Filmvilág blog

CineFest – 8. nap

Az eklektika napja

2013. szeptember 20. - Baski Sándor

A hétvégi üzemmódba kapcsolt Fesztiválon láthattunk tinédzserkomédiát, felidéződtek az 50-es évek beatkorszakának kezdetei, képbe került az eutanázia kérdése, és végül megnézhettük a Hajrá boldogság! amerikai verzióját Wes Anderson alkotótársának rendezésében.

A nyár császárai (Jordan Vogt-Roberts, 2013)

A CineFest információs szekciójában szereplő Jess + Moss már bemutatta, milyen az, amikor a család elől a kamaszok kimenekülnek a természetbe, hogy a saját szabályaik szerint élhessenek, és a versenyfilmek közt is akadt egy hasonló induló. A nyár császárai persze sokkal inkább „közönségfilm”, sőt talán a Fesztivál eddigi legkönnyedebb produkciója. Chris Galletta forgatókönyve 2009-ben szerepelt a Black Listen, vagyis a legjobb meg nem valósított forgatókönyvek éves listáján, a végül mégiscsak elkészült film premierje pedig a Sundance Fesztiválon volt, A nyár császárai tehát elvileg nem egy tucat-tinivígjáték. Jordan Vogt-Roberts rendezése jobb pillanataiban valóban a műfaj átlaga fölé emelkedik, a játékidő első harmadában remekül illusztrálja a kamaszlélek frusztrációit, de a poénok sűrűségére és minőségére sem lehet panaszunk. A film lendülete sajnos nem tart ki végig, a finálé pedig kifejezetten erőtlen, A nyár császárai ezért elsősorban a Twin Peaks törpéjére hasonlító Moises Arias figurája és a főhős apját alakító Nick Offerman szarkasztikus poénjai miatt maradhat emlékezetes.

Öld meg kedveseid (John Krokidas, 2013)

A csütörtöki vetítések egy jóval fajsúlyosabbnak ígérkező filmmel folytatódtak, a terem mégis zsúfolásig megtelt, az újonnan érkezők pedig főleg a tizenéves korosztályból kerültek ki. Nem kellett sokat töprengeni rajta, hogy kitaláljuk, a fiatal közönséget elsősorban a főszereplőt alakító Daniel Radcliffe személye, vagyis az egykori Harry Potter vonzotta be a moziba. Sokan valószínűleg nem is tudták miről szól a film, legalábbis erre lehet következtetni abból a reakcióból, amit a másik férfivel csókolózó Radcliffe látványa kiváltott.

Tekintve, hogy John Krokidas filmjének a beatnemzedék egyik legnevesebb képviselője, Allen Ginsberg a főszereplője, a homoszexualitás témája nehezen lett volna megkerülhető. Nem mintha az Öld meg kedveseid leplezni próbálná a tényt, épp ellenkezőleg, a történet kifejezetten a Ginsberg - Lucien Carr – David Kammerer szerelmi háromszögre fókuszál. Olyannyira, hogy akkor is működne a film, ha teljes egészében fikció lenne. A beatkorszak mindössze kulissza, Krokidas ízelítőt ad Ginsberg, Carr, William Burroughs és Jack Kerouac közösen formálódó világlátásából, de komolyabban nem mélyed bele a témába. Az Öld meg kedveseid így csalódást okoz, amennyiben azt várjuk tőle, hogy pótolja mindazt, ami például Walter Salles Kerouac-adaptációjából (Az úton) kimaradt, coming of age történetként ellenben megállja a helyét. Az első sokkhatás ellenére valószínűleg a fiatal(abb) közönség is elégedetten távozott, mert Radcliffe tisztességes alakítást nyújt a filmben, noha a jutalomjáték nem neki, hanem a Carr-Kammerer párost megformáló Dane DeHaannek és Michael C. Hallnak jutott, de még Ben Foster Burroughs-a is emlékezetesebbre sikeredett, mint a főhős figurája.

Miele (Valeria Golino, 2013)

Az erős mezőny ellenére a nap legizgalmasabb filmjének a színészként is ismert Valeria Golino első rendezése ígérkezett. A Fesztivál katalógusa szerint a történet egy 30 éves nőről szól, aki végstádiumban lévő betegeknek segít meghalni. „Egy nap egy 70 éves, jó egészségnek örvendő férfi kéri Irene segítségét, egy férfi, aki egyszerűen csak úgy érzi, eleget élt. Ez a találkozás alapjaiban rengeti meg Irene hitét. A két ember komoly vitába kezd.”

Amennyiben egy trailer képes a nézőt becsapni, úgy a Miele kiváló példa rá, hogy ugyanerre egy ügyesen megszövegezett szinopszis is képes. A leírtak valóban stimmelnek, de aki arra számított, hogy a film középpontjába a fiatal nő és az idős férfi közt zajló vita kerül, és az élet illetve a halál nagy kérdései, annak csalódnia kellett. A kamera a játékidő nagy részében Mielét követi, láthatjuk őt „munka” közben, ahogy újabb és újabb „pácienseket” keres fel, vagy épp elrepül Mexikóba a kutyák elaltatásához használt gyógyszerért, de a magánéletét is behatóan megismerjük.

Golino a Dardenne-testvérek filmjeinek stílusát követi – a realizmusnak és a személyességnek ugyanaz a jól eltalált kombinációja jellemző a Mielére is –, Jasmine Trinca személyében ráadásul azt a színésznőt is sikerült megtalálnia, aki nem csak remek alakítást nyújt, de van egy olyan markáns jelenléte is, ami ideálissá teszi az efféle szerepek eljátszására. Ő sem képes azonban megmenteni a filmet attól, hogy szép lassan unalomba fulladjon, ami egy ilyen érdekes téma esetén különösen bosszantó.

Frances Ha (Noah Baumbach, 2012)

Wes Anderson alkotótársára, Noah Baumbach-ra is igaz a közhely: filmjeit csak utálni vagy imádni lehet. Legújabb produkciójára duplán igaz a tétel, a Frances Ha-ban ugyanis nem csak a rendező stílusa, de a főszereplő figurája, illetve a vele elválaszthatatlanul összefonódó Greta Gerwig színésznő személye is élesen megoszthatja a közönséget. A címszereplő Frances New Yorkban élő 27 éves nő, aki pénztelenül, albérletről albérletbe vándorol, miközben még mindig nem adta fel az álmát, hogy profi táncos váljon belőle. A kapunyitási pánikkal küzdő, felnőni képtelen fiatalokról készült filmeknek mára akár külön fesztivált is lehetne rendezni, Baumbach verziója a történet alapját és végkicsengését illetően nem is különbözik nagyon a többségtől, hangvételét és szellemiségét tekintve azonban teljesen unikális, még úgy is, hogy inspirációi (a francia új hullám Godard-féle vonulata vagy a korai Woody Allen) felismerhetőek. A monokróm képi világ, az egymás után sorjázó, alig pár másodperces életképek már a film elején megalapozzák a történet alaphangulatát, de egyben tökéletes lenyomatai Frances vibráló személyiségének is. Greta Gerwig, aki társíróként részben önéletrajzi ihletésre alkotta meg a szerepet, szimpatikussá tudja tenni a géppuska-szájú, infantilis, de saját helyzetére öniróniával tekintő impulzív főhőst. Frances rendíthetetlen optimizmussal viseli sanyarú anyagi helyzetéből fakadó – inkább tragikus, mint komikus – következményeket, és ezen állhatatossága teszi igazán szerethetővé. Mike Leigh Hajrá boldogság!-jához hasonlóan a Frances Ha is lehetne akár egy kisiklott, kudarcos élet szomorú története, de végül mindkét film – hála a megtörhetetlen női főhősnek – a féktelen életörömöt hirdeti.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr75525994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása