Filmvilág blog

Kártyavár – Pszichopaták előnyben

2015. március 02. - Baski Sándor

house-of-cards0.jpg
A David Fincher produceri felügyelete alatt készült sorozat minden korábbinál kiábrándítóbb képet fest a nagypolitika világáról. A morál itt már anomáliának számít.

Maffiavezér, korrupt zsaru, sorozatgyilkos és drogcézár – többek közt ilyen főszereplőkkel találkozhattunk az elmúlt másfél évtized sikersorozataiban. A televíziós szériák újkori reneszánszának legfontosabb trendje egyértelműen az antihősök felemelkedése volt. A Maffiózók, a Kemény zsaruk, a Dexter és – többek közt – a Breaking Bad alkotóinak sikerült elérniük, hogy a nézők még a társadalmi normákat és törvényeket lábbal tipró figurák személyiségében is találjanak azonosulásra méltó vonásokat. A „szörnyetegek” domesztikálása, esendővé tétele persze érthető, logikus fejlemény – nem várható el a közönségtől, hogy olyan szereplők sorsát kövesse hétről-hétre, akikben nincs semmi emberi. (Az elemzés az első két évad alapján íródott.)

Beau Willimon, aki a BBC 1990-ben bemutatott miniszériáját adaptálta amerikai környezetre, mégis valami ilyesmivel kísérletezik. Frank Underwood (Kevin Spacey) személyében egy olyan antihőst teremtett, akivel nehéz, ha nem éppen lehetetlen empatizálni. A Kártyavár elején ő a demokrata párt „whip”-je – vagyis ő felel azért, hogy frakciótársai a Kongresszusban a pártutasításnak megfelelően, „helyesen” szavazzanak –, ambícióit ez a poszt azonban többé már nem elégíti ki. A demokrata elnökjelölt neki ígéri a külügyminiszterséget, a megnyert választást követően végül mégis másnak adja a megbízást. A vérig sértett Underwood úgy dönt, bosszút áll, és egy olyan politikai hadműveletet indít el a háttérben, amelynek során semmilyen eszköz bevetésétől nem riad vissza, és amelynek a Fehér Ház Ovális Irodája a tervezett végállomása.

house-of-cards.jpg

Tekintve, hogy a politikusok népszerűségi és bizalmi indexe nemcsak nálunk, de Amerikában sem dönt csúcsokat, annyira talán nem meglepő, hogy a főszereplő megtestesít szinte minden politikusokhoz kapcsolódó negatív sztereotípiát. Nem volt azonban ez mindig így. Aaron Sorkin nagysikerű sorozata, Az elnök emberei (1999-2006) még egy olyan Washingtont mutatott be, ahol a csúcspolitika formálói – beleértve magát a morálisan kikezdhetetlen Elnököt is – alapvetően a közjó érdekében munkálkodtak. A politikai machinációk világában játszódó hollywoodi filmekből sem hiányozhattak azok az ideáljaikhoz még ragaszkodó figurák, akik ellenpólust képeztek a cinikus hatalommegszállottakkal szemben. Ha a rendszer és a túlerő esetleg be is darálta őket a végén, jelenlétük azt sugallta, hogy létezik alternatíva, hogy valóban lehet más a politika. A „politikus-filmek” és sorozatok legújabb generációja már ezt az illúziót sem hagyja meg a nézőknek. A brit Armando Iannucci nevéhez kötődő szatirikus szériák , Az alelnök és A kormányrúdnál – illetve utóbbi mozifilmes verziója, az Egy kis gubanc – a modern politikát nem az elvek és értékek érvényesítésének terepeként mutatják be, hanem a kommunikációs trükkök és a médiamanipuláció művészeteként, ahol nincs különbség a szembenálló felek közt – mindenki ugyanabból a kottából játszik. Ha fel is tűnik néha egy-egy naiv újonc, aki még hisz a változás lehetőségében, az kénytelen nagyon gyorsan ráébredni, hogy csak akkor van esélye érvényesülni, ha beáll a sorba – erről szól a Beau Willimon színdarabjából adaptált, George Clooney-féle A hatalom árnyékában is.

A sajnálatos módon csak két évadot megért, hasonló szellemiségben fogant Boss (2011-2012) mindenható chicagói polgármesteréről, Tom Kane-ről is az derül ki, hogy egykoron, politikai karrierje kezdetén, még a város érdekeit – vagyis a közjót – tartotta szem előtt, de annyiszor kellett „a cél szentesíti az eszközt” jelszó nevében lazítania az elvein, hogy szép lassan elfelejtette, honnan is indult, és végül a hatalom mindenáron való megtartása lett számára a legfontosabb. Cinizmus tekintetében azonban Frank Underwood még rajta is túltesz, neki ugyanis nem volt honnan eltévelyednie, számára a közjóra törekvés, mint olyan, soha nem is volt cél. Nincsenek ideológiai elkötelezettségei, nem derül ki, mit gondol pontosan a szakpolitikai kérdésekről – a demokraták helyett lehetne akár a republikánusok whipje is. Az első évadban sem elvi okokból veri át a Kongresszuson a személyes projektjének tekintett oktatási reformot, hanem mert ezzel a lépéssel javítani tudja hatalmi pozícióit, ahogy a második évadban is kizárólag saját ambícióinak megfelelően váltogatja álláspontját a Kínával folytatott politikai-gazdasági szkander során.

house-of-cards2.jpg

Igazán kijózanítóvá a Kártyavár által bemutatott világot az teszi, hogy Underwood nem anomáliaként, hanem a rendszer integráns elemeként jelenik meg benne. Aktuális ellenfelei – legyenek azok lobbisták, rivális frakciótársak vagy „baráti” milliárdosok – semmivel sem különbek nála, csak nem keverik olyan ügyesen a kártyákat, mint ő. Underwood pontosan azért tudja mindig keresztülvinni az akaratát, mert tökéletesen ismeri a rendszert és a játékszabályokat. Tisztában van vele, hogy a hangzatos elvek mögött valójában mindenkit a hataloméhség mozgat, ezért képes a megfelelő ajánlattal bárkit a szövetségesévé tenni, és ezért tudja ellenfeleit a legérzékenyebb pontjukon megsebezni. A Kártyavár politikai palettáján nincsenek morálisan megingathatatlan játékosok, arról, aki elvi okokból nem hajlandó Underwood cinkosává válni, általában kiderül, hogy csak a megfelelő(bb) ajánlatra vár.

Az első évadban egyetlen kivétel akad: Peter Russo kongresszusi képviselő – a sorozat legszimpatikusabb, legemberibb karaktere –, akit Underwood zsarolással a kesztyűbábjává tesz. Russo, felsőbb utasításra, egy fontos szavazás során cserbenhagyja a választóit, de nem tud a lelkiismeretével elszámolni, és ez okozza végül a vesztét is. Bukása törvényszerű, ebben a világban ugyanis a humánum és a morál számít anomáliának. Nem véletlen, hogy a Boss polgármestere, Tom Kane is akkor válik sebezhetővé, amikor eltitkolt mentális betegsége következtében megmutatkozik személyiségének elfojtott szentimentális oldala, és egy rövid ideig a könyörtelen politikai racionalitás helyett a város legszegényebb közösségének érdekeit szem előtt tartva hozza meg döntéseit, vagyis az esze helyett a szívére hallgat. Csak a gyógykezelésből visszatérve, immár tünetmentesen, az empátia terhétől megszabadulva tudja megerősödött ellenfelei rohamait a szokott kíméletlenséggel visszaverni.

house-of-cards3.jpg

Hasonló problémái Underwoodnak a Kártyavár eddigi két évadában nem voltak. Gyakorló pszichopataként behozhatatlan előnnyel indul a hízelgéssel, hazugságokkal, manipulációval vívott hatalmi harcokban, csúcsragadozói státuszát egyelőre komolyabban senki nem fenyegeti. Akár számon is lehetne kérni a sorozaton, hogy nem képes méltó ellenfelet állítani antihősével szemben, de valószínűsíthetően nem is ez a cél. A Kártyavár ugyan részleteiben nagyfokú valósághűségre törekszik – Beau Willimon korábban maga is demokrata kampányokon dolgozott önkéntesként –, a főszereplő karakterét és sorsának alakulását illetően azonban nem a realista szériák, hanem a Shakespeare-drámák jelenthették a mintát. Underwood a negyedik falat áttörve éppúgy szólítja meg a nézőket, mint III. Richárd – Kevin Spacey a sorozat készítését megelőzően történetesen III. Richárdot játszott a színpadon, így szinte karakterben is maradhatott – és a szégyen legkisebb jele nélkül büszkélkedik el kedvenc machinációival, cinkossá avatva ezáltal a közönséget. A Kártyavár antihőse hasonlóan aljas módszerek segítségével jut fel a csúcsra, mint a torz testű és lelkű király, de motivációit illetően egy másik Shakespeare-cselszövővel, Jagóval is rokonítható – mindketten egy elmaradt kinevezés miatt esküsznek bosszút –, miközben felesége Lady Macbeth szerepét játssza.

A Shakespeare-allúziók egyfelől magyarázatot adhatnak rá, miért érdekli a nézőket az empátiára méltatlan Underwood sorsa – azért, mert kellemesen borzongató élmény a művészi szintre emelt gátlástalanság megnyilvánulásait figyelni –, másfelől előrevetítheti azt is, hogy milyen végzet vár a harmadik évadot immár a szabad világ leghatalmasabb embereként kezdő machiavellistára. A Kártyavár ugyanakkor, minden „klasszicizmusa” ellenére, nagyon is kortárs sorozat, amely éppúgy pontos lenyomatát adja a közhangulatnak, ahogy annak idején Az elnök emberei is tette. A Clinton kormány utolsó éveiben és a Bush-korszak alatt készült széria idealizált elnökfigurájával azt mutatta be, hogy milyennek szeretnék látni az emberek a sorsukról döntő politikusokat, míg az Obama-optimizmus lecsengése után készített Kártyavár – a The New York Times szerzőjének szavaival élve –, nem reményeinknek, hanem legtitkosabb félelmeinknek a víziója.

houseofcardsseason2ending.gif

 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr397232445

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása