Meglehetősen ambivalens viszony fűz Seth MacFarlane személyéhez és tevékenységéhez: egyrészt szeretem minden létező tabutémát szemrebbenés nélkül (sőt, látható élvezettel) kiforgató, őrülten beteg humorát, tisztelem kitartását és agilis természetét, amivel önmagát irigylésre méltóan rövid idő alatt (és látszólag kompromisszumok nélkül) valóságos intézménnyé építette, filmrajongása, mozimániája pedig alapból szimpatikus fickóvá teszik. Másrészt viszont nem tudom szeretni gyakran céltalan, ordenáré, minden létező tabutémát szemrebbenés nélkül (de koncepciómentesen, pusztán a polgárpukkasztás gyermeteg öröméért) kiforgató, obszcén és visszataszító humorát, kissé gyanúsnak találom, hogy valódi értékek felmutatása nélkül önmagát ennyire rövid idő alatt valóságos intézménnyé építette, ráadásul filmrajongása mögött is sejtek némi szándékoltságot: mintha igazából nem szeretné a filmeket, csak divatosnak találná, hogy bármikor képes idézni belőlük. Mondtam én, hogy ambivalens a viszonyunk.
Hogyan rohanj a vesztedbe című, első regénye sem tisztázza, inkább tovább bonyolítja a helyzetet. Történetünk szerint Albert Stark birkatenyésztő finoman szólva sem elégedett az életével, melyet a nagyon-nagyon vad nyugaton kénytelen tengetni: mindenhonnan a halál les rá, nincs biztonságban a kocsmában, a kerti budiban, de még egy orvosi rendelőben sem, miután gyáván kihátrál egy párbajból, megalázó módon orvul lábon lövik, ráadásul élete szerelme is elhagyja egy bajuszos ficsúr kedvéért. Mikor egy titokzatos, gyönyörű nő érkezik a városba, néhány röpke pillanatra úgy tűnik, Albert élete helyre zökkenhet, sőt, talán a boldogság is rátalál, ám hamarosan kiderül, hogy élete nagyobb veszélyben forog, mint valaha.
A fülszöveg szerint MacFarlane a regényt a forgatókönyvvel párhuzamosan írta: gyanúm szerint ez vele a legnagyobb probléma. Ami a vásznon, megtámogatva a színészek játékával, a mozgásokkal és a látvánnyal elég lehet, egy regény lapjain magától nem kel életre. Az alkalmi író gyakran elkeni a jeleneteket, a karakterek nincsenek megfelelően kibontva, paródia-mércével is sablonosak. Egyedül Albert figurája kap elegendő teret a történet során, az ő motivációit és hátterét ismerjük meg igazán, érte tudunk (na, nem túlságosan) izgulni, a többiek papírmasé figurák, akik mintha csak azért szerepelnének a történetben, hogy főhősünknek legyen kikhez beszélnie. Ilyen körülmények között a konfliktusok nem éleződhetnek ki, a történet nem tud beszippantani, véletlenszerűen egymás után dobált, hol nagyon, hol kevésbé vicces jelenetek sorozatát kapjuk.
MacFarlane alapkoncepciója, a vadnyugat mítoszának porig rombolása, a filmvásznon (vagy az irodalomban) érthető módon ritkán tárgyalt aspektusainak (a higiénia teljes hiánya, a totális műveletlenség, a tomboló fajgyűlölet) végletekig fokozása és abszurd kifacsarása egy darabig működik ugyan, de a szerző nem mond velük semmit, puszta poénforrásként pazarolja el őket, ahelyett, hogy valódi kritikát fogalmazna meg. Értem én, hogy esetünkben a felhőtlen szórakoztatás a cél, de a jó komédia ugyanúgy igényli a kidolgozott karaktereket, a mondanivalót és a drámaiságot, ahogy a legvéresebb horror sem lehet meg nélkülük. Apropó, vér: MacFarlane nem pazarol a testnedvekkel, minden létező formájukkal bőségesen öntözi a lapokat (a már emlegetett higiénia hiányát egy bordélyház működésének érzékletes leírásaival ecseteli - el lehet képzelni), én pedig a legbrutálisabb gore-filmekkel edzett gyomorral ki merem jelenteni: gyakran bizony elveti a sulykot. Itt is a koncepció hiánya zavaró: semmi gond nem lenne a testiség, vagy az erőszak tabumentes ábrázolásával, ha érezném, hogy a szerző üzen velük valamit (nagy rajongója vagyok a Monty Python csoport munkásságának, akik előszeretettel boncolgattak olyan szívmelengető témákat, mint a kannibalizmus, vagy a beteges szexuális elhajlások), itt azonban ennek az esélye sem merül fel, MacFarlane inkább olyan, mint egy kisiskolás, aki próbálgatja, meddig mehet el, mielőtt valaki jól pofán nem veri.
Ezek után talán meglepő lehet, de a könyv alapvetően szórakoztató olvasmány. Hibáival együtt élvezhető vicc, széteső szerkezete ellenére gyakran szolgál kiemelkedő pillanatokkal. MacFarlane akkor van igazán elemében, mikor a teljes egészről leválasztva is élvezhető, apró epizódokban élheti ki magát (gyakran eszünkbe juthatnak a Family Guy abszurd, pár másodperces "visszaemlékezései"), az indiánokkal elfogyasztott hallucinogén drog hatásának több oldalas leírása pedig magasan a szöveg legizgalmasabb része: képszerű, eleven, ötletes és lendületes. A könyv többarcúságát jellemzi, hogy szerzője az imént kifogásolt gyomorforgató jelenetekkel párhuzamosan egy megdöbbentően gyermeteg, megmosolyogtatóan naiv, de végtelenül kedves szerelmi szálat mozgat, minden átmenet nélkül ugrálva a legbetegebb perverziók leírása, és egy makulátlan, ártatlan, minden mást elsöprő vonzalom kibomlásának részletezése között.
Regényként a könyv nem teljesen értelmezhető, ugyanakkor elvitathatatlan tőle, hogy letenni legfeljebb röhögőgörcs esetén szükséges. Ha csupán ennyi volt a célja, elérte.
