Animációs LSD-trip és tudattágító podcast találkozása a világkaranténban.
A streamingszolgáltatók feneketlen tartaloméhségének és öldöklő konkurenciaharcának köszönhetően egyre gyakrabban fordul elő, hogy olyan film- és sorozattervek is zöld utat kapnak, amelyek korábban aligha készülhettek volna el, mivel marginális közönséget céloznak meg, és/vagy a stílusuk is meglehetősen unortodox. Természetesen ezek a produkciók is előképekre támaszkodnak, létező műfajokat értelmeznek újra – az viszont még ebben a páratlan mozgóképdömpingben is ritka, sőt szinte precedens nélküli, hogy egy teljesen új alkotói világ és zsáner születésének lehessünk szemtanúi.
Duncan Trussell és Pendleton Ward hatrészes sorozata nem (csak) azért különleges, mert felnőtt témákat dolgoz fel az animáció segítségével – a „rajzfilm: gyerekműfaj” dogmája régen megdőlt már –, és még csak nem is azért, mert LSD-tripnek is beillő szürreális stílusban teszi mindezt – a Cartoon Network éjjeli sávjában sugárzó Adult Swim sorozatai, élükön a kultikus Rick és Mortyval a vizuális elborultság tekintetében már eddig is egymásra licitáltak. Az éjféli evangélium (The Midnight Gospel) valódi nóvuma egy új narratív forma megteremtése. A sorozatnak van hagyományosnak mondható főhőse és kerettörténete – a „Kromatikus Öv” nevű dimenzióban élő Clancy Gilroy minden epizódban egy szimulált univerzumba látogat el –, de ezek a kirándulások egyben komoly intellektuális dialógusok kulisszái is.
A beszélgetések elviekben vendégszövegek, Duncan Trussell saját podcastsorozatából származnak, és a sűrítést leszámítva többnyire változtatás nélkül használják fel őket, a gyakorlatban viszont nem lehet hierarchikus viszonyt felállítani a széria vizuális és verbális síkja közt. Az interjúk Az éjféli evangéliumban is interjúszituációkként zajlanak: Clancy a meglátogatott univerzumokban mikrofonvégre kapja az adott bolygó egy lakóját, a beszélgetés közben azonban körülöttük és velük szürreális események történnek, ezek a világok ugyanis kivétel nélkül mind az apokalipszis utolsó fázisában vegetálnak.
A különféle intellektuális tételek vagy a személyes anekdoták rajzfilmes leképezése nem új találmány – a YouTube-on különösen kedvelt ez a műfaj –, a Pendleton Ward (Kalandra fel!) által készített animáció azonban nem szimpla illusztráció. A vizuális szimbólumokkal, metaforákkal telített képsorok akár hangsáv nélkül, önállóan is működnek – ahogy a podcast is befogadható a látvány nélkül –, vagyis a nézőnek kell komoly absztrakciós munkával megtalálni a kapcsolódási pontokat a szereplők által átélt szürreális-abszurd kalandok és az aktuális beszélgetés között. Van, hogy könnyebb dolga van – mint amikor a temetkezés kultúrtörténetét és a halálhoz való viszonyunkat taglaló beszélgetés közben maga a nagy kaszás kalauzolja körbe a főszereplőt –, a legtöbbször azonban nem a legkézenfekvőbb allegóriákat választják az alkotók. Kép és dialóg hibátlan párbeszédére talán az ötödik epizód a legjobb példa, amelyben az újjászületés és a megvilágosodás buddhista értelmezésének megvitatása közben a börtönbe zárt Clancy tanúja egy rab újra és újra halállal végződő szökési kísérleteinek, miközben az animáció a buddhista hagyomány mellett az egyiptomi mitológia és a tarot szimbólumait is megidézi – itt válik az is egyértelművé, hogy Jodorowsky munkássága is megihlethette az alkotókat.
Hasonlóan sűrített a többi epizód is, olyannyira, hogy a beszélgetések és a vizuálorgia szimultán követése sokszor lehetetlen, így a sorozat többszöri megtekintése garantáltan fokozza az élményt. A felvetett témák papíron nem a legkönnyebben befogadhatóak, Trussell ugyanis a mára közel 400 epizódnál tartó podcastjéből csak olyan adásokat válogatott ki, amelyek a spirituális-mágikus világszemléletről, az emberi kapcsolatteremtés útvesztőiről, a tudatos jelenlétről vagy a halál elfogadásáról szólnak. Ezek a beszélgetések mégsem tűnnek száraz és parttalan kiselőadásoknak, ami nemcsak annak köszönhető, hogy a komoly hangvételt a meghökkentő vizuális megoldások mellett morbid humorral is operáló animáció ellensúlyozza, hanem annak is, hogy a podcastadások személyes és intim hangvételét sikerült átmenteni. Trussell nem kívülálló akadémikusként, hanem kétségektől gyötrődő, kíváncsi útkeresőként kérdez, sajátos bevatástörténetének pedig íve, sőt katarzisa is van: a legutolsó epizódban, Clancyként, a halálos beteg – időközben már elhunyt – édesanyjával beszélget a saját születéséről, kettejük kapcsolatáról, és arról, hogyan lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Az éjféli evangélium akkor is izgalmas lenne, ha nem 2020 áprilisában került volna fel a Netflixre, de egy permanens apokalipszisről szóló sorozat, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy kérdéseket feltenni és a pillanatot tudatosan megélni egy széthulló világban is érdemes, a kényszerű befelé fordulás hónapjaiban már-már terápiának is beillik.
A szöveg először a Filmvilág 2020 júniusi számában jelent meg.