Háromszáz kilométer gyalogszerrel

Srdan Golubović: Otac (Apa)

2020. március 23. - filmvilág

otac.jpg

Srdan Golubović Otac (Apa) című, negyedik játékfilmje sokszorosan nehezített terepen: egy velejéig korrupt országban, a legszegényebbek közegében mutatja meg, miért nem lehet ok a nincstelenség arra, hogy a családokat szétszakítsák. Keserű igazságot keserű happy end zár a „létező világok legjobbikának” e kendőzetlen bemutatásában. Az Otac az egyik legszebb film a szülői szeretetről.

A Berlinalén a Panorama szekcióban az ökumenikus zsűri, valamint a „legnagyobb zsűri”, a közönség díját elnyert film valós eseményen alapul. Golubović a szerb közösségi médiában olvasta egy férfi történetét, aki egy Kragujevac melletti községből gyalogszerrel zarándokolt el a 300 kilométerre lévő Belgrádba, mert a helyi szociális központ gondozásba vette a gyerekeit. Golubović fölkereste az akkor éppen a Munkaügyi Minisztérium előtt várakozó férfit. Mélyen megérintette, amikor megbizonyosodott róla: az apa nem tiltakozásnak, pláne nem lázadásnak szánta sem emberfeletti fizikai teljesítményét, sem pedig csöndes jelenlétét a minisztérium előtt. Egyszerűen csak követte az érzéseit, s más eszköze nem lévén útnak indult. Ezt a mentalitást, ezt a fajta hatalomhoz való viszonyulást szerette volna bemutatni. A férfi fordított Kohlhaas Mihályként nem harcolni akart. Az igazságtalanságok hosszú folyamatában megkeményedett alázattal legelemibb emberi igazságának, a szeretteihez való jogának akart érvényt szerezni.

otac1.jpg

A film maga drámai jelenetsorral indul: Biljana (Nada Sargin) összeomlik, a mindennapi kenyérharcba belefáradva fölgyújtja magát, kórházba kerül. Kisgyerekeit intézetbe szállítják. A munkahelyét több éve elvesztett, családját alkalmi munkákból fenntartó Nikola (Goran Bogdan) a fakivágásról, piszkosan, gumicsizmában rohan a hivatalba. A hozzá képest tündérmesei eleganciájú, jól ápolt, jóllakott tisztségviselők hosszasan oktatják ki a szülői szereppel járó feladatok mibenlétéről. Egyúttal közlik azt is: a gyermekvédelmi hatóság úgy döntött, a gyerekeket ideiglenesen gondozásba vették, mivel mind fizikailag, mind mentálisan súlyosan veszélyeztetettnek bizonyultak. A férfi sem a feleségét nem látogathatja meg a kórházban, sem a gyerekeivel nem találkozhat. A verdiktnek az is része, hogy ha a gyermekjogok kívánalmainak megfelelően nincs folyó víz és villany a házukban (márpedig nincs), valamint nem szerez állandó állást, vissza sem kaphatja őket. Nikola erejét végsőkig megfeszítve igyekszik teljesíteni az elvárásokat. A bizottság megtekintési határidejéig kifesti a lerobbant házat, s villanyt és vizet is varázsol (szinte szó szerint). Állást, azt nem tud szerezni. A filmben fel-felcsillanó humor talán akkor a legtorokszorítóbb, amikor a magasságos bizottság a gyerekek csekély számú, s nem pont a legutóbbi divatot tükröző játékszereit lefitymálva megfellebbezhetetlenül közli, hogy a 21. században elengedhetetlen, hogy internetelérés és számítógép is álljon a felnövekvő állampolgárok rendelkezésére. Így hát a gyerekek határozatlan idejű gondozásba, ideiglenes nevelőszülőkhöz kerülnek, s Nikola továbbra sem nem találkozhat velük. A munkálatok idején dolgozni sem tud járni, elesik a minimális bérétől is, az asszonynak egy szem almát visz a kórházba.

A férfi a hosszas, jogkövetően és pontosan betartott procedúra során ráeszmél, hogy törvényes úton esélye sincs visszakapni a saját gyerekeit. Egykori munkástársai – szintén állástalanok – felvilágosítják: a gyámhivatal vezetője a maga és „üzlettársai” számára jól jövedelmező „melléküzemágat” működtet a nincstelen családokból kiemelt gyerekek örökbeadására. A jó anyagi helyzetben lévő, gyermektelen párok nagy összegeket hajlandók áldozni arra, hogy a hivatali ügymenetet fölgyorsítva vagy éppen megkerülve gyereket szerezzenek.

A hivatalból eljáró adminisztrátorok persze bombabiztosan körbebástyázták jól jövedelmező „vállalkozásukat” a gyerekek jogait, érdekeit védő családjogi törvények betűivel. Kiskirályságukat az évtizedek során az önkormányzatiság és az autonómia „kreatívan kezelt” demokratikus lózungjai égisze alatt a korrupt tisztviselők államigazgatási szinten is támadhatatlanná tették. Nikola anyagiak híján perelni nem csak nem tudna, de nem is volna érdemes.

Az apa a mindennapok nehézségeit tolsztoji, lázadásra vagy „lelkizésre” erőt nem fecsérlő belenyugvással viselte évek óta. (A kelet-európai józanság e típusát Móra Ferenc révén nálunk „célszörű szögény embör”-ként ismerjük.) Nem hibáztatja a feleségét sem. Csupán kézszorítással jelzi, megérti és elfogadja, hogy az asszony nem bírta tovább. Nikola fokozatosan döbben rá, hogy a láthatatlanul maradó belenyugvás a mindennapok gondjainak aprólékos megoldásához adhatott elég erőt, ám ebben a helyzetben nem segíthet. Tenni kell valamit, méghozzá gyorsan, hogy ne sérüljenek tovább a gyerekeihez fűződő bensőséges szálak. A hivatalos eljárás évekig tarthat, sikerrel a legkevésbé sem kecsegtet, azalatt végleg elszakadnának egymástól. Szó erről sem esik, minden mozzanat gesztusokkal, cselekedetekkel történik.

otac3.jpg

Az apa ekkor dönt úgy, hogy pénz és más lehetőség híján gyalog indul el a fővárosba. Egyetlen kapaszkodója a „jó király”-ba vetett hit. Személyesen akarja átadni beadványát a miniszternek. Nincs más választása, bíznia kell abban, hogy a főfő hatalmasság igazságot szolgáltat neki és családjának. A feladat elvégzéséhez szükséges belenyugvással kezeli azt a tényt is, hogy ahhoz, hogy a miniszter színe elé kerülhessen, előbb végig kell haladnia egy emberfeletti erőfeszítést kívánó (kereszt)úton, amire minden ismerőse azt mondja, hogy lehetetlen.

A filmen csupán a végeredménye látszik annak, ami bevallottan a legnagyobb munkát jelentette a stáb számára. Golubović becsülettel elmondta, milyen volt az a folyamat, melynek során képessé váltak rá, a mélyszegénységben élő emberek ama képletes – ez esetben nagyon is valósan rongyos és lábat törő – cipőjét fölhúzva Nikola mellett gyalogoljanak. (A szegények helyzetének megértéséről L. Ritók Nóra pátoszmentes, praktikus szempontjait itt olvashatjuk.) 

Golubović-nak és alkotótársainak sikerült a szinte lehetetlen érzelmileg is, a tárgyak szintjén is. Ami szokásosan díszlet, kellék, jelmez, az náluk rekvizítumból a szegénység, a hiány miatt már-már lelkes lénnyé lép elő. A kiszáradt kenyérvég, az összeaszott szalonnadarab csakúgy átlényegül, mint az a néhány ütött-kopott, agyonhasznált berendezési tárgy, ruhadarab, gyerekjáték, amit magukénak mondhatnak. A film utolsó perceiben Nikola úgy hordja vissza a házukba a billegő asztalt, a foltos terítőt, a kacska székeket, mint pap az oltáriszentséget. (Az apró poénokkal megtűzdelt jelenetsor alatt a néző végre felszabadultan nevet, miközben alig győzi törölgetni a patakokban ömlő könnyeit – true, saját story). Nem túlzás, sőt teljességgel vállalható a hasonlat, Golubović ugyanis egyenlő mércével mér. Szegénységet, gazdagságot értékén kezel, s ennek az is része, hogy a szomszédok – ugyancsak célszörű szögény embörök – bizony az utolsó szögig széthordták a kevéske berendezést, amíg a család távol volt.

otac4.jpg

A fentiek nyomán talán nem gondolnánk, de az Otac az amerikai jól megcsinált krimik, thrillerek dramaturgiai sémáját használja: problémákkal terhes kiinduló helyzetet rettenet követ, amit emberfeletti erőfeszítéssel kell legyőzni. A próbát megharcoló főhős számára az ad erőt a próbatételhez, hogy egy pillanatra sem téveszti szem elől a célját. Vissza akarja szerezni azt a nehéz kiinduló helyzetet, ami a rettenet megtapasztalása fényében maga a Kánaán, az elveszteni többé már nem akart Paradicsom.

A nálunk talán kevésbé ismert Golubović korábbi filmjeinek ismeretében azonban nem meglepő ez a fajta formai, dramaturgiai kreativitás. Legutóbbi, nálunk is forgalmazásba került filmje, a Templom a dombon (Krugovi, 2013, a Berlinale Forum szekciójában az ökumenikus zsűri díját kapta) a délszláv háború poklából indulva, jó ütemezésben szcenírozott idősíkeltolásokat alkalmazva követte végig egy önmagában etikus, jó cselekedet pusztító következményeit. A 2007-es, magyar koprodukcióban készült A csapda (Klopka) lineáris cselekményvezetésű, s egy középosztálybeli apa küzdelmeit mutatta, aki korrupt közegben, összeomlott országban próbálta megmenteni a gyereke életét, megtartani a családját. Első játékfilmje, a 2001-es Telitalálat (Apsolutnih sto) egy testvérpár sorsán keresztül szintén a délszláv háború, a korrupció, az alvilág mozgásairól tudósított. A négy filmen szépen végigkövethető, amint rendezőjük egyre finomabb eszközöket egyre szebben, hitelesebben használ. Fliegauf Bence Csak a szélje óta kevés hasonlóan empatikus, a nyomort valóban értőn, s mi fő, a nézővel is megértető módon láttató alkotást ismerünk, mint az Otac. Hogy miért nem a versenymezőnybe került, persze fesztiváltitok, pedig történetét tekintve is, filmes megformálásának színvonalát illetően pedig maximálisan a Berlinale profilja.

„Nem lenne ellenemre filmet forgatni Amerikában, de engem elsősorban az európai, közelebbről pedig a szerb közeg foglalkoztat, amelyet, úgy gondolom, elég jól ismerek” – nyilatkozta a rendező. Golubović azon kevés alkotók számát gyarapítja, akinek tehetségét szerencsére ettől a változástól sem szükséges félteni, hiszen kellő jártasságra tett szert a társadalmi közegek területén, a legmélyebbtől a legmagasabbig.

Boronyák Rita

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1215548880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.