Filmvilág blog

CineFest – A méltó finálé

Világvége, avagy támad az Unio!

2013. szeptember 22. - Baski Sándor

A 10. Jameson CineFest utolsó hétvégéjére marad a Fesztivál legnépszerűbb filmje, Edgar Wright és Simon Pegg komédiája, de a zsűri által a legjobbnak választott német drámát is megnézhettük.

Tore tánca (Katrin Gebbe, 2013)

Elég a Kékfény egy tetszőleges adását megnézni, hogy igazolva lássuk a közhelyet: a hétköznapi valóság sokkalta abszurdabb és kegyetlenebb szituációkat produkál, mint a fikció. Az a filmes, aki a maga realitásában akar emlékművet állítani a határtalan emberi kegyetlenségnek, azt kockáztatja, hogy elveszíti a közönséget. Vagy azért, mert a néző nem tud, vagy nem akar szembesülni a borzalmakkal, vagy mert nem hiszi el, amit lát.

tore tánca.jpg

A német Katrin Gebbének is ezt a dilemmát kellett megoldania, amikor úgy döntött, hogy egy megtörtént esetet dolgoz fel. Főhőse, a fiatal Tore, aki a valóban létező német keresztény punk mozgalom, a Jesus FreakS tagja, Hamburgba menet összeismerkedik egy négytagú családdal. Benno, a család feje megengedi neki, hogy hozzájuk költözzön, és a kertjükben sátorozzon. A férfit irritálja Tore végtelen jámborsága és mélyen átélt hite, ezért provokálni kezdi, hogy kibillentse a lelki egyensúlyából. Előbb apró csínytevésekkel, majd egyre komolyabb testi és lelki inzultusokkal teszi próbára a fiú hitét, aki ha mástól nem is, legalább Benno mostohalányától kap egy kis gyengédséget, és talán ezért sem akar megfutamodni.

A fiatal rendezőnő nem kíméli sem a főhősét, sem a nézőt, Torénak újabb és újabb csapásokat kell kiállnia, a végig kézben tartott kamera pedig szenvtelenül rögzíti az eseményeket. (Kiemelendő mind a két színész, a Torét játszó Julius Feldmeier és a kínzóját alakító Sascha Alexander Gersak teljesítménye.) A fináléra válik egyértelművé, hogy a helyenként már-már exploitation filmbe illő megoldások nem öncélúak: Katrin Gebbe a pszichológiai realizmust zárójelbe téve elsősorban egy szenvedéstörténetet akart elmesélni. Nagymértékben mégis a nézőn múlik, hogyan értelmezi a látottakat, a Tore táncát habitustól, világlátástól, vallási meggyőződéstől függően sokféleképpen lehet interpretálni – sőt, komoly vitákat is tud generálni, ahogy az a vetítést követő beszélgetésen is kiderült –, ezért mindenképpen bátor döntés volt a zsűritől a CineFest fődíjának odaítélése.

Világvége (Edgar Wright, 2013)

A Fesztivál legnépszerűbb filmjének titulusa már jó előre eldőlt – ha valaki nagyvásznon szerette volna látni a nálunk moziforgalmazásba nem kerülő új Edgar Wright komédiát, akkor azt csak a CineFesten tehette meg. A Művészetek Háza nagyterme ennek megfelelően zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy legalább tucatnyian állva nézték végig a filmet. A közönség, a nevetések gyakoriságából ítélve, nem csalódott.

Az úgy nevezett Cornetto-trilógia első két része, vagyis a Simon Pegg és Nick Frost főszerepelte Wright-komédiák (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) az elmúlt évek alatt masszív rajongótáborra tettek szert. A rendező és két kedvenc színészének együttműködése valójában már a Spaced című sorozattal elkezdődött, hosszú történet zárult (?) tehát le a Világvégével. A trió akkor sem kerülhette volna el, hogy reagáljon valamiképpen erre a közös múltra, ha az lett volna a célja.

világvége_1.jpg
A forgatókönyvet jegyző Wright-Pegg páros persze pontosan tudta, hogy a trilógia lezárásának részben róluk kell szólnia. Már maga az alaphelyzet is önreflektív: a Simon Pegg által alakított, 40 éves kora ellenére is tinédzserként viselkedő Gary összegyűjti négy, már megkomolyodott gyerekkori haverját, hogy ismét megpróbálják befejezni a húsz éve félbehagyott kocsmatúrát. Pegg, Frost és Wright ugyan nem hanyagolták a komédia műfaját az elmúlt években sem, a Világvége alapszituációjában rejlő, ki nem mondott kérdés mégiscsak az, hogy vajon tudnak-e még a negyvenhez közel, és túl a világhírnéven úgy komolytalankodni, ahogy ezt húszas éveikben, lelkes pályakezdőként tették, és vajon vevő-e erre még a közönségük.

Minden öntudatossága ellenére a Világvége követi a Haláli hullák hajnala és Vaskabátok receptjét, a főhősök életét ezúttal is egy kezdetben normálisnak és unalmasnak tűnő kisközösség fenyegeti. Az alapvető különbség az, hogy a trilógia első két részében többé-kevésbé komolyan vették a választott műfaj szabályait – a zombifilmet és buddy cop movie-t –, és leginkább ettől működött a filmek humora. A Világvége esetében viszont a féltávnál belépő műfaji fordulat – amikor kiderül, hogy az álmos kisváros polgárait testrablók „robotokra” cserélték – mindössze ürügyként szolgál, Wrighték nem veszik komolyan a sci-fi zsánerét. A film második felét uraló, kötelező akciójeleneteknek épp ezért nincs tétjük, ahogy a közelharcban meglehetősen könnyűsúlyúnak bizonyuló „robotok” sem jelentenek igazi fenyegetést. A Világvége így a látszólagos műfaji fordulat után is megmarad annak, ami előtte volt: a felnövés, az öregedés és a nosztalgia témájára felfűzött poénok sorozatának. Utóbbiak talán jobban működnének, ha Peggék csak a saját karakterüket, és nem az egész sci-fi szálat viccelnék el.

Lábjegyzet, némi SPOILERrel:

világvége1.jpg

Nincs még egy olyan műfaj, ami annyi értelmezési lehetőséget kínálna, mint a testrablós filmeké. Használták már a kommunizmus terjeszkedésének allegóriájaként, a fogyasztói társadalom és a konformizmus kritikájaként, de a homoszexualitás illetve a különböző betegségek metaforájaként is kiválóan működött. (Bővebben: Varró Attila: Elidegenedés) Ebből a szempontból a Világvége sem kivétel. Itt az Idegenek, mint az a fináléból kiderül, nem egyszerűen leigázni akarják az emberiséget, hanem szeretnék, ha betagozódnának egy nagy galaktikus rendszerbe, ezért kell őket szabványosítani vagyis uniformizálni, hogy kompatibilissé váljanak a nagy egésszel. Ez a csatlakozás ráadásul önkéntes alapon történik, akár nemet is lehet mondani, ahogy azt Gary és barátai teszik – más kérdés, hogy ennek következtében elpusztul a Föld. Az Idegeneket lehetne természetesen úgy általában a globalizmus metaforájaként kezelni, de mivel angol alkotók filmjéről van szó, a Világvége – és elsősorban a finálébeli vita Gary és az Idegenek vezetője közt – inkább a britek "európai integrációval" vagyis az Európai Unióval szemben érzett jelentős averziójának lehetséges kifejeződése. Ebből a szempontból nézve - hiába nem veszi Wright és Pegg komolyan a sci-fi szálat -, összességében mégiscsak sikerült kapcsolódniuk a műfaj hagyományaihoz.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr735528529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása