Filmvilág blog

Búcsú a celluloidtól

A fejlődés ára

2012. december 18. - filmvilág

Búcsúznunk kell a 35 milliméteres celluloid filmszalagtól. A digitális kamera és a digitális vetítőgép átveszi az analóg eljárások és eszközök helyét. Folyik a latolgatás, mit nyerünk/vesztünk a cserén.

35mm.jpgAmikor egy nap a festő Auguste Renoir benyit a festékboltba (az anekdotát fia meséli Apám, Renoir című könyvében), a kereskedő ezzel a hírrel fogadja: „Képzelje, egy vegyész olyan festéket hozott, amivel lehet szabadban is festeni!”. A történet, pár évvel ezelőtt, Jean-Luc Godard kapcsán jutott eszembe: az Új Hullámnak is a szuperérzékeny nyersanyag tette lehetővé, hogy a kamerát végre kihozza a stúdióból, és természetes megvilágítással cserélje fel a mesterségest. A technika látnivalóan sokszor nyit új utakat, kínál fel új lehetőségeket a művészetnek. Azzal viszont csak újabban kell szembesülnünk, hogy a technikai fejlődés nemegyszer súlyos veszteség is. Hogy amit nyerünk a réven, azt bizony könnyen elveszítjük a vámon.

Mint például a digitalizálás forradalmának esetében. Mert forradalomról van szó, sőt, több éve tartó forradalomról: egy ideje a moziból kijövet már nem is nagyon tudja az ember, hogy milyen filmet látott a mozivásznon, celluloidszalagról vagy digitális adathordozóról vetítettet, amiként azt sem tudja, hogy a filmet eredetileg milyen adathordozóra vették fel a forgatáskor. A mozi lassan örökre búcsút mond a születése óta használatos alapanyagnak, az ezüstbromid réteggel ellátott celluloidszalagnak. Az 1895-től használatban levő 35 mm-es celluloidszalag, meglehet, utolsó óráit éli: az év végére, ha igaz, már minden mozi át fog állni digitális vetítésre. A folyamat, az informatika fejlődésével, már a kilencvenes években megkezdődött, de rendkívüli módon felgyorsult az utóbbi években. 2009-ben még ritkaságszámba ment a digitális forgatás (a digitális módszerrel való vetítés viszont, legalábbis 2005-től, sokkal gyorsabban terjedt). A celluloidszalag a mozikban egyre ritkább: legtöbb helyen már rég áttértek a CDP-re, vagyis a digitális mozi-kivetítőre (Digital Cinema Projector); az egykori filmtekercs funkcióját lemezen tárolt fájlok vették át.

Akárhogyan is, korántsem ez az első nagy technikai fejlődés a film történetében; az első jelentős változás a hangosfilm megjelenése (1930), a második a színesfilm elterjedése volt (1950). A nézők mindkét esetben valami radikálisan újnak voltak tanúi. A mostani változás abban különbözik az első kettőtől, hogy a digitális forradalommal nem jelenik meg semmi olyan, ami korábban ne lett volna látható. A jövőben is elő fog fordulni, hogy egy-egy filmet 35 mm-es nyersanyagra vesznek fel, de a mozik valószínűleg végleg búcsút fognak mondani a celluloid kópiáknak. Nem érdektelen, hogy a 2011-es cannes-i filmfesztiválon kivételszámba ment a 35mm-es celluloidszalag (az idei év végére pedig feltehetően már el is fog tűnni, annál is inkább, mivel addigra a francia mozik digitális átállása is be fog fejeződni).

De vajon milyen változást hoz ez a forradalom? Mit nyerünk, és mit veszítünk azzal, hogy a 35 mm-es celluloidszalagról áttérünk a digitális adathordozókra? És mi a tétje a 2K-ról 4K-ra, vagyis a 2048 x 1080 pixeles képfelbontásról 4096 x 2160 pixeles képfelbontásra történő átállásnak? A 35 mm-es nyersanyag eltűntével két dologtól kell végérvényesen elbúcsúzni: egy bizonyos gondolkodástól, valamint attól a meghitt élménytől, amely elválaszthatatlan a 35 mm-es nyersanyagtól.

35mm - paradiso.jpg
Eddig forgatáskor a valóság képét vegyi eljárással rögzítették, és ezt a képet fénycsóvával vetítették a mozivászonra; a digitalizálás viszont másképp jár el: itt egy érzékelő rögzíti és alakítja tárolható adattá az információkat, a vetítés pedig az adatok gépi értelmezése, nem pedig a rejtett valóság vegyi úton való előhívása és fénycsóva segítségével való megjelenítése. A 35 mm-es filmszalag eltűntével végleg elveszítjük a képpel való szerves, meghitt viszonyunkat. A 35 mm celluloidszalagnak lelke volt; a digitális technikával felvett film élettelen adathalmaz.

Az új technikának, semmi kétség, vannak előnyei is. A DCP-vel, vagyis a digitális mozi-kivetítővel a néző minden vetítéskor pontosan ugyanazt kapja: nincs többé megrongálódott, összekarcolódott, kifakult, zsírfoltos vagy megcsonkított kópia. A technikai reprodukálhatóság itt maga a tovább már nem fokozható tökély. A DCP-vel nincs különbség két vetítés között: olyan ez, mintha ugyanannak a darabnak a két színházi előadása a legapróbb részletig hajszálpontosan azonos volna egymással. A digitális kamera megjelenése, ezzel párhuzamosan, egy sor izgalmas megoldásra ad lehetőséget, és vetítéskor a 4K formátum élménye sem utolsó (bár igaz, hogy össze se lehet hasonlítani a celluloidszalag vetítésének élményével). Előny még, hogy a rendező többször is felvehet egy jelenetet minden többletköltség nélkül, és hogy a musztert könnyebben meg lehet nézni, sőt, az utómunkálatok (montírozás, stáblista elkészítése, kísérőzene, szinkron stb.) is sokkal olcsóbbak. (Nem véletlen, hogy a tengeren túli filmek 70 %-a esetében már 2009-ben is digitális módszerrel végezték az utómunkálatokat.)

35mm - dcp.jpg
A változással az a kérdés is felmerül, miképpen lehet archiválni a digitális technikával készülő filmeket. Míg a jó állapotban levő celluloidszalag több száz évet is kibír, a digitális kópia megőrzése sokkal problematikusabb. Itt ugyanis a technika gyors fejlődése miatt időről időre korszerűbb berendezések adathordozóira kell átvinni az adatokat. Ez az időnkénti adatátvitel azonban rendkívül költséges. Ha egy filmarchívum nem tudja előteremteni ezeket a költségeket, könnyen előfordulhat, hogy a kincsei örökre eltűnnek „a digitális fekete lyukban”. A mozi klasszikusainak folyamatos digitalizálása sem egyszerű. Ha ezeket a filmeket továbbra is csak celluloidszalagon őrzik, előbb-utóbb nem lesz hol bemutatni őket. Márpedig a digitalizálás nem olcsó. Egyik lehetséges megoldás, hogy a klasszikusokat a mozik újra műsorra tűzik, és a bevétel valamennyire fedezi a restaurálás költségeit. Így jelent meg például nem rég a digitalizált Szerelmek városa (Les enfants du paradis, 1945) egy sor európai artmozi műsorán.

Az átállás elkerülhetetlen; kérdés csak az, hogy a negatív következményei is elkerülhetetlenek-e. Mert az átalakulás – ha hihetünk a L'Express francia hetilap digitalizálás-különszámának – együtt jár a jelenleg működő harmincezer európai mozi jó egyharmadának bezárásával. A felszerelés ugyanis rendkívül költséges (egy mozi átállása körülbelül nyolcvanezer euróba kerül), egy-egy virtuális kópiának, vagyis a VPF-nek (virtual print fee) pedig négyszáz-hatszáz euró között mozog az ára. A nagyobb mozihálózatoknak nem lesz különösebben nehéz előteremteni az átalakulás költségeit. A kisebb utánjátszó és artmozik azonban könnyen nehéz helyzetbe kerülnek, mi több, el is tűnhetnek. A problémákat sok helyen úgy próbálják áthidalni, hogy a forgalmazó finanszírozza a technikai átállást.

35mm - becstelen.jpg
A probléma akkora, hogy nem egy helyen a parlament is foglalkozott az átállás költségeinek előteremtésével. Az a törvény például, amelyet 2010 szeptember 30-án hagyott jóvá a francia Szenátus meg a Nemzetgyűlés, kötelezően előírja a forgalmazónak a moziüzemeltetők megsegítését. Ugyancsak Franciaországban egy tavalyi kormányrendelet állami támogatást biztosít a független artmoziknak a digitális berendezés megvásárlására. Az állami szubvenció mellett van másik megoldás is, nevezetesen az, hogy harmadik szereplő lép be a piacra a forgalmazó meg a moziüzemeltető közé. Eddig a terjesztők közvetlen kapcsolatban álltak az üzemeltetőkkel, és egymás közt alkudták ki, melyiküknek mennyi jut a bevételből. Ma már sok helyen a terjesztő nem az üzemeltetővel, hanem ezzel a harmadik személlyel áll közvetlen kapcsolatban. Ez a harmadik személy alkudja ki a virtuális kópia árát, és finanszírozza a szükséges technikai berendezés megvásárlását.

Korábban a mozigépésznek jó tizenöt kilós tekercseket kellett emelgetnie; ma már a gépész – ha egyáltalán használható még ez a szó – csak egy kis DCP-lemezt kap kézhez, vele e lemez KDM kulcsával (key delivery message), amely a film vetítési jogával kapcsolatos információkat tartalmazza. A probléma a jövőben nem is annyira a lemezek kiszállításában, mint a digitális „vetítőgépek” karbantartásában rejlik, illetve abban, hogy ezeknek a számítógépes kivetítőknek az élettartama sokkal kisebb, mint a 35 mm-es celluloidszalaggal dolgozó korábbi vetítőgépeké. A berendezés karbantartása legalább annyiba kerül, ha ugyan nem többe, mint maga az átállás. Abba pedig még belegondolni is nehéz, hogy mi lesz akkor, amikor a moziknak a felszerelés „első nemzedékét” le kell lecserélnie a „második nemzedékre”, vagyis amikor a 2K-s vetítésről 4K-ra kell átállnia. Vajon az üzemeltetők (vagy mások) fogják-e tudni másodszor is finanszírozni az átállás költségeit?

35mm - dcp1.jpg
A hagyományos vetítőgép több évtizedig működőképes. Sok – ma is üzemben levő – vetítőgépet például a hatvanas években gyártottak. Ma viszont az sem megy ritkaságszámba, hogy egy kivetítő már jóval azelőtt elavult, hogy a moziban üzembe helyezték. Az is előfordul, nem is olyan ritkán, hogy egy 2009-ben felszerelt berendezés már most, a következő évtized elején múzeumi tárgynak számít. És ha egy újféle kivetítő kibírna nyolc-kilenc évet, egyik-másik alkatrészét akkor is cserélni kéne közben, csakhogy maga a berendezés teljesen zárt, kizárólag a berendezést szállító cég nyúlhat hozzá. Mindez plusz költséget jelent, és egyáltalán nem biztos, hogy egy utánjátszó vagy művészmozi ezeket a költségeket három-négyévente ki tudja termelni. Ráadásul a digitális kivetítővel megszaporodnak a problémák. Míg a hagyományos vetítőgép fényerejét be lehetett állítani, a digitális kivetítőnek gyakran túl nagy a fényereje és a nagyon erős fényben a fekete szín megszürkül, a fehér elég, a szinkronfeliratok foszforeszkálnak. És arról még nem is beszéltünk, hogy a 35 mm-es vetítőgép kezelése szakma volt, a digitális kivetítőé viszont nem az, ezzel bárki elboldogulhat. A digitalizáció következményeképpen nemcsak mozik fognak bezárni; az állások száma is erősen megcsappan.

A terjesztők mindenesetre sokat spórolhatnak. Míg egy 35 mm-es kópia elkészítése ezer-kétezer eurós költségű, a DCP-lemez mindössze száz-kétszáz euróba kerül (plusz a KDM-kulcs, aminek lemezenként kábé tizenkét-tizenöt euró az ára). A kiadásokhoz még hozzászámítandó a DCP-lemezek sokszorosításához szükséges mesterkópia előállításának költsége, ami 35 mm-es film esetében tizenötezer euró, digitális kamerával készült film esetében pedig háromezer euró. Mindennek következményeként a kisebb terjesztők aligha bírják majd a versenyt a tőkeerős nagyokkal: az a tény pedig, hogy nőni fog a szakadék a kisebb és a nagyobb terjesztők között, óhatatlanul is azzal jár, hogy a versenyben eltűnnek majd az igényesebb filmek terjesztői. Az sem világos, hogy a piacon megjelenő harmadik személynek lesz-e befolyása (és ha igen, mekkora) a mozik műsorpolitikájára. Bár sokan állítják, hogy a digitalizáció csak a sokféleséget fogja erősíteni, valószínűbb, hogy ez a technikai átalakulás méginkább homogenizálni fogja (és természetesen a művészfilmek rovására) a kínálatot.

Hogy mit vesz észre a mozinéző ebből a földindulásból? Az iskolázott szemű mozirajongó nyilván lát valamekkora különbséget: nem kérdés, hogy a digitális kép élesebb, hidegebb, merevebb a 35 mm-es celluloid filmszalagra fényképezett, és a filmszalagról kivetített képnél. Az átlagnéző azonban nemigen törődik a különbséggel. Már csak azért sem, mert egyes filmek még rá is játszanak a digitális mozi fogyatékosságaira. Ember legyen a talpán az a mozilátogató, aki észreveszi, hogy a The Social Networköt eredetileg nem 35 mm-es celluloidszalagra vették fel.

A 35 mm-es celluloidszalag eltűnése egy másik – sokszor beharangozott, de mindeddig meg nem valósuló változásnak is jelképe és talán előfeltétele: a legősibb „adathordozónak”, a papírnak az eltűnésére gondolok (ami már csak azért sem teljesen lázálom, mert napjainkban legtöbbször számítógépes felületen írunk, sőt, gyakran olvasunk is). Mindamellett – digitális forradalom ide vagy oda – az az idő, remélem, még nagyon messze van, ha bekövetkezik egyáltalán, amikor már nem is lesz papír alapú nyomtatvány, vagyis amikor már nem tarthatjuk a kezünkben, hogy mást ne mondjak, a „papíralapú” Filmvilágot.

Ádám Péter


A cikk először a Filmvilág 2012. januári számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr104970886

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2012.12.18. 11:42:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

levee 2012.12.18. 15:37:12

A film mint nyersanyag még jó darabig meg fog maradni, felvételi (akvizíciós) formátumként biztosan. Csak ebben az évben: Felhőatlasz, Argo, Django, Nyomorultak, Holdfény királyság, The Master (65mm), Anna Karenina, Dark Knight Rises, Taken 2, Looper, Twilight 2, Hunger Games 1-2, Bourne Legacy, Men in Black III, MI:4, War Horse, Woman in Black, Seven Psychopaths... és még sorolhatnám. Igaz az is, hogy ebben az évben sok produkció forgott digitális kamerákkal - Skyfalltól kezdve a Lawlessen át a Hobbitig - de azért még nagyon sok produkciónál ragaszkodnak az alkotók a 35mm-hez.

Az, hogy mint vetítési formátum - forgalmazói nyomásra - kikopik a mozikból (aki nem fejleszt DCP-re, halálra van ítélve, mert nem akarnak kópiákat forgalmazni 2014-től), persze más kérdés. Még most is forgalmaznak azért 35mm-en filmeket, a jövőben is fognak még filmes vetítéseket tartani artmozikban, ettől nem kell félni. A nagy filmek persze tényleg DCP-n jönnek ki, én mondjuk jobban szeretem a filmes vetítések hangulatát. De ez van.

kesztió · http://szabadter.wordpress.com/ 2012.12.18. 23:20:55

„ A 35 mm-es filmszalag eltűntével végleg elveszítjük a képpel való szerves, meghitt viszonyunkat. A 35 mm celluloidszalagnak lelke volt; a digitális technikával felvett film élettelen adathalmaz.”

Megdöbbentő, hogy magukat vizuális szakembereknek tartó tollforgatók hogyan képesek ilyen magvas közhelyeket egyáltalán papírra (bocsánat! képernyőre) vetni.

De elárulom a kedves szerzőknek, hogy azon illúzió forrása, miszerint a digitális technikának ne lenne lelke (bezzeg a celluloid, ugye), kizárólag az új technika SZOKATLANSÁGÁBAN keresendő.

Ahogy például az a fotós, aki a 19 század vége fele még mindig a sokszorosíthatatlan pozitívlemezes eljárások valamelyikének bűvöletében fényképezett, „joggal” érezhette pont az „ultramodern”, korlátlanul sokszorosítható negatív celluloid filmet „lelketlen adathalmaznak”.

És ahogy a 20–30 év múlva az új filmes generáció, amely már a digitális technikán nevelkedett, azt érzi megszokottnak és csak könyvekből fogja ismerni a celluloidra történő forgatást, pont annyira fogja lélekkel telinek érezni az új technikát, amennyire a kedves szerzők a celluloidot…

Tisztelettel kéretik tehát tartózkodni a „legújabbtechnikamindiglelketlen”-típusú ultrakonzervatív sztereotípiáktól, mert ez a fajta szélmalomharc csak az elengedhetetlen átállást nehezíti.

kesztió · http://szabadter.wordpress.com/ 2012.12.18. 23:31:48

„nem kérdés, hogy a digitális kép élesebb, hidegebb, merevebb a 35 mm-es celluloid filmszalagra fényképezett, és a filmszalagról kivetített képnél.”

Mintha nem lehetne (főleg a 4K-s technikával, ami már nagyon a szem feloldóképességének a határán mozog) digitálisan szimulálni a filmes vetítés tökéletlenségét előidéző összes faktort (melegebb, fakóbb színek, életlenség, a vetített kép nagyon finom „imbolygása” stb.)!

Csak kérdés, hogy minek…

Huber Zoltán 2012.12.19. 11:33:50

@kesztió: én nem vagyok kimondottan érzékeny a mozi technikai vetületeire (ez a része soha nem érdekelt és nem tartom magam vizuális szakembernek sem) - de az tény, hogy nagyon szerettem a film anyagszerűségét, ahogyan a sokat játszott kópia már recseg, remeg, karcos + volt az egészben valami egyediség (a sokat játszott, már-már rongyos Bud Spencer film a vidéki kertmoziban elszakadt).
Nekem ezért steril ez a digitális dolog...de ugyanígy hiányoznak a kalóz, narrátoros VHS-kazetták is. Ennek ellenére nem sírom vissza a DVD nyilvánvalóan jobb, kényelmesebb.

kesztió · http://szabadter.wordpress.com/ 2012.12.19. 11:53:00

@Huber Zoltán: Elfogadom az álláspontodat, de azért neked is be kell látnod, hogy az általad említett „tökéletlenségek” (anyagszerűség, recsegés, remegés, karcosság) nem inherens „tartozékai” az esztétikai élménynek, inkább a bennünk lakozó nosztalgia, a múlt megszépítése iránti ösztönös hajlamunk próbálja „overhype-olni” ezeket az apró kellékeket.

Mondjuk, ha őszinte lennék magamhoz, én is elismerhetném, hogy a művészet alapvetően az efféle szubjektív, irracionális „hozzáadott értékektől” az igazi, de számomra például Tarkovszkij Solarisa már a jellegénél fogva is nagyobbat üt digitálisan feljavított változatban, mint eredetiben.

Huber Zoltán 2012.12.19. 12:07:43

@kesztió: A nosztalgia, az adott befogadói szituáció igenis része az esztétikai élménynek - ahogyan az sem véletlen, hogy Nolan, Tarantino vagy Anderson hangsúlyozottan a filmje, azaz a műalkotás részének tekinti az általa említett tökéletlenségeket (amelyeket én nem neveznék annak, inkább "anyagtulajdonságoknak"). Engem speciel azonban zavar, amikor brutálisan felújítanak egy régi filmet és hirtelen zavaróan tökéletes kép- és színminőségű lesz, de ez nyilván szubjektív - engem a 3D, a túlzottan is térhatású hang, a hiperlátványos CGI mindig kizökkent, mert hirtelen a film megcsináltságára kezdek figyelni, ezért elhagyom a mozi belső világát. Nyilván a technikai újdonsága is ok lehet, idővel kiderül.

Abban egyetértünk, hogy ez a digitális átállás egy kicsit túl van hypeolva, de hát így volt az anno CD esetében is, de aztán a bakelit milyen szépen túlélte a dolgot.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2012.12.19. 12:47:57

@Huber Zoltán: És akkor Tarantino apropóján említsük is meg, hogy a hibás filmanyag "fílingjére" tudatosan rá is lehet játszani, ld. a Grindhouse gyárilag kopott kópiáját, hiányzó tekercseit, vagy akár azt, ahogy az Aranypolgár fiktív híradóbetétjét a szalag nyúzásával hitelesebbé tették.

kesztió · http://szabadter.wordpress.com/ 2012.12.19. 13:15:53

@Huber Zoltán:

Zavaróan egymásra csúsztattok két dolgot: más, amikor a technikai tökéletlenség (vagy legalábbis annak illúziója, szimulációja) szerves része a mondanivalónak, és megint más, amikor ez nem hordoz többletet (az operatőr bizonyára fejlettebb technikát is használhatott volna, ha ez a filmkészítés pillanatában rendelkezésére állhatott volna, magyarán nem a koncepció, hanem a lehetőségek határozták meg a technikát).

Nagyon nem ugyanaz, könnyen a sznobizmus hibájába eshetünk, ha erénynek fogjuk fel azt a technikai hiányosságot is, amit csupán a forgatás pillanatában rendelkezésre álló szűkös lehetőségek indokolnak! Pldául meggyőződésem, hogy a már említett Solarist Tarkovszkij szívesebben forgatta volna 35 mm-es digitális kamerával, ha már lett volna akkoriban olyan.

Egyéb: a 3D-t ne keverjétek ide, az teljesen más világ: nem él(het) például a kalsszikus filmezés egyik legerősebb kifejezőeszközével, a mélységélességgel való játékkal, viszont olyan lehetőségeket hoz, amire nem is gondolhat az, aki 2D-ben forgat.

A filmes és digitális technika között messze nincs ekkora különbség, mindkét technika majdnem teljesen ugyanolyan szemléletet, gondolkozást igényel az operatőr részéről, a különbség csupán felbontás, dinamikatartomány, anyagköltség, biztonság és kényelem vonalon érhető tetten. de ami filmessel megcsinálható, az nagyjából digitálissal is és fordítva...

Huber Zoltán 2012.12.19. 14:03:23

@kesztió: Igen, egyetértek veled, valóban sznobizmus automatikusan erénynek gondolni olyasmit, ami adottság, de én ezt fordítva is így gondolom. A technika tökéletesedése sokszor nem hordoz többletet, sőt, inkább zavaró modorosságba fullad. Erről nem a digitalizáció, hanem a technikát kezelő ember tehet.

Nem hinném, hogy egymásra csúsztattunk volna két dolgot: ahogyan az adott pillanatban elkészült film, az szerintem úgy kerek egész - bizonyára Lumiere is szívesen forgatott volna fullHD-ben (ha tudta volna, mi az), de ha mondjuk valami csoda folytán át lehetne konvertálni őket mai színvonalra, az elég sokkoló lenne.

A 3D-t pedig nem a digitális technikával akartam összemosni, csak arra szerettem volna utalni, egy új technikai vívmány először mindig elidegenítő - így volt ez a hang, a szín esetében is, csak e két utóbbi esetében ezt már nem tudom felidézni.

Egyébként nagy vonalakban egyetértünk: a digitális technika szerintem sem ördögtől való, de fontos vitatkozni róla, elengedhetetlen átgondolni a dolgokat pro- és kontra, mert ha tényleg eltűnik a filmszalag, akkor már késő (nem mintha azt hinném, hogy el fog tűnni, de nyilván iszonyú drága lesz majd)

kozmopilota 2012.12.22. 02:04:30

Azért van a filmszalagnak egy finomabb, anyagszerű hatása, mert nem fix méretű, alakú és pozíciójú szemcsék jönnek létre az anyagban lezajló kémiai folyamatok során, míg a digitális technikában mindig egy fix rácsvonalra illesztett, adott méretű és számú pixelek alkotják a képet.
Jelenleg a legjobb filmnyersanyagok felbontóképessége a 8K-s bontás körüli értéken mozog, valamint a színvisszaadásnál is egyelőre jobb eredményt produkál, persze ezekben hamarosan a digitális technika is utol fogja érni.

A 35mm-es filmet a forgalmazási láncból igazából egyetlen tulajdonsága miatt fogja kiszorítani a DCP: a forgalmazó a KDM kulcs által pontosan meghatározhatja, hogy hány vetítésre szól a lejátszási jog, így minden azon felüli vetítésért csörög a kassza, az ő szempontjukból így nyilván érthető.

Szuper a digitális technika, sok esetben jobban használható, mint a nyersanyag, de ahogyan TV-t nézni sem ugyanolyan élmény, mint moziba menni, így van érzeti különbség aközött, hogy analóg vagy digitális képet látunk. Persze nem ez fogja eldönteni, hogy egy film jó vagy sem, de a 30 év múlva felnövekvő generációnál értelmezhetetlen lesz pl. a Grindhouse ezen önreflektív gesztusrendszere. Ezért kicsit kár.
süti beállítások módosítása