Filmvilág blog

A liga - Infantilis sport

Daráló - The League

2013. október 08. - Pernecker Dávid

Az FX csatorna a kétezres évek elején nem járt túl nagy sikerrel a komédiák fogantatásában. Egyetlen csemetéjük, a közel sem rossz – egy Emmy-jelölést is begyűjtő – Lucky túl gyorsan múlt ki ahhoz, hogy bárki emlékezzen rá, pedig a szerencsejáték-függő zsugabubust alakító John Corbett talán többet érdemelt volna az elfeledettségnél. Az FX már a Lucky során nyitott a szerethető antihősök kevésbé kompromisszumtűrő kalandjai felé – csak ezt akkor még ők sem tudták. Nem kellett két év ahhoz, hogy ez a látens attitűd végre teljes egészében kikristályosodjon, kinyitotta kapuit ugyanis a Paddy’s Pub. A Felhőtlen Philadelphia – még ha nem is varázsütésre – mára egyaránt kult- és nézettségi sikerré nőtte ki magát. Az FX számára a „Philly” (avagy „Sunny”, a magyar címét úgysem mondta ki eddig még élő ember) önmagában nem volt elég, folyamatosan keresték-kutatták a megfelelő párt az egyre jobb kritikákat és értékeléseket felhalmozó sorozatuk számára. A céljuk két szubverzivitásában relatíve hasonló komédia párba állítása volt, elsősorban nyilván a nézettség, másodsorban pedig a Sunny által kitaposott renoméjuk emelése érdekében. A versenyben az FX evési rendellenességgel küzdők mindennapjait bemutató kényelmetlen komédiája, a Starved után 2008-ban elbukott az emberkísérleti tesztalanyokat felsorakoztató Testees is – micsoda kár ezekért a kitűnő, merész témákért – viszont egy évvel később az amerikai foci képzeletbeli megmérettetéseiért epedő néhány sutyerák képes volt a Sunny mellett megvetni a lábát.

ligax.JPG

Jeff és Jackie Marcus Schaffer sorozatát az FX valamilyen oknál fogva úgy reklámozta, mint egy könnyed, családi, mindennemű demográfiai rétegnek megfelelő komédiát, mely a házasság, a szülői feladatok, a kertvárosi élet viszontagságai mellett legfőképpen a barátságról, és a felnőtté válás visszautasításáról szól. Ez pedig vagy nagyon gyáva, vagy nagyon okos kampánymegoldás volt, ki tudja. A lényeg mindenesetre az, hogy A liga – fájdalmasan infantilis főszereplőit leszámítva – köszönőviszonyban sincs a fentiekben írottakkal. A liga ugyanis leginkább egy férfiöltözőhöz hasonlít. Tobzódik benne annak minden kötetlen, vállveregető- és seggcsapkodó vulgáris tesztoszteronbűze, hülyesége, és trágár önfeledtsége. Szereplőinek tetteit összefogja az európai szemmel nézve talán butaságnak tűnő – de mindenképpen követhetetlen – fantáziafoci, ugyanakkor a sorozat nem feltétlenül erről az Államokban 27 millió ember (!) által játszott valamiről szól. De szól-e egyáltalán bármiről?

Pár ragyogó idióta a házasélet és a munka mókuskereke elől menekülve összeül a képzelt sport keretén belül – ez számukra a Paddy’s Pub, nem pedig a helyszínként meg-megjelenő kedvenc bárjuk – és egymást oltja, savazza, fúrja, szapulja, és tréfálja meg. A seinfeldi értelemben vett semmi lágyékon rúgása ez. A mindennemű világi felelősséget kizáró ligájuk nagyon jól izolált, szinte alig ereszti ki magából a végtelenül szennyes szexbeszédet, a megannyi genitália-referenciát, a máshol meg nem tűrt arcpirító haverszöveget. Szeánszaik által figurái kivágódnak a rutinból, áthajtanak a szembe-sávba, és átértelmezik a korai kilencvenes évek barát-komédiáinak kanapédiskurzusait. A férfiak ugyanis valamiért nem igazán tudják kimutatni egymás iránti szeretetüket. Nem ölelkeznek egymással úgy, mint Joey és Chandler, dehogyis. A férfiak vicces beceneveket eszkábálnak egymásnak, barmulnak egymással, szívatják egymást. Míg a Sunny esetében a férfibarátság szinte mindig az önzőség és az ostoba gonoszság által válik láthatatlanná, addig A liga egyszerűen csak eltúlozza azt az érzékelhetetlenségig. Az örök vesztes és ízléstelenségig gazdag Andre (Paul Scheer) például naivan, a barátság szimbólumaként keretezi be az első közösen eltolt jointot, melyről később kiderül, hogy a többiek fanszőréből készült, kizárólag Andre számára – ennyit a barátság piedesztálra emeléséről. Andre a sorozatban mindig erre a szörnyű, agyonleplezett barátságcsökevényre emlékeztet. Mikor pedig vaginaszerű pulóvergallérjába dugja kopasz fejét, akkor már a néző is csatlakozna haverjai kárörvendő kórusához. A liga pedig ebben a legerősebb – a kreatív, improvizatív, okos káromkodásszövésben, a nyelvújítással egyenlő szabad szövegiségben, az offenzív verbalitás rögtönzött ördöglakatjainak polírozásában. Nincs még egy sorozat, melyben a „fucktard” kifejezést olyan fergetegesen csengene, mint A liga legférgebb karakterének, Ruxinnek (Nick Kroll) a szájából – aki mellesleg úgy néz ki, mint „egy zsidóról készült náci propagandarajz”. Szóvicceik ugyan spontánságukban is gusztustalanok, ellenben tisztességesen felépítettek. Visszatérő motívumként gyakran az ismétlés helyettesíti a csattanót – akárcsak a Seinfeldben – melynek köszönhetően olyan önmagukban ártalmatlan szavak kapnak új, domináns jelentést, mint a legfrissebb évadban számtalanszor kimondott „férfibarlang”. A liga mindebből kifolyólag gyakran tűnik úgy, mintha inkább lenne keményvonalas komikusok improvizációs felnőtt-játszótere, mintsem bombabiztosan felépített sorozat.

ligax2.JPG
Erőteljesen megosztó mivolta talán éppen ebből az aspektusából ered. Van, aki szereti, ha olyan pergőnyelvű komikusok és indie-színészek, mint a már említett Scheer és Kroll, a YouTube-fenomén Jon Lajoie (Taco), Stephen Rannazzisi (Kevin), Katie Aselton (Jenny), Mark Duplass (Pete), Jason Mantzoukas (Rafi, a sorozat leggusztustalanabb mellékszereplője), és Seth Rogen (Dirty Randy, ő a másik) komolyabb kötöttség nélkül szórakoznak egymással – ez teljesen érthető. Ugyanakkor az is, ha mindezt valaki kevésnek érzi egy sorozathoz, és tegyük fel: koherens karaktereket és következetességet kíván. A liga pedig ezekben nem feltétlenül jár az élen. A kényszerű hasonlítgatás fényében egyértelmű, hogy a Sunny a kezdetektől fogva nagyobb hangsúlyt fektetett szereplői imádnivaló ostobaságának balanszírozására. A liga ebből a szempontból nézve kócos. Ugyanis az a döbbenetesen sodró verbalitás, amivel szereplői meg vannak áldva-verve, képes elnyomni az amúgy is lazán kezelt karakterjegyeiket, háttértörténetüket, és esetleges motivációikat. A liga képlékeny karaktereinek jellemíve szétmállik a főként gyökértelenül lebegő – de bizonyos szögből nézve nagyon is vicces – szövegszerűség ellenében. Ugyanakkor azt azért érdemes hozzátenni, hogy mindezzel a sorozat szerzői- és stábtagjai is feltehetően tisztában vannak, csak éppen nem izgatja őket. 

A liga szerkezete, annak ellenére, hogy feszes sablon-formájában első látásra megalapozottnak tűnik, mégis csapzott – de mondhatni szerethetően. Esetlegesen kezelt struktúrájában ugyanis a kezdetektől fogva ott bujkál a Scahffer házaspár fent említett, vállalt felületessége. Nyers és hányaveti modorukban a tankönyvet le se sajnálva vezetik végig történeteiket, melyekben a rohadék szereplőik egészen lenyűgöző borzadályokat visznek véghez, és élnek át. A Larry David által csúcsra emelt egymásba érő cselekményszálak, a kínos – hétköznapi és/vagy extrém – véletlenek dominóeffektusa, a sok kis nyomorultság tereli szereplőit végzetszerű, csodálatos káoszba. A liga pedig – akármennyire is erőlködik a kritika – nem a Sunny másodvonalbeli replikája, sokkal inkább tűnik a Félig üres retardált kisöccsének. Jeff Schaffer pedig valamennyire jártas az ilyen típusú történetvezetésben, hisz megannyi Félig üres részt tudhat már maga mögött. A liga ugyanakkor nem hangsúlyozza a faux pas humort, inkább elrejti azt szereplői önironikus keserűsége, a cinizmusa, de főleg a szemérmetlen pubertáskori vágykielégítés és altestiség iránt táplált bizarr szimpátiája mögé. Az epizód, melynek kataklizmaszerű zárlatában a társaság – miután rájöttek, hogy véletlenül megették Kevin és Jenny lányának hörcsögét – berombol a mellékhelységbe, ahol Andre húga (Sarah Silverman) és Ruxin apja (Jeff Goldblum) alkalmilag közösül, tökéletes példája mindennek. A liga tehát nem vesz sorra társadalmi kérdéseket, nem szatirizál, nem keres komikus megoldásokat, nem értelmezhető a nagyobb egész felől. Csak hülyülni akar, és kész. Persze e téren sem tökéletes. Akadnak gyengébb epizódjai, mintha Scahffer mögül néha hiányozna David. A túlbeszéltség és a hosszú improvizációk miatt ugyanis a vágóasztalon el-eltünedezik néhány nagyon erős jelenet tempója, ritmusa, kontinuitása, és sajnos tartalma is. Nincs ezen mit szépíteni: A liga egyszerűen olyan, amilyen embereket a központba állít. Lassan ér révbe, lassan érik felnőtté, vagy talán soha sem. Ha valaki viszont megszerette, az feltehetően pont ezért szerette meg.     

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr675556630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

scorsesefan 2013.10.09. 15:47:18

Tudom, hogy nem illik ilyet, de Arrested Developmentről lesz esetleg szó valamikor?
süti beállítások módosítása