társadalomrajzra, mint magára Jézusra, ami viszont óhatatlanul azzal járt, hogy Jézus mellett mások – pl. Keresztelő János, Mária, József, Pilátus vagy Heródes Antipász – a Megváltóval egyenrangú szereplőkként tűnnek föl.

Ugyancsak problematikus volt Jézus külsejének megjelenítése. Népszerű ábrázolása szerint – amelyet a reneszánsz festmények befolyásoltak – Jézus hosszú szakállú, sovány férfi. A filmrendezők egymástól vették át ezt az ábrázolást, és semmit nem változtattak rajta, noha természetesen fogalmunk sincs – nem is lehet –, hogyan nézett ki Jézus.

Ugyancsak sok film problémás volt vatikáni szempontból amiatt, hogy Jézust a zsidóság hőseként mutatták be. Az 1920-60-as évek hollywoodi filmjeiben előszeretettel bujtatták a társadalomkritikát bibliai díszletek közé. A római megszállók által elnyomott zsidóság az aktuálpolitikai összefüggésekben lehetett – baloldali szempontból – a proletariátus metaforája, vagy akár az afroamerikai kisebbségé, vagy általában véve a világ elnyomottjaié, míg Róma megfeleltethető volt a kapitalizmus és imperializmus fellegvárainak.

Talán erőltetettnek hatnak ezek a metaforák, ám ne felejtsük el, hogy minden művész – akár író, akár filmrendező – a saját kora és társadalma problémáira keres választ, és az aktuális dilemmák meghatározzák a művészi megvalósítás módját. Jézus feltétel nélküli szeretet-parancsa és közösségi elve a szélsőséges individualizmus és a szociáldarwinizmus kritikájaként is fölfogható volt, ahogyan a diktatúrák bírálataként is. Azt meg mondani sem kell, hogy a holokauszt utáni zsidóság és a Róma által elnyomott zsidóság azonosítása önként adta magát, s az 1961-es Királyok királyában a soá és a heródesi uralom analógiája már leplezetlenül föltűnik.

nazareti_jezus.JPG

Júdás nem egy filmben egészen más szerepet játszik, mint a Bibliában: míg ott egyszerű áruló, a filmek némelyikében zelóta (zsidó szabadságharcos), aki szó szerint veszi Jézus királyságát (itt, a földön!) s azért árulja el, hogy mind őt, mind a papokat készhelyzet elé állítsa. Ilyen megfontolásból árulja el Júdás mesterét a Királyok királya vagy a Názáreti Jézus című filmben. Még több film van, amelyben Barabás nem egyszerűen gyilkos, hanem szintén zelóta, a római uralom ellenfele. Jézus és a Júdás-Barabás páros kapcsolata mindig hálás téma volt: általa lehetett rámutatni a szeretetvallás hívei és a mindenkori fegyveres forradalmárok közötti eszközkülönbségre.

A római uralom elutasítása összeköti őket, ám míg Jézus előírja a szeretetet az ellenség iránt is, és az állam iránti passzivitásra int („adjátok meg a császárnak, ami a császáré”), addig Barabás nem szeretetet, hanem megtorlást kíván, s aktív föllépést a zsarnokság ellen. Továbbá Barabás összezárná a zsidó közösséget, kivetve a megalkuvókat, pacifistákat, míg Jézus ellenkezőleg: magához szólít mindenkit, a zsidóságon túlról is. A filmek nagy részének Jézusa a humanista Jézus, aki elveti az emberek egyenlőtlenségét: mind a társadalmi (ld. Heródes, Pilátus), mind a nemzeti vagy „faji” elfogultságot (Barabás). Így a jézusi humanizmus egyszerre metaforája az 1920-60-as évek amerikai politikai életét illetően a baloldaliságnak és kapitalizmus-kritikának, valamint a nemzeti és „faji” toleranciának.

Az első fecskék

1903-ban készült a legkorábbi ismert Jézus-film a 44 perces Krisztus élete és passiója című némafilm. 1912-öt tekintik a kezdődátumnak az amerikai Jézus-filmek sorában. Ekkor készült Sidney Olcott rendezésében A jászoltól a keresztig, avagy a Názáreti Jézus című amerikai film, amely, miként a cím utalt rá, a születésétől a haláláig dolgozta föl a kereszténység Megváltója életét. Az akkori körülmények között hosszú – 71 perces – film elején láthatjuk, amint a pásztorok a betlehemi „csillagot” követve eljutnak a jászolhoz, ahol köszöntik a kisdedet. A születés körülményei (jászol, háromkirályok, pásztorok) kedvelt jelenetei lesznek innentől a filmeknek, szinte egyik sem hagyja ki ezeket a kellékeket.

A mozi igyekszik megnyugtatni a nézőt, hogy a film az evangéliumok alapján készült, semmit nem vettek el a bennük olvasható Jézus-történetből, és semmit nem adtak hozzá. Nem ártott az óvatosság, hiszen alig készült Jézus-film, amely ne váltotta volna ki a közönség egyik-másik részének kritikáját. Az alkotók ezt kívánták megelőzni. Nem akarták megsérteni a hívők vallásos érzéseit. Ennek megfelelően részletesen ábrázolják Jézus születését, tanításait, csodatételeit, elárultatását, Pontius Pilátus általi meghurcoltatását és elítélését, majd halálát.

Nem mehetünk el a Jézus-filmek kapcsán egy kényes kérdés mellett (amely Olcott filmjét még nem érintette): hogyan ábrázolták az alkotások Jézus és tanítványai, valamint a zsidóság többségének viszonyát. A középkori egyház lassan kimosdatta Pilátust, és a kivégzésért a felelősséget (tévesen) ráterhelte a zsidó papságra – sőt, kiterjesztve a felelősséget, a zsidóság egészére. Ez a teológiai antijudaizmus hozzájárult a népi antiszemitizmus kialakulásához, hiszen az egyszerű ember hogyan merte volna megkérdőjelezni azt, amit a papja állít!  

A mozinézők között sokan lehettek még olyanok a 20. század elején, akik elhitték az évezrede sulykolt kollektív bűnösséget. Ezért mindegyik rendezőnek nagy felelőssége volt abban, miként ábrázolta az egyébként zsidó Jézus kapcsolatát társadalmi környezetével. A jászoltól a keresztiget még nem érték azok a bírálatok, amelyek sok későbbi alkotást: miszerint a zsidó főpapokat vagy a zsidó tömeget általában ellenszenvesnek ábrázolják, szembeállítva őket Jézus és maroknyi tanítványa körével. A későbbiek során két, egymással ellentétes vád éri a Jézus-filmeket: az egyik oldalról azt vetették számos alkotó szemére, hogy kiszolgálták koruk antiszemita közvéleményét, míg az antiszemiták gyakran kifogásolták Jézus zsidó hátterének túlhangsúlyozását (ami utóbbi persze józan ésszel értelmezhetetlen fölvetés).

Már megosztóbb volt a következő Jézus-film, az 1916-os Civilizáció. Igazából kérdéses, hogy Jézus-filmnek tekinthetjük-e, hiszen Jézus mellékszereplő, és a történet középpontjában egy társadalmi probléma, a háború elítélése áll. A Reginald Barker, Thomas H. Ince és Raymond B. West által rendezett film egy pacifista tézisdráma volt, s aktuálisan fölfogható volt az I. világháborúba való amerikai belépés elleni kampányfilmként is.

civilization-1916.jpg

A film cselekménye egy kitalált országban, Wredpryd-ban játszódik, ahol háború dúl. A katonatiszt főhős, Ferdinánd gróf visszautasítja följebbvalói parancsát, hogy elsüllyesszen egy civileket szállító hajót. Halála után a gróf a purgatóriumba kerül, ahol maga Jézus fogadja, és visszaküldi az élők közé, hogy a békére szólítsa föl az embereket. Innentől a főszereplő sorsa megfeleltethető Jézusénak: mivel tagadja a vérontás jogosságát, és mindenkit szeretetre int, a király – aki hasonlít Pontius Pilátushoz – maga elé idézteti, és halálra ítéli.

Egy emlékezetes jelenetben Jézus végigsétál a véráztatta csatamezőn. A film erős képi világa és sikere ellenére nem volt képes visszatartani az Egyesült Államokat a háborúba való belépéstől. Ha hozzátesszük, hogy ekkoriban nem egy amerikai pap és prédikátor fölhasználta Jézust szélsőséges militarista propagandára (volt olyan, aki egyenesen azt tanácsolta a katonáknak, gondolják azt, hogy maga Jézus döfi szuronyát az ellenségbe), a Civilizáció pacifista filmje provokatívan hathatott. Ez a film indította el azt a folyamatot, hogy Jézusban elsősorban a humanistát és a béke emberét kezdték ábrázolni a filmeken, szembeállítva a zelóták (Júdás, Barabás) harcias forradalmi, azaz szélső „baloldali” és az „hatalmasok” (Heródes, Pilátus) társadalmi egyenlőséget tagadó, szélső „jobboldali” materializmusával.

Monte Cristo grófja szandálban

1880-ban egy különös könyv jelent meg az Egyesült Államokban. Címe az volt: Ben-Hur: Történet Krisztusról, és szerzője egy polgárháborús veterán, Lewis Wallace, Új-Mexikó kormányzója volt. A Ben-Hur gazdaggá tette Wallace-t (1880-ban hétezer példányt adtak el a regényből), bár valószínűleg soha nem lett olyan vagyonos, mint a könyvéből forgatott filmek forgalmazói. Az idők során öt filmet és egy tévésorozatot forgattak a történetből, melyek közül az 1925-ös és az 1959-es lett világhírű. A legutolsó alkotás 2016-ban született Jack Huston, Toby Kebbell és Morgan Freeman főszereplésével.

ben_hur2.jpg

Az 1925-ös alkotás realista igénnyel mutatja be a korabeli zsidó és római életet, Judea provincia mindennapjait, valamint a kocsiversenyt. Ekkor a nativista, bevándorlás-ellenes és rasszista, antiszemita mozgalmak virágkorukat élték az Egyesült Államokban. Ebben a közegben nem volt veszélytelen egy olyan film bemutatása, amely egy zsidó szabadságharcost állít középpontba, s minden rómait gátlástalan, cinikus, korrupt és kegyetlen alakként ábrázol. Nem kisebb személyiség, mint Henry Ford, az autógyáros indított kampányt a Ben-Hur ellen, a filmet „zsidó propagandának” bélyegezve, mivel Ford nemcsak zseniális vállalkozó volt, hanem megveszekedett antiszemita volt, aki még Hitlerre is hatott.

Wallace eredetileg Jézust szerette volna regénye főhősének, ám ahogyan haladt előre a cselekményben, egyre inkább egy Júda Ben-Hur nevű előkelő férfi lépett előtérbe (egyébként teljesen kitalált alak, ilyen nevű férfi nem élt az első századi Judeában). Az író egyszerűen megfordította a fókuszt, és Ben-Hur herceget választotta regénye főhősének. A történet igen emlékeztet a Monte Cristo grófja cselekményére: egy ártatlanul megvádolt férfi fogságba (itt gályára) kerül barátból lett ellensége jóvoltából, ezalatt szerettei szenvednek, majd a rabságból kikerülve, szerencsés fordulatnak köszönhetően gazdag és hatalmas emberként térhet haza, végül bosszút áll ellenségén. Mindemellett természetesen Ben-Hur életének több pontja azonosságot mutat Jézus életével. Ben-Hur életében is kb. 30 éves kora táján kezdődik egy fordulat, 3 évet tölt a gályán (amely időtartam megegyezik Jézus hároméves tanításának idejével), legyőzi a „gonoszt”, a „Sátánt” (Messalát nevezi Sátánnak, és a római tiszt fekete fogata, fekete lovai valóban erős szimbólumok), s végül Pilátus cinikusan „megkoronázza”.

Wallace hatalmas anyaggyűjtést végzett az ókori Izraelről és Rómáról, hogy hősei, Ben-Hur, Messala, az áruló római tiszt, vagy Hilderim sejk valós díszletek között mozogjanak, egykorvolt hús-vér emberekként. A feladat nem volt kicsi, hiszen az ókori Izraelről jóval kevesebbet tudtak a 19. század végén, mint manapság.

Feltehetjük a kérdést ezek után, történelmi regény-e a Ben-Hur? Realizmusa okán (amely alatt a tárgyi és kulturális atmoszféra leírását értjük), ahogyan Lukács György használta a fogalmat, valamint mert a történelmet a Walter Scott-i regények módjára az alternatívák között hányódó kisember felől közelíti meg, történelmi regénynek tekinthető. Hőse az ellenállás vagy belenyugvás, a bosszú és megbocsátás, zsidó hazafivá válás vagy római bajnokká válás között ingadozik, végső soron aközött, hogy az országához, népéhez vagy a birodalomhoz legyen lojális. A hős ingadozása pontosan kifejezi az adott kor emberének (zsidó születésű, ám római polgárjogot nyert emberének) dilemmáját. Végül Jézus csillantja föl a harmadik oldalt: lehetséges az egész emberiséggel azonosulni a szeretetvallás révén, nem megtagadva a zsidóságot.

Az 1925-ös alkotás már nagy hangsúlyt helyezett a tengeri csata és a legendás kocsiverseny realisztikus bemutatására. Mindezek jelentősen megdobták a film költségvetését: négymillió dollárba került a forgatás, az elejétől a legutolsó snittig. Azonban a látványos jelenetek eltörpülnek az 1959-es film grandiózus jelenetei mellett. William Wyler filmjét 12 Oscarra jelölték, és végül az alkotók 11 aranyszobrocskát zsebelhettek be. Maga a film szemléletében megtartotta Wallace regényének és az 1925-ös alkotásnak keresztény szemléletét. Jézus születésével kezdődik a történet, s a Megváltó több jelenetben szerepel (pl. inni ad a láncra vert, sivatagban hajszolt Ben-Hurnak), de mindvégig hátulról mutatják. Ben-Hur és anyja, valamint húga jelen vannak Jézus halálánál. Utóbbiak csodálatos módon meggyógyulnak a leprától.

Az 1950-es években minden amerikai film fölött a gyanú lebegett, hogy esetleg „vörös”, kommunistabarát üzenetet közvetít. A filmrendezők nem véletlenül választották a bibliai, ókori vagy éppen a vadnyugati történeteket, hiszen ezekbe a mesékbe jóval kevésbé lehetett belekötni. A Ben-Hur is megkapta, hogy baloldali propagandát folytat, hiszen a zsidó herceg többször élesen kikel Róma ellen, márpedig Róma jelenthette metaforaként az Egyesült Államokat is. A főszereplőt alakító Charlton Heston ekkor a Demokrata Párt támogatója volt, aki kifejezetten liberális hírben állt, s mélyen elutasította a Hollywood-ellenes hisztériát, amely jegyében mindenütt „vörösöket” gyanítottak. Így igencsak hatásosan hangzott szájából a római nagyhatalmiság elítélése.

jesus-christ-superstar1.jpg

Modern feldolgozások

Az 1973-as Jézus Krisztus szupersztár Jézus életének utolsó napjaira fókuszál. Ezen belül Júdás kap kiemelt figyelmet. A Jézus Krisztus szupersztár követi azon filmek hagyományát, amelyben Júdás afféle tragikus hőssé válik. A film a maga idejében szinte forradalmi tettet hajtott végre azáltal, hogy Jézus életét modern zenei hangszereléssel, musical-formában, ráadásul elidegenítő eszközökkel (pl. modern eszközök, így gépfegyver megjelenítése) mutatta be. Az alkotás utal a hippi életérzésre, s emellett a polgárjogi mozgalmakra is. Ennek jegyében egy afroamerikai színész, Carl Anderson játszotta Júdást, akinek ez volt a második szerepe. Ezt a választást eléggé félreértették: többen kritizálták, hogy egy afroamerikai játssza Júdást. Holott nyilvánvaló, hogy ebben nem volt rossz szándék, éppen ellenkezőleg. A filmbéli Júdás tragédiájára utaltak ezzel: nem akar rosszat, ellentétben a „fehér” Heródessel és Pilátussal, mégis ő bűnhődik legsúlyosabban. Ő az, aki egyedül megőrzi – látszólag – józanságát a tanítványok közül, és ellenzi, hogy Jézust egy kiváló embernél többnek tekintsék. Ez az istenkáromlás sérthetné a hatóságokat. Ismét a régi Júdás-toposszal találkozunk tehát: ő az, aki valójában jót tesz Jézussal, noha akaratán kívül.

last_temptation_of_christ.jpg

Egyetlen filmalkotás sem kavart olyan botrányokat, mint a Nikasz Kazantzakisz-regényből forgatott Scorsese-film, a Krisztus utolsó megkísértése. A Vatikán elítélte a – szándékosan – blaszfémikus művet, több országban betiltották (még Törökországban és Izraelben is), és az egyik párizsi moziban egy tiltakozó görög csoport megzavarta a vetítést, vitriollal leöntve több nézőt. A saját hazájában kiátkozott görög író, Nikasz Kazantzakisz intenzíven foglalkozott a keresztény hittel. Egy hónapot töltött el a görög ortodox kultúra egyik központjának számító Atosz-hegy kolostorában. Szocialista meggyőződése és egyedi vallásos szabadgondolkodó látásmódja miatt szembekerült a görög jobboldallal és az ortodox egyházzal. Egyházi részről csak halála után bocsátották meg „tévedéseit”, és voltak hajlandók elismerni, hogy nagy író volt.

Kazantzakisznál Jézus esendő, félelem által gyötört ember, aki úgy érzi, nem lesz képes megfelelni hivatásának. Már a film eleje erős képpel indul: az eredetileg ácsmesterséget kitanult Jézus saját honfitársait feszíti keresztre. Az ördög több alkalommal, többféle alakban próbálja megkísérteni, apellálva Jézus félelmére, és fölcsillantva előtte az emberi életet. Legutolsó csábítása a leggátlástalanabb – s egyúttal oka a filmet ért verbális és fizikai támadásoknak: megjeleníti Jézusnak, milyen lett volna sorsa, ha feleségül veszi Mária Magdolnát, és vele családot alapít. Mivel az ördög a film egyik szereplője, mellékesen érdemes megjegyezni, hogy egy teológiai álláspont szerint abszolút gonosz lény nem lehetséges: mert ha teremtett lény, akkor nem lehet abszolút gonosz, ha viszont nem teremtett, hanem az Istenhez hasonlóan örökké létező, akkor a keresztények a benne való hittel letérnek a monoteizmus útjáról. A liberális vagy modernista teológiai nézeteket mindig irritálta az ördög szerepének túlhangsúlyozása, amely gerjeszti az oktalan félelmeket, és táplálja babonákat és hisztériákat. Így a Krisztus utolsó megkísértését – fura módon – liberális teológusi szemmel is lehet bírálni, nem csak teológiai konzervatívként.

Olaszországban, ahol a II. világháború után külön iparág lett a keresztény témájú filmek gyártása, két alkotás lett híres ezekben az évtizedekben: Pier Paolo Pasolini 1964-es Máté evangéliuma és Zeffirelli 1977-es Názáreti Jézusa. Utóbbi tisztes életrajzi film, parádés színészgárdával (a legkisebb szerepet is olyanok játszották, mint Fernando Rey, Ernest Borgnine vagy Laurence Olivier). Érdekesebb Pasolini filmje, amely maga korában szenzáció volt, igaz, nem csupán a film okán, hanem a rendező politikai hitvallása miatt is: Pasolini ugyanis egy szuszra volt mélyen vallásos és meggyőződéses kommunista. Nem volt ez szokatlan a háború utáni Olaszországban. Bár Pasolini szöveghűen idézi meg a Szentírást, az egyház azzal vádolta, hogy csak a szöveghez hű, de nem a Szentírás „szelleméhez”.

mate_evangeliuma1.jpg

Az Il Tempo című konzervatív és erősen antikommunista beállítottságú újság egyenesen azt vetette a rendező szemére, hogy Jézus életéből csak azokat tekinti fontosnak, amelyekből a hatóságok és az uralmi viszonyok elleni lázadás olvasható ki. A mai néző talán ezt kevésbé érzékeli, de a korabeli Olaszország viszonyai között – amikor egy erős, a társadalomba mélyen beágyazott kommunista párt képviselte a rendszerkritikát – másként tekintettek a műre. Akadnak árulkodó jelek a mai ember számára is, például Jézus egyik beszéde alatt a munkás gyászinduló szól. Azzal is eltért a korábbi Jézus-filmektől, hogy számos amatőr „színészt” – egyszerű munkásokat és munkásasszonyokat – ábrázolt a Jézust hallgató tömegben. 1995-ben Pasolini filmje mégis egyike volt azon három Jézus-filmnek, amely a Vatikán listáján szerepelt. A gesztus mutatja, hogy a Vatikán mégiscsak megbocsátott Pasolininek.

Mel Gibson 2004-es Passiójával érdemes zárni körképünket. A filmnek csak jót tett, hogy leforgatása után botrányok kísérték. Mel Gibsont megvádolták egyebek között antiszemitizmussal, amely egyébként visszatérő vád a Jézus-filmekkel szemben (a másik végletet a vádat illetően az egyébként értelmezhetetlen túlzott zsidó-központúság képviseli, amelyben például a Ben-Hurt marasztalták el). De sok kritikus kifogásolta a véres, naturalista jeleneteket, például Jézus véresre korbácsolását, valamint az ördög és teremtményei megjelenítését. Júdás személyét és szerepét illetően a Passió fordulatot hoz: míg az addigi filmek sokasága igyekezett rehabilitálni legalább részben Júdást, Gibson semmilyen kiskaput nem hagy számára. Megjegyzendő, hogy Gibson nem csupán a Szentírást használta föl forrásként, hanem egy 18-19. században élt apáca, Emmerich Anna Katalin könyvét. A 2000-es évek vallásos fundamentalizmussal telített amerikai közéletében a film igen nagy vihart kavart. Vagy gyűlölték, s mélyen hazugnak nevezték, vagy méltányolták, s a véres jelenetekben is Jézus „emberi” mivoltának diadalát látták. II. János Pál pápa állítólag a film megtekintése után azt mondta: „Így történt”, később azonban cáfolta, hogy ez elhangzott volna.

Mint látható, Jézus sokféle formában megjelent a filmvásznon az elmúlt 120 évben. A politikusabb földolgozások hol lázadóként ábrázolták (mint a Krisztus utolsó megkísértésében vagy a Máté evangéliumában), hol pacifistaként és humanistaként (mint a Civilizációban), az aktuális társadalmi viszonyoknak és problémáknak megfelelően. De a legtöbb film megmaradt a tisztes életrajzi filmek szintjén. A filmek közös sajátossága, hogy igyekeztek Jézus életét és tanítását mélyen beágyazni kora és társadalma valóságába. Ebből fakadt, hogy a filmek többsége erősen kiélezi az elnyomott zsidóság és Róma ellentétét. Júdást nem mutatják be mind árulóként, vannak olyan magyarázatok, amelyek szerint csak azért árulja el Jézust, hogy készhelyzet elé állítsa, és kiprovokálja, hogy még itt a földön király legyen. Ez fölveti az etikai kérdést, meddig mehet el szabadon egy művész a Biblia értelmezésében. Ha teológiailag kérdéses, emberileg érthető volna Júdás cselekedetének ez az interpretálása.

Ma több vallásos ember él a Földön, mint bármikor. A kereszténység újabb és újabb kihívások előtt áll. Így bizonyos, hogy lesznek még új, friss szemléletű Jézus-filmek, amelyek reagálnak korukra.

Paár Ádám

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr9316277476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása