Filmvilág blog

Rémálomban élni - Twin Peaks 3. évad

2018. június 26. - Baski Sándor

twinpeaks2017.jpg

A kultikus sorozat folytatásában Lynch nemet mond a nosztalgiára, összegzi az életművét, és újra felforgatja a televíziós szabályokat. 

A Twin Peaks harmadik évadában Normának, a Double R Diner tulajdonosának egy ajánlatot kell mérlegelnie. Adja-e nevét egy olyan étteremlánchoz, amely a Double R-ban megszokott ízeket és hangulatot próbálja reprodukálni – gyengébb alapanyagokból – ,vagy tartsa saját felügyelete alatt a brandet, és ragaszkodjon az elveihez, akkor is, ha így leszűkíti a célközönségét?

Lynch ezzel a történetszállal alighanem saját alkotói pozíciójára is reflektált. Már a tévétörténelmet író első évad is egy kompromisszum eredményeként született meg: Lynch, a nagybetűs Szerző vállalta, hogy alkalmazkodik egy kereskedelmi médium epizodikus történetmesélésre épülő sorozatformátumához, cserébe kedvére tágíthatta, feszegethette a műfaj határait. Az alkut a csatorna a második évadban felrúgta – a csökkenő nézettség miatt arra presszionálta az alkotókat, hogy fedjék fel a gyilkos kilétét, vagyis hódoljanak be a legfőbb krimikonvenciónak –, Lynch távozott is a produkcióból, és csak a fináléra tért vissza. Tanult az esetből, így amikor 2014-ben befutott a Showtime ajánlata, szigorú feltételeket szabott. Teljes alkotói kontrollt kért, és – némi közjáték után – kapott is.

twinpeaks_badcoop.jpg

Lynchnek és régi-új alkotótársának, Mark Frostnak tehát semmilyen megrendelői elvárásnak nem kellett megfelelnie – a csatorna illetékesei talán azt gondolták, amikor rábólintottak a merőben szokatlan konstrukcióra, hogy az eredeti sorozatot övező óriási kultusz úgyis behatárolja a páros mozgásterét. Rosszul gondolták. Lynchék nem rajongói elvárásokat kiszolgáló nosztalgiajáratként képzelték el a sorozatot, hanem formát bontani, felforgatni és meghökkenteni akartak – nagyjából úgy, ahogy azt az eredeti tette 26 évvel korábban. Nyilván tisztában voltak vele, hogy a Twin Peaks komplex és zavarba ejtő világából a közönség leginkább a sajátos ikonográfiát, a szerethetően különc karaktereket és a kávégőzös, idilli pillanatokat helyezte a kultusz oltárára, de ahelyett, hogy behódoltak volna a népakaratnak, tükröt tartottak neki.

A legradikálisabb, nézőpukkasztó gesztus kétségkívül a kultikus rajongás övezte Dale Cooper parkolópályára helyezése volt. A Fekete Barlangból 25 év után kiszabaduló FBI ügynök a 18 epizódból 15-öt katatón állapotban tölt – ráadásul nem is Twin Peaksben, hanem Las Vegasban –, új identitása mögül egy-egy pillanatra elővillan régi énje, azzal hitegetve a nézőket, hogy a kávé és a pite íze, illetve a sheriffjelvény látványa felébreszti a Dougie Jones nevű alteregó bőrében vegetáló nyomozót, de Lynchék újra és újra megtagadják, illetve késleltetik a katarzist.

A Twin Peaksben játszódó jelenetek sem az ismerős hangulatokban való elmerülés lehetőségét kínálják, az új évad szürkébb és varázstalanabb helynek láttatja az ikonikus kisvárost, ahol legfeljebb a sheriff irodája és a Double R Diner őriz még valamit a régi miliőből. Az évad utolsó harmada végül kárpótolja valamelyest a múltidézésre vágyó rajongókat – Cooper ügynök feleszmélése a 16. részben éppen a késleltetés miatt válik a széria egyik csúcspontjává, ahogy Norma és Ed évtizedes románcának beteljesülése is megérdemelt –, az új évad ezzel együtt radikálisan szakít azzal a kortárs sorozatesztétikával, amelynek még a Twin Peaks ágyazott meg 1990-ben.

twinpeaks_orb.png

Az eredeti széria, minden formabontó tendenciája ellenére, szilárd műfaji alapokra épült, egy szappanopera vázára húzták fel benne a lynch-i szürreáliával átitatott krimi, thriller, horror, komédia és melodráma elemeit. A 2017-es Twin Peaksben már nincsenek hasonló fogódzók, a több idősíkon és szálon – Twin Peaks mellett New Yorkban, Las Vegasban és Dél-Dakotában –, játszódó történet stílusait, tónusait, zsánereit Lynch nem keveri el résmentesen, csak egymás után rendeli őket, látszólag teljesen ad-hoc módon, felrúgva minden létező televíziós szabályt. Az új évadot nézve úgy érezhetjük magunkat, mintha Tati-komédiát, kábítószeres szociodrámát, X-akták-epizódot, avantgárd etűdöt, szuperhősfilm-paródiát és politikai teleshopadást sugárzó tévécsatornák közt kapcsolgatnánk kényszeresen – és ezzel kétségtelenül jobban reagál a tömegkulturális korszellemre a sorozat, mintha visszatérne az eredeti Twin Peaks 80-as évek tévés trendjeire reflektáló esztétikájához.

Amíg az eredeti széria mikroszinten még nem kezdte ki a dramaturgiai konvenciókat – a ritmus, a vágás, de még a karakterépítés is hagyományosnak volt mondható –, addig az új évad a mainstream televíziózás legalapvetőbb konszenzusaival is leszámol. A Kaurismäki-filmeket idéző tempó már önmagában felforgatásnak minősül, de Lynch néhol még a cselekményt is zárójelezi. Hosszú perceken át figyelhetjük, amint dr. Jacoby lapátokat fest aranyszínűre, vagy ahogy egy takarító a Roadhouse padlóját söprögeti, sőt még a kvázi-főszereplő, Dougie Jones cselekményszála is üresjáratok füzérének tűnhet. Lynch a hosszú beállításokkal nem a kitartott pillanatok drámaiságát, hanem éppen ellenkezőleg, a hétköznapiságot és a banalitást hangsúlyozza – erre a módszerre a szerzői filmekben találhatunk példát bőven, a sztorivezérelt sorozatok világában viszont aligha. Ugyanilyen szokatlan eljárás a karakterek „kiüresítése”, nincs a pszichológiai profiljuk megrajzolva, fogalmunk sincs, mi jár a fejükben, nem ismerjük a motivációikat, és a dialógusok sem segítenek besorolni őket a jól ismert archetípusokba. Annyit tudhatunk róluk, amennyit a reakcióik elárulnak – a gesztusaik majdnem olyan fontosak, ha nem fontosabbak, mint a szavaik; a két kulcsfigurára, Dougie-ra és gonosz Cooperre mindez hatványozottan igaz.

twin_peaks_dougie_coop.gif

Lynch valójában a némafilmek eszköztárát mozgósítja, a narratív helyett a vizuális logikára épít, és a trükköket is ennek rendeli alá. Más rendező a valószerűség illúziójának megteremtésére használja a CGI-t, hogy minél hihetőbbnek, koherensebbnek tűnjön a bemutatott világ, Lynch ellenben nem integrálni, kellemes látványossággá transzformálni akarja a természetfelettit, hanem kizökkenteni vele a nézőt a kényelmes befogadói pozíciójából, amihez szándékoltan fapados, hol a 20-as évek filmes expresszionizmusát, hol a 80-as, 90-es évek videoklipjei idéző képi megoldásokat használ. A hangsáv is az elidegenítés eszközéül szolgál, nem véletlen, hogy Angelo Badalamenti andalító „fikciós zenéje” csak néhány kiemelt pillanatban szólal meg, helyette csend és a – Lynch által dizájnolt – experimentális hangkulissza biztosítja a nyugtalanító atmoszférát, hogy az epizódok végén, a nézőket végképp összezavarva, egy-egy koncertközvetítés törje át a negyedik falat.

Elidegenítő effektusai ellenére az új évad mégis konzekvens folytatása az eredetinek. A Twin Peaks eltérő műfajokat és regisztereket összeházasító univerzumában a rejtélyek és megválaszolásara váró kérdések jelentették a habarcsot – ezért is bizonyult végzetes baklövésnek a gyilkos személyének felfedése –, és nincs ez másként az új sorozatban sem. A Twin Peaks köpönyegéből előbújt sorozatok a Losttól a True Detective-en át a Wayward Pines-ig mind építettek a lynch-i alaptételre („a titok mágnes”), de egyikük sem tudta elkerülni, hogy a kérdések megválaszolásával elillanjon a varázs. Lynch és Frost az új évadban átvágja a gordiuszi csomót: olyan puzzle-darabokat prezentálnak, amelyek összeilleszthetőnek tűnnek, így a néző örömmel és a siker reményével vág bele a játékba, az önmagukban jelentéstelinek látszó kirakóselemek azonban nem, vagy nem csak egyféleképpen rakhatók össze. Míg az ortodox krimikben az az elszórt nyomok és utalások funkciója, hogy megfejtésükkel a szereplők és a nézők kikeveredjenek a labirintusból, az új Twin Peaksben az illúzióteremtés a feladatuk: azt kell elhitetniük a közönséggel, hogy ha a gyakorlatban esetleg feltörhetetlennek is bizonyulna a kód, elvileg létezhet koherens magyarázat.

A metódus csak a tévében számít újnak, Lynch valójában a saját kottájából játszik, hasonlóan épült fel a Lost Highway és a Mulholland Drive is, ahogy szinte az összes feldobott téma ismerős lehet korábbi munkáiból a doppelgänger motívumtól az identitáscserén át az önmagába csavarodó szerkezetig. Az új Twin Peaks leplezetlen életműösszegzés, ugyanakkor nem önismétlés – nemcsak a Lynch-univerzumra reflektál, hanem az ún. valóságra is; annyira a jelenben játszódik, amennyire korábban a rendező egyetlen műve sem.

A Kék bársonyban és a belőle kinőtt Twin Peaksben Lynch még azt illusztrálta, hogy miként üti fel a fejét a romlottság a fehérkerítéses idill mögött egy ismerős, de sosemvolt – az 50-es és a 80-as évek esztétikájából összegyúrt – zárt közösségben, 26 évvel később viszont egy olyan világot mutat be, amelyben szabadon tombol a gonosz, és már a felszín sem idilli. Ópiumkrízis, mélyszegénység, betegség, demagóg népszónokok, becsődölt amerikai álom – két szürreális vizuáltrip közt Lynch páratlanul nyomasztó tablóképet fest egy összeomlás felé tartó társadalomról.

twinpeakslaurascream.gif

Feloldást, reményt a duplafinálé sem kínál. A 17. részben a visszatérő hős vezetésével összegyűlnek végre a jók, és a gonosz legyőzetik, de gyanúsan könnyen – mintha a rendező csak karikírozni akarná a közönség vágyait, hogy az utolsó epizódban bevitt gyomros annál jobban fájjon. A happy end lehetősége, ahogy a nosztalgia is, csak illúzió, egyedül a trauma az, ami újra és újra átélhető – ez a felismerés visszhangzik Laura Palmer utolsó sikolyában.

 

Évadösszegző nagy Twin Peaks-podcastunk itt hallgatható meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr6514075395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Holtsav 2018.06.26. 20:28:39

"A Fekete Barlangból 25 év után kiszabaduló FBI ügynök a 18 epizódból 15-öt katatón állapotban tölt..." Csak 12-őt tölt katatónként, az első 3 epizódban -amíg a Barlangban, illetve a szellemvilágban van- nagyon is önmaga.

fbal02 2018.06.28. 00:22:57

Hiába Lynch zsenialitása, pont ez az örületes elvontság adta a kegyelemdöfést a sorozatnak, persze negatív értelemben. Azt hiszem Amerikában az első 3 rész után már nem is nézte senki kb. Lynch-nek tudnia kellett volna, hogy ilyen fajta elvontságot nem fogadnak be az emberek, nem azért feltétlenül mert nem érettek rá, hanem azért mert ezt a fajta gondolat világot csak az emberek egy szűk rétege kedveli. Az emberek arra a feelingre vártak, amit Lynch a 90-es években hozott el nekik. Tudom, hogy Lynch zseniális és én személy szerint végig néztem az összes új részt, jobban mondva végig szenvedtem. Csak azért az apró szemelvényekért folytattam újra és újra, amelyek emlékeztettek egy kicsit is a régi Twin Peaks érzésre. Ezeket az új epizódokat maximum kihoztam volna vmiféle Extraként, ahol megtudhattuk volna mi áll a gonosz és a jó harca mögött, de az alaptörténetet biztos nem erre építettem volna fel.

Kovenant 2018.06.28. 15:30:03

Kiváló poszt, gratula!
süti beállítások módosítása