A Girls őszintébb és messzebbre megy, mint a Szex és New York.

A mai most már harmincas generáció annak idején jól szórakozott a Szex és New Yorkon, a sorozat azonban pár év után oda fajult, ahol már a lelkes rajongóknak is nehezére esett azonosulni hőseivel, többek között a luxus miatt, ahová a sorozat népszerűsége juttatta a figurákat. Ráadásul azóta egy új nemzedék is felcseperedett New York utcáin és college-aiban, akik – úgy tűnik – a Girls hiperrealista őszinteségében találják meg azt a kultikus elődnél sokkal árnyaltabb képet mutató tükröt, amiben meg akarnak mártózni. Ez a tükör a valóságot úgy tárja elénk, mint az a nagyító, amellyel kozmetikusunk miteszereinkre bámul.

Lena Dunham, a HBO új sorozatának, a Csajoknak egyszemélyben forgatókönyvírója, rendezője és főszereplője. New York új sztárja 25 éves, és már egy nagyjátékfilmet (Tiny Furniture, 2010) is maga mögött tudhat. A kritikusi szakma felhördült az elismeréstől vagy az elképedéstől a fiatal rendezőnő szellemes és gyomorforgató világa láttán, amely leplezetlen őszinteséggel jeleníti meg a huszonéves csajok szociális és szexuális mákonyát: a munkakeresést, a rossz szexet, a felemás-eldöntetlen kapcsolatokat, abortuszt, AIDS-parát. A rendezőnő által játszott Hannah, aki a sorozat négy hősnője közül az egyik, minden tekintetben más, mint a romkomokból megszokhattuk: nem szép, nem csinos, nem sikeres. Azonban, akárcsak Carrie Bradshaw a Szex és New Yorkból, szintén író, bár még csak az anyaggyűjtés fázisában tart.

Az ifjú rendezőnő önreflexiójának fejlettsége, érzékeny intelligenciája előtt le a kalappal! Imponáló a távolság, ahonnan magára, avagy a való életbeli önmagától nem messze álló hősére rálátása van. Ugyanakkor éppen ez a távolság engedi meg neki azt is, hogy olyan közel menjen a saját maga által játszott hőshöz – annak testéhez, szexuális helyzeteihez, gondolataihoz, paráihoz, hogy a néző néha inkább elfordítaná a fejét. De ő nem fordítja el a fejét – sem akkor, amikor az arcára élveznek, sem, amikor Adam, aki félig a pasija, félig a szeretője, a szeme láttára maszturbál, vagy 11 éves drogosként fantáziál róla szex közben. Hannah közben anyagot gyűjt, kommentál, viccelődik, amit Adam általában nem ért, de a nézők elég jól szórakoznak, s azt érezzük, hogy hol a szadomazóba, hol az abszurdba csúszó önkísérletet látunk, amelynek keményebb felhangjai azonban feloldódnak a lét nagyon is elviselhető dunhami könnyűségében.

Bármilyen fura helyzetek állnak is elő, azok mégis hitelesek és valódiak, éppen ezért valószínűleg csupán a főhös iróniája teszi nemcsak elviselhetővé, de élvezetessé is. Ilyen nyíltan, mégis könnyedén talán még senkinek nem sikerült megmutatni, hogy a szexualitás, pláne a húszas évek elején nem a hollywoodi filmekből unásig ismert ideáltipikus éden, ahol két hibátlan test egymásnak feszül, és néhány perc tökéletes harmóniában való együtt pulzálás után a férfi és a nő egyszerre élvez el – a nők is persze vaginális orgazmus során. Hannah naturalista szexuális jeleneteiben az élvezet státusa, minősége, oka is megkérdőjeleződik. Amíg Adam például kétséget kizáróan élvezi az „ideálistól” meglehetősen elkanyarodó szexet, addig Hannah-t inkább csak valami szabadon lebegő szexuális vágy és a tehetetlenségi erő (vagy a szerelem?) hajtja a sráchoz.

A rendező semmilyen értelemben nem szégyenlős. A legcikibb, leghülyébb, legkínosabb jeleneteknek teszi ki Woody Alleni folytonos önkommentelő önreflexióval felszerelt hősét. Hannah először például undorodik kövér és öreg főnökétől, aki taperolja. Majd ő maga kínálkozik fel neki, kizárólag a „próbáljunk ki minél több mindent” jegyében, és amikor a főnök nem csak visszautasítja, de ki is neveti, akkor Hannah egymás után mond fel, fenyegeti perrel és zsarolja meg, totálisan hülyét csinálva magából – de ezt is elnéző, még ha kicsit elképedt mosollyal nézzük. Ez a három reakció elég jól kifejezi a 24 éves hősnő „világban-való-létét”. Még minden eldöntetlen: egy helyzet tűnhet cikinek, undorítónak, izgalmasnak, félelmetesnek egyszerre, de a dunhami karakter nem félti magát: fejest ugrik a helyzetekbe, ahol iróniája, tapasztalatéhsége, intelligenciája és a rendezői koncepció megvédi attól, hogy valami komolyabb tragédia érje.

Erre a korosztályra valószínűleg revelatív erővel fog hatni a feminista szlogeneket nem hangoztató, de ízig-vérig felszabadult, magától értetődően gendertudatos szemlélet, amit a rendezőnő hirdet. A szex nem a decens méltóságról szól, a promiszkuitás nem a férfiak kiváltsága, a szexuális „perverziókat” a nők is élvezhetik, vagy minimum kipróbálhatják. Egy-egy ilyen jelenetet nézve a néző nem azon bosszankodik, hogy mennyire megalázó a helyzet, hanem azon gondolkodik, hogy „basszus, ez tényleg ilyen, mit szépítsük” vagy éppen, hogy „hát nincs ebben a moziban egy árva jól sikerült szex sem?” – mellesleg van, még ha nem is szerelmi légyott gyümölcse. Bár meglehetősen szélsőséges jeleneteket tár elénk a rendező, de az életérzés, hogy milyen (volt) huszon egynéhány évesen kísérletezni a szexualitás peremén vagy éppen mélyzónáiban, hiteles. A konvencionális romkomokban a hősnő előbb-utóbb tanul a baklövésekből, vagy éppen leszáll a pasiról, akinek nem kell, ha ez egyáltalán elképzelhető. Ezzel szemben Hannah – nagyon is reálisan – benne marad egyenlőtlen és felemás szeretői viszonyában, és aki volt már huszonéves nő, vagy férfi, az nagyon jól tudja, hogy bizony így megy ez.

Hannah három másik húszas éveiben járó barátnője is generációjuk tipikus köreit futja. A lakótárs, Marnie például 19 éves kora óta van együtt a pasijával, akit halálosan un, nem élvezi a szexet, de mégis elképzelhetetlen nélküle az élet. Egy újabb telibe talált, archetipikus forgatókönyv, amikor a pasi rájön, hogy Marnie már nem szereti. Ekkor a csalódásból kölcsönözött energia lendületével sikerül szakítania, azonban Marnie addig könyörög, ajánl fel mindent (az orális szextől az ígéretig, hogy soha nem fogja elhagyni), hogy végül a nyögvenyelős békülőszex közben jön csak rá, hogy mást sem akar, mint szakítani... ó, azok a húszas évek! Így harmincvalahány évesen nézve a sorozatot, néha nekem is az jut eszembe, amit Hannah-nak mondott a nőgyógyásza annak abszurd, intellektualizáló és hipochonder monológját hallgatva az AIDS kapcsán, hogy „Nem tudnának eleget fizetni, hogy újra 24 legyek”. Amire egyébként Hannah válasza: „Nos, nekem nem fizetnek érte egyáltalán”.

Pintér Judit Nóra

Az HBO-sorozata kedden esténként 21 órakor látható.