Ezt a 10 sorozatot szerettük idén a legjobban

2015. december 29. - filmvilág

narcos.jpg

NARCOS

Ha volna közismert kokainbárókból álló focicsapat, kétségkívül Pablo Escobaré lenne a tízes mez, amit az 1993-ban bekövetkezett halálával vissza is vonultatott volna a klub. Escobar volt a híres-hírhedt Medellín kartell atyja, azé a társaságé, amely a nyolcvanas években elárasztotta kokainnal az Egyesült Államokat, Miamitól Los Angelesig. A Netflix saját gyártású sorozatai közül való Narcos első évada a drogcézár ellen több fronton is vívott harcot mutatja be példás történeti hűséggel és hitelességgel.

Amikor Reagan elnök végre ráeszmélt, hogy nem a kommunistáktól, hanem a tonnaszámra importált kokaintól és a bizniszhez tartozó erőszakhullámtól kell megvédeni az országot, már rég késő volt. Az anyag annak rendje és módja szerint érkezett, elképzelhetetlen mennyiségben, mindenekelőtt Kolumbiából, amelynek elnöki székébe maga Escobar is megpróbált becsücsülni egyszer. Az amerikaiak mozgásterét folyamatosan korlátozta a mindenkori kolumbiai kormány – ettől persze a CIA folyamatosan ott volt a helyszínen, illetve a DEA is Bogotába költöztette legtökösebb embereit.

A sorozat Steve Murphy és Javier Peña ügynökök reménytelennek tűnő harcát meséli el, az igazi főszereplő, a showman viszont az epizódról epizódra egyre karakánabb színészi teljesítményt nyújtó, a brazil Wagner Moura által eljátszott Escobar. A karakterek kellőképp kidolgozottak, az akció és a nyomozás (illetve a nyomozók) lélektana közti egyensúly végig megmarad, a remekül eltalált cliffhangereknek köszönhetően pedig szinte lehetetlen ellenállni a tíz epizód cirka tizenkét óra alatt teljesíthető ledarálásának. Az ismeretterjesztő célzattal is vetíthető széria ereje a számtalan, beékelt dokumentumfelvétel és archív anyag mellett a legapróbb részletekre is gondosan ügyelő forgatókönyvekben, főként pedig a törésvonalak nélküli, rendkívül egységes rendezői és vizuális stílusban rejlik. (BB)

BETTER CALL SAUL

Nehéz fába vágta a fejszét Vince Gillian, új sorozata főhőséül ugyanis az utánozhatatlan Breaking Bad egyik karakterét tette meg. Saul Goodman ráadásul a nagy előd kevésbé árnyalt figurái közé tartozott, aki kétségtelenül vicces volt, de az igazi drámai súly hiányzott mögüle. A Better Call Saul címen futó új produkció végül lazán kilépett Walter White nyomasztó árnyékából és epizódról epizódra talált rá a saját hangjára és ritmusára. A dörzsölt, simlis jogász szatirikus eredettörténete szinte észrevétlenül fordul át komoly karakterdrámába, a könnyedebbnek tűnő felszín mögött már most jótékonyan halmozódik a feszültség.

better-call-saul.jpg

Az alkotók ráérősen építkeznek és láthatóan a következő évad(ok)ra táraznak, miközben a BB-univerzum is szépen bővül. Az évad legzseniálisabb epizódja például teljes egészében Mike Ehrmantraut múltjára fókuszál, ám hasonlóan jól működik a széria legfontosabb dilemmája is. Hogyan változik majd az alapvetően a lelkiismeretét követő Jimmy McGill cinikus Saul Goodmanné? Az első szezon fináléjára a kérdés izgalmasabb, mint valaha. A Better Call Saul nagyon finom, rafinált eszközökkel dolgozik, és már most ott csillog benne a nagy potenciál. Az ínyencek már most pezsgőt bonthatnak, de az sem elképzelhetetlen, hogy a korábbi esethez hasonlóan néhány évad múlva McGill metamorfózisa körül is kultikus rajongás alakul majd ki. (HZ)

FARGO – S02.

„Erre aztán tényleg mi szükség van?” – zúdult fel körülbelül mindenki, amikor kiderült, hogy az FX sorozatot készít a Coen-tesók klasszikusából. A Sons of Anarchy-t,a Justifiedot vagy a Louie-t is a világnak ajándékozó csatorna illetékeseinek ítélőképességében persze joggal lehetett bízni, de így is vaskos meglepetés lett a végeredmény. A Fargo első évada nem másolta szolgai módon a Coen-filmet, csak a hangulatot próbálta (sikerrel) reprodukálni, miközben kiváló színészekkel (Billy Bob Thornton, Martin Freeman, Allison Tolman, Colin Hanks) játszatott el emlékezetes figurákat.

A második évadról csak azért nem írhatjuk azt, hogy ott folytatja, ahol az előző abbahagyta, mert 1979-ben játszódik. Az egyik főszereplő (Lou Solverson), illetve fiatalkori énje visszatér (ott Keith Carradine, itt Patrick Wilson alakítja), mégsem előzmény-, hanem antológiasorozatként működik az új évad. Az egyetlen, Chigurh-típusú démonikus főgonosz helyét több rosszarcú figura veszi át, valóságos bandaháború bontakozik ki a fargói illetőségű Gerhardt-család és a kansas-i maffia közt, és akad ezúttal is egy, illetve két szerencsétlen balek, aki belesodródik az eseményekbe (Jesse „Meth Damon” Plemons és Kirsten Dunst), miközben a rend szimpatikus őrei (többnyire) csak állnak és néznek.

Akadnak tehát jelentős különbségek és erős dramaturgiai párhuzamok is a két évad között, de az ismerős és az új elemek épp a megfelelő arányban keverednek. Laudálhatnánk mindent, amit az első évad kapcsán is (a tarantinói és a coeni univerzumot egyszerre idéző zseniális karakterek; precízen kidolgozott, egységes képi és zenei világ; gonosz humor; és hibátlan színészi teljesítmények [Dunst überelhetetlen, de Plemons, Jeffrey Donovan és Jean Smart játékát is élmény nézni]), az író-kreátor, Noah Hawley legnagyobb bravúrja mégis az, hogy (újra) elhiteti velünk, nem egyszerű tragikomédiát látunk, a szórakoztató, véres ámokfutás mögött valami többről szól a történet. (BS)

MR. ROBOT

Sam Esmail új sorozata, amely egy New York-i hacker kalandjait követi, annyira megmozgatta a fantáziánkat, hogy két alkalommal is foglalkoztunk vele.

„A Mr. Robot szuggesztivitásának titka nem feltétlenül csak a Chuck Palahniuk életművéből kitűnően összeollózott főhős bizarr rokonszenvességében, és nem csak a társadalomkritikus, ismerős csavarjai ellenére is meglepően újszerűnek tűnő történetben van, hanem Esmail erős képi- és hangi világából is eredeztethető. Bámulatosan precíz, passzív terekkel megtömött mozivászonra illő hideg képeiből egy idő után nem csak a szereplők közti távolság és elidegenedettségük érződik, hanem valamiféle hallucináció-szerűség is. (…)Annak ellenére, hogy a Mr. Robot meghökkentően részletes képet fest a filmekben manapság agyontipizálttá vált hackeréletmódról, Esmail sorozatának kulturális relevanciája mégsem a szakzsargon pörgetéséből, valamint az intim fotók kiszivárogtatásának trendjét, az Anonymous csoport tetteit, a Snowden- és az Assange-ügyek aktualitását finoman érzékeltető cselekményszálakból ered. A Mr. Robotban vizsgált legfontosabb probléma ugyanis örökérvényű, hiszen nem múlik el úgy nap, hogy ne magyaráznánk meg, érvelnénk körbe, és legitimálnánk saját jelentéktelen pozíciónkat a társadalomban, és a társadalmat formáló elérhetetlen és láthatatlan hatalmi rendekkel szemben.” (Pernecker Dávid kritikája itt olvasható.)        

mr_robot.jpg

„A divatos antikapitalista-antigloblista utópia ábrázolása az első évadban nem lép túl a sztereotípiákon, ami a sorozat élvezeti értékéből sokat ugyan nem vesz le, de a forradalmi hevület egyelőre nem vehető komolyan. Nagy kérdés, a folytatásban Esmail képes lesz-e mélyebbre ásni. A döccenők és kérdőjelek ellenére a következő évad komoly reményekkel kecsegtet. A Mr. Robot alternatív szuperhős-történetként, provokatív látleletként, feszes összeesküvés-thrillerként és finom karakterdrámaként is hibátlanul működik. A remek alakítások, a szokásostól eltérő megvalósítás és történetvezetés kiemelik a szériát az egyre népesebb mezőnyből. Ha nem is ülünk fel a hype-vonatra és a valódi forradalom is elmarad, fontos és izgalmas sorozat született.” (Huber Zoltán kritikája itt olvasható.)

BOJACK HORSEMAN

Raphael Bob-Waksberg animációs sorozatának címszereplője valaha a ’90-es évek legünnepeltebb hollywoodi tévésztárja volt, jelenleg viszont csak egy nagynevű bukott senki, aki alkohol- és drogproblémákkal küzdve próbálja meg palástolni széthulló önazonosságának szégyenteljes nyomait. Bob-Waksberg pedig rendkívül empatikusan viszonyul kiállhatatlanságában is imádni való antihőséhez, elképesztő érzelmi árnyaltsággal, érzékenyen és aprólékosan építi fel egy olyan sajnálatra méltó figura szellemi-lelki kálváriáját, aki a destruktív melankólia és a fertőző depresszió sötét hollywoodi útvesztőiben próbálja meg leküzdeni az őt felemésztő bánatot.

Akárcsak Don Draper a Reklámőrültekből, BoJack is egyszerre tévelyeg a múlt csapdájában és egy definiálatlan szép új énkép délibábjában. Míg az első évadban BoJack rádöbben arra, hogy élete talán azért vett komor fordulatot, mert nem volt igazán jó senkihez, addig a konzisztensebb és még mélyebb második évadban annak a lehetőségeit kutatja, hogy ha megtanulná szeretni társait, akkor vajon saját magát is megszeretné-e? Ha pedig épp jó úton jár, akkor arról készakarva tér le, hisz retteg attól, hogy mi vár rá egy jobb jövőben.

A kérdés most viszont az maradt, hogy nincs-e késő Bojack számára? Bob-Waksberg pedig a tradicionálisan egyszerű és egyértelmű válaszokkal dobálózó animációs- és szituációs komédiák trendjével szembefordulva nem mutat körvonalazható kiutat hőse számára. Az életben ugyanis – főleg, ha az olyan spirituálisan ínséges, mint Bojack élete – nincsenek könnyű kiutak. Sőt, talán az egésznek értelme sincs. (PD)

DAREDEVIL

DC-karakter a Marvel birodalmában, ki az? (Parafrazálva Josh Whedon egyik közismert szólását.) A félelem nélküli ember végre-valahára hű, frank milleri adaptációt kapott, és ahogy az kell, a forradalom még csak nem is a tévé, hanem a Netflix internethálózata felől érkezett. Steven S. DeKnight és Drew Goddard (aki nem mellesleg Hollywood legremekebb kortárs geek-ásza, ld. még: Ház az erdő mélyén, A marsi) karcos bűndrámaként álmodták meg adaptációjukat, nem pedig orbitális látványpornóként: sztorijuk centrumában két lelkileg összeroppant ember eltérő útjának részletes bemutatása áll. Külön öröm, hogy a kreátorok ráadásul a Daredevil-legendárium ősnemeziseivel bocsátkoztak kommerciális mélyanalízisbe - Matt Murdock, vagyis Fenegyerek és Wilson Fisk, azaz a majdani Vezér csapnak össze.

daredevil.jpg

Előbbi útja vigilante-filmes pályakép, utóbbié felemelkedés és bukás típusú gengszterfabula: a Daredevilben sokáig morálisan kétértelmű, hasonló galádságokat elkövető antihősök ideológiai nézeteltérését látni, ám amikor a készítők akcióthrillerként zárják a mesét, akkor sem csalódunk, a végső ütközet nyers és katartikus („Mindent elvett tőlem! Megölöm!” „Rajta!”). Murdock a vérengzés, kínzás helyett a mérlegelő (nem kizárólag öldöklő) polgárőr-szerepet választja („Nem mindenkinek jár méltó jutalom.”), az öltönyös, kifinomult városjobbító Fisk pedig ledobja joviális álcáját, hogy önelégült, vérengző, metropoliszt lángra lobbantó zsarnokként bukjon el.

A Csillagpor főhősét játszó Charlie Cox ugyan nagyon jó real life superhero, mégis, az első évad legemlékezetesebbjét az Acéllövedék gólemje, Vincent D’Onofrio alakítja: noha henteskezű fenevad („Megszégyenítettél előtte!” - dörmögi egy kocsiajtós lefejezés előtt), mégis, a részletesen kidolgozott pszichológiai rajza nem egyszer sajnálatra méltó, sérülékeny, magányos Nérót, Caligulát farag belőle. (A SPECTRE alkotóinak nagyjából ilyen Blofeldet kellett volna vászonra izzadniuk egy ugyanennyire rozzant Bond mellé.)

Az Alan Moore, Dave Gibbons-féle Watchment idéző flashback-struktúra ugyancsak meglepő, ám hibátlanul működő fogás, ami viszont abszolút váratlan, ám a történet savát-borsát jelenti, az nem egy újabb pedáns Batman: Kezdődik!-eredetsztori, nem is a Fisket körüllengő és valóban érzékeny melodrámai szál, hanem a főszereplők radikálisan eltérő, harcba torkolló filozófiáinak betonbiztossága.

Pikantéria, hogy ez a rege pedig a Marvel Cinematic Universe-ben bonyolódik, vagyis ugyanott, ahol vaspáncélban repülnek, Mjölnirt pörgetnek, mosómedvék lövöldöznek - mondani sem kell, épp ennek ellenére Fisk vagy Murdock sokkal emlékezetesebb játékosok még az egyébként jó Lokinál is. A Netflix 2016 tavaszán teríti a második évadot: ott szintén efféle ideológiai bajnokság várható, lévén az épp életben hagyásra esküdött Murdock az embereket válogatás nélkül halomra gyilkoló Frank Castle-lel alias Megtorlóval kerül szembe, ráadásul még a bérgyilkos Elektra is beletúr a zavarosba. Idén a legjobb hőstörténet nem az Álomgyárból való. (SZÁ)   

SZILÍCIUM-VÖLGY S02

Jól kitalált karakterekkel és az alapkoncepció szimpla variálásával egy hagyományos szituációs komédiát néhány évadon keresztül üzembiztosan lehet működtetni, ám aki valami nagyobbat akar dobni, annak minimum a Jóbarátok óta figyelnie kell az epizódokon átívelő történetre és a jó ütemben adagolt cliffhangerekre is. Mike Judge és alkotógárdája láthatóan megtanulta a leckét és a Szilícium-völgy második évadában is hibátlanul szövögeti a szálakat.

A remekül megírt figurák óramű pontossággal hozzák a poénokat, míg a garázscég folyamatos kihívásokkal és kacskaringókkal teli fejlődése lazán fűzi össze az egyes jeleneteket és epizódokat. A sorozat így rögtön két legyet üthet egy csapásra. Egyrészt görbe tükröt tart az önmagát lazának, kreatívnak és emberségesnek beállító nagyvállalati kultúra és a startup-fetisiszta információtechnológia elé, miközben tovább árnyalja a már egyébként is imponálóan komplex karaktereket.

A finanszírozás problémáira a csapat tagjai eltérően reagálnak, ráadásul színre lép egy tahó milliárdos és egy bizarr asperger-szindrómás női vezérigazgató, hőseink az apró vállalkozás fennmaradásáért és végeredményben az önállóságukért küzdenek. Bachman vagy Gilfoyle magánszámai önmagukban is elvinnék a produkciót, Judge pedig egy-két vonással is képes feledhetetlen mellékszereplőket teremteni (gondoljuk Yang gyakornok vagy Monahan ügyvéd apró ámokfutásaira). A Szilícium-völgy második évada erősebb lett, mint az első és továbbra is ez a sorozat az utóbbi idők legjobb sitcomja. Hab a tortán, hogy a harmadik évad áprilisban érkezik. (HZ)

MAD MEN - REKLÁMŐRÜLTEK S07

Don Draper és az őt foglalkoztató reklámügynökség évtizedes története egyszerre hódította meg a szélesebb közönség és a szigorú kritikusok szívét. Az alkotók egy nosztalgikus, szándékoltan szappanoperás húzásokat felvonultató szériát készítettek, mely az aprólékos műgonddal rekonstruált retró felszín alatt igen komplex problémakörökkel foglalkozott. A szemünk előtt születő reklámok hamis illúziói gyönyörűen ellenpontozzák a hatvanas évek forrongó világát, miközben a karakterek is keresik a saját személyiségüket és vágyaikat, illetve a folyamatosan változó társadalmi és nemi szerepek közötti kényes egyensúlyokat.

madman.jpg

A Mad Men legnagyobb erénye, hogy a titokzatos főhős mellé sikerül néhány hasonlóan fajsúlyos karaktert felsorakoztatni, melyek többsége ráadásul nő. Az erős kezdés után kissé gyengébbre sikerült évadok után a befejező hetedik újra a régi fényében mutatta a sorozatot. Peggy Olson és Joan Harris feloldhatatlannak látszó dilemmái mellett Draper sodródása és a teljes történeten átívelő személyes tragédiája újra maximálisan kidomborodhatott. Bár hősünk látszólag a hatvanas évek nagy nyertese, kevés őszinte pillanatában majd belerokkan az életét meghatározó hazugságokba. Aztán felcsillan az arcán az utánozhatatlan szélhámos mosoly és minden megy tovább a maga útján. Épp ezért lesz az évad (és teljes széria) végtelenül cinikus fináléja az egyik legerősebb zárás a tévésorozatok történetében. (HZ)


ARANYÉLET

Néhány évtizeddel a Szomszédok után csak összejött: sikerült itthon leforgatni egy újabb, ropogósan naprakész szériát, ami végre nem egy messzi-messzi univerzum hazainak álcázott, valójában álbajuszos, álszakállas, álbibircsókos gyíkembereit, hanem a kis magyar valóság első látásra vékony, igazából túlságosan is vastag szeletének hétköznapjait, élettel teli figuráit tolja az arcunkba. A gyártó által az „első valódi magyar HBO-sorozatnak” deklarált, nyolc epizódosra húzott Aranyélet persze csak őszinteségében azonos a Gazdagréti lakótelep mikrokozmoszának poszt-kádári szappanoperájával. A Tasnádi István vezette írógárda, a főrendezőnek kikiáltott Dyga Zsombor és a mellé szerződtetett, nem mellesleg háromból három sziklaszilárd etapot levezénylő Mátyássy Áron munkáját az itthon még szokatlanul profi gyártási körülmények tehették végképp megkerülhetetlenné, nem beszélve a kitűnő színészválasztásról.

aranyelet_1.jpg

A kikupálódott feleségének (Ónodi Eszter) zöldövezeti villát meg havi nettó hétszázat összeseftelő, valójában piti szélhámost játszó Thuróczy Szabolcs mellett a velük együtt bukó két gyerek is korrektül hozzá a rá szabott formát. Döbrösi Laurának ugyan kevesebbet engednek az írók (a mintagyerekként induló Mira karakterét bontják ki a legkevésbé), Márkó (Olasz Renátó) viszont végig az egyik legfontosabb csavar a gépezetben. A lefestett karaktertípusok ott vannak mellettünk az utcán, a szomszéd kasszánál a boltban, mi meg nem is gondoljuk, csak sejtjük, hogy honnan az új márkás cucc vagy a kocsin a könnyűfém felni. És ha a kíméletlenül pontos társadalomkritika nem lenne elég, Tasnádiék ellenőrzőjében ott vannak a piros pontok a megfelelő ritmussal adagolt, soha nem csökkenő feszültség kifuttatásáért, a valóságban is elhangzó párbeszédek használatáért, vagy az események elfajulásával együtt sötétedő tónus ellenére is meghagyott, rendszerint fekete humor vékony háttérrétegéért. (BB)

MASTER OF NONE

Aziz Ansari különleges színfoltja a stand-up szcénának, és nem csak átvitt értelemben, az amerikai komikusiparban dolgozó indiaiak száma ugyanis erősen limitált. Aziz persze már Amerikában született, származása, gyerekkori élményei, kisebbségi helyzete – érthető módon – fontos munícióként szolgálnak a stand up rutinjaiban is. A tajvani származású Alan Yanggal közösen írt és kreált Master of None-ban saját maga fikcionalizált verzióját alakítja, és hasonló témákat boncolgat, mint a színpadon.

Ha a koncepció ismerősnek tűnne a Louie-ból, az valószínűleg nem a véletlen műve. Aziz ugyan nem nyomja annyira fullba a metát, mint Louis C.K., ő például nem a saját nevén szerepel, és nem is stand up komikust alakít – viszont: sorozatbéli szüleit, jobb híján, saját szüleivel játszatta el –, de minden más stimmel. A sorozatbéli Dev reklámokat forgat, és a filmvilágba próbálna betörni (Aziznak ez már majdnem sikerült egyszer), közben pedig éli a késő húszas, kora harmincas New York-i hipsztergeekek életét.

Leírva ez talán nem tűnik se túl izgalmasnak, se túl eredetinek, de a Master of None annyira magától értetődő frissességgel nyúl a legtriviálisabb dolgokhoz is, hogy egy pillanatra sem hat Louie-utánérzésnek.

Még úgy sem, hogy hasonlón építi fel az epizódokat: minden részt egy külön témának szentel (szülők; indiaiak a tévében; idős emberek; házasságtörés stb.), de vannak átívelő szálak is, mint a horrorfilmes forgatás vagy Dev párkapcsolatának alakulása. És ahogy a Louie-t, úgy a Master of None-t sem lehet szitkomként kategorizálni, a woody allen-i sebességgel szövegelő Aziz agymenései természetesen itt is viccesek, de csak annyira minősíthető vígjátéknak a sorozat, amennyire mondjuk az Annie Hall vagy a Frances Ha.
A 10, egyenként félórás epizódra a forradalmi jelzőt nem pazarolnánk el, a Master of None „csupán” szellemes, okos, érzékeny, és nem mellesleg az év egyik legkellemesebb meglepetése. (BS)

 

Az év csalódása: A TÖRVÉNY NEVÉBEN S02

Bizonyára mindenki előtt világos, hogy A törvény nevében második évada nem az erényei vagy egy korszakot meghatározó zsenialitása miatt kerülhetett fel a listára. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy a tavalyi nyitánnyal Nic Pizzolatto olyan súlyú kultuszt rittyentett első tévésorozata köré, amilyet legutóbb pontosan negyedszázada sikerült az akkor már száznegyvenen pörgő David Lynchnek. Pizzolatto a bűnügyi film köntösébe bújtatott, misztikus, helyenként szürreálisnak, másutt nihilistának betudható, a nézőt óvatos mozdulatokkal, de marionett-bábuként mozgató első évad keltette hullámmal annyi muníciót mosott a partra, hogy a hangsúlyozottan teljesen más történettel, környezettel, karakterekkel visszatérő második szezon az első hírmorzsáktól kezdődően 2015 egyik legfontosabb médiaeseményévé vált.

Ahogy egy erős elsőfilmes a legtöbbször csúnyát bukik a másodikkal (főként az azt övező elvárások miatt), ugyanúgy szedte szét a sokszor egyébként magától is atomjaira hulló sorozat második szezonját a nézők és a kritikusok többsége. A nagyjából egyöntetű vélemény szerint se füle, se farka nem volt a third coast mocsárbűzéből a napfényes kaliforniai partvidékre átpakolt, hullámzó ritmusú, nézettségét a rajongók agymenéseire, konstruált teóriáira építő, valójában azonban egy igen sekélyes és középszerű sztorival jelentkező évadnak. Mindezek dacára Pizzolatto (vagy a sorozat) mégsem ment a levesbe, a kudarc újabb elemzéseket, beszélgetéseket generált, melyeknek a többsége (még a kritikai megközelítésűek is) elsősorban arra keresték a választ: vajon mik voltak azok a külső tényezők, amelyektől gyengébb (tehát nem rossz, csak gyengébb) lett az idei a tavalyinál.

Ha egy kicsit félretesszük a sztorit és az egyébként sok helyütt méltatlanul lesajnált színészgárdát (Farrell és McAdams sem szerepelt le, Vaughn pedig az év egyik üde színfoltja volt), és kizárólag a rendezői koncepció egységességének szükségszerűségére gondolunk, máris megvan a csalódás egyik fontos keltetőeleme: tavaly a brillírozó tehetség, Cary Fukunaga vitte végig mind a nyolc részt, amelyet most érthetetlen módon felosztottak egy középszerű Justin Lin és az HBO kisiparos házirendezői között. Így vagy úgy, a diskurzus folytatódik, az évadot azok sem felejtik könnyen, akik csalódtak, Pizzolatto és a stúdió pedig reményeik szerint tanulnak az ezúttal sajnos tényleg elkövetett hibáikból. (BB)

 

Az összeállítást készítette: Baski Sándor, Bilsiczky Balázs, Huber Zoltán, Pernecker Dávid, Szabó Ádám.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr908209564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sipovicsné Zahedli Krisztina 2015.12.29. 18:43:16

Az én (szubjektív) listám, sorrend nélkül:
- Silicon Valley s02
- Fargo s02
- Homeland s05
- Narcos s01
- Limitless s01
- Ash vs. the Evil Dead s01
- Better call Saul s01
- Jessica Jones s01
- Shameless s05
- Show me a Hero (oké, ez minisorozat, de akkor is)

2015.12.30. 17:41:02

Év újoncai: Mr Robot, Narcos és Better Call Saul
Év visszatérői: Homeland, The Americans és Fargo
Év búcsúzásai: Mad Men és Peep Show (UK)
Év dokusorozatai: The Jinx, Making a Murderer
Év komedije: Louie
Év talk showja: The Tonight Show Starring Jimmy Fallon
Év nem amerikai sorozata: The Bron új évad
Év csalódásai: Untrue Detective és Game of Rapes

inebhedj - szerintem 2015.12.31. 09:55:01

A Les Revenants-t ajánlanám figyelembe (már aki kedveli a lassan hömpölygő, kissé Carnivale hangulatot), az első évad is szemrevaló volt és második is tartja a "tempót". :)

Burgermeister 2016.01.01. 15:08:10

Nekem a Tyrant is tetszett.

szorokin · http://quauaua.tumblr.com 2016.01.03. 02:36:30

Jessica Jones ???

nekem idén ez lett a kedvencem (bár még nem értem a végére).

miheztartásvégett:
i, sokáig csak 1 kedvenc sorozatom volt: Twin Peaks, aztán jött a Breaking Bad, -azóta 2 kedvenc sorozatom lett/van.
ii, a tavalyi felhozatal (2014): True Detective 10/10 lett, Fargo lett volna TD. híján a kedvencem.

szóval ezeket szeret(t)em és most a JJ a kedvencem.
3.bp.blogspot.com/-1Yo312I8AXI/VlYHOBNRp6I/AAAAAAAAAVk/hQamdqwdfeY/s1600/hgfhfghfghgh.PNG
youtu.be/s3UYWK2jeX0