Az aprólékosan kidolgozott fantáziavilágok, a fontosabb alapszimbólumokat és típuskaraktereket felvonultató mesefolyamok mindig is népszerűek voltak a hétköznapi realitás elől menekülők számára – a Trónok harca mindent elsöprő népszerűsége azonban jóval túlmutat a kamaszos rajongáson. Az HBO aktuális sikersorozatát övező hype, az azonnali kult-státusz már most egyértelművé tették, az alkotók valami olyasmit trafáltak telibe, amire óriási igénye van a kortárs közönségnek. Hogy az erős népmesei metaforákból, ősi mitológiai motívumokból építkező, konzervatív alkotóelemeit komplex elbeszélői szövetbe ágyazó széria miért ennyire divatos a nagyrészt virtuális térben kommunikáló és dolgozó célcsoport körében, az igen elgondolkodtató kérdés, melyet bizonyára sokan sokféleképp magyaráznak majd. Egy dolog azonban biztos: az egyre átláthatatlanabb és töredezettebb valósággal szemben a Trónok harca egy szövevényes és hatalmas, mégis zárt és relatíve könnyen áttekinthető alternatívát kínál. A harmadik évad végére azonban épp a sorozat e két ígérete válik bizonytalanná.
Míg az első évad méltóságteljesen hömpölygő epizódjai a világteremtés izgalmát, a legfontosabb karakterek bemutatását és az elbeszélés beindítását szolgálták, addig a második évadban már működés közben is megfigyelhettük az ügyesen felhúzott dramaturgiai szerkezeteket. A politikai játszmák, a személyes érdekek, a szexuális és/vagy vallási fanatizmus vezérelte intrikák, illetve a hatalomért folyó csatározások egy egyre összetettebbé váló, jótékonyan bonyolódó elbeszélés lehetőségét hordozták – a harmadik etap sajnálatos hiányossága, hogy a történetvezetés szempontjából nem tudta megugrani az addigi magas színvonalat. Bár a Trónok harca továbbra is egy csodálatosan kivitelezett fantasy, a külcsín élvezeti értékét nagyban rontja, ha az alapul szolgáló mese követése közben a nézőben akaratlanul is felmerül a narratív porhintés gyanúja. A harmadik évad egymást alig keresztező, nagyrészt párhuzamosan futó, meglepően lineáris cselekményszálait látva sajnos pontosan ez a helyzet. A korábbi kanyarokkal és interakciókkal ellentétben hőseink az egyenes vonalú pályáikon alig haladnak előre, és sorsukat mintha nem a történet belső logikája, az elkerülhetetlen elbeszélői törvényszerűségek, hanem kizárólag az írói szeszély mozgatná. A tudatos építkezés, a szemünk előtt összeálló rendszer ígéretét így az esetlegesség bizonytalansága váltja fel, visszájára fordítva a sorozat egyik fő erősségét.
A Trónok harca egyik karakteres és ügyes megoldása volt a hangsúlyok állandó változtatása, azaz korábban fontosnak tűnő figurák és komplett szálak mellőzése, illetve új szereplők és komponensek bevezetése. Az alkotók a feszültség és a fordulatok érdekében természetesen tetszés szerint alakíthatják az elbeszélés fonalát, a cselszövések, szerelmek és gyűlölködések látványos hálójával, a determinált végcél, a kiforrott, lezárt mitológia illúziójával azonban elfedhető a munkamódszer – amire a harmadik évadban sajnos csak kevés példát találunk. E kifogások megfogalmazása az alapanyagul szolgáló könyvfolyam említése (vagy ismerete) nélkül talán kissé igazságtalannak és elhamarkodottnak tűnhetnek, ám legyen bármilyen is George R. R. Martin munkája, egy tévésorozat nem eshet ilyen adaptációs csapdákba. A Trónok harca nemrég befejeződött évada az elbeszélés problémáin keresztül már-már felfedi önnön konstruáltságát, majd rádöbbenti a nézőt arra is, hogy maximálisan ki van szolgáltatva egy olyan íróstáb akaratának, akik maguk sem tudják, mit akarnak. Az egy helyben topogó, darabjaira szedett történetet látva úgy tűnhet, nincs az események mögött koncepció – a végső célok, a várva várt drámai csúcspontok pedig olyan légüres potenciálok csupán, melyekre tetszés szerint felhúzhatók még folytatások. Kifejezetten izgalmas kérdés, miként alakítják majd az alkotók a szériát - ám ennél sokkal érdekfeszítőbb, miként tolerálná a közönség, ha a kiforrott mese illúziója nélkül folytatódna tovább a Trónok harca.
