Shanghai – amerikai–kínai, 2010. Rendezte: Mikael Hafström. Szereplők: John Cusack, Gong Li, Ken Watanabe, Chow Yun-Fat. 101 perc.
Vetítik: HBO – 21:10

A híres producerek, a sokáig tévedhetetlennek hitt Weinstein fivérek az elmúlt években több balsikerű vállalkozásba fogtak. Jóllehet az Oscar-osztáson változatlanul jól teljesítettek (lásd A király beszédét), de emellett akadt néhány fiaskójuk is: alig ocsúdtak fel abból a sokkból, amit az – egyébként kiváló – A szabadság határai című filmjük piaci fogadtatása szült, máris jött a következő megpróbáltatás. A Sanghaj című monstreprojekttel a Weinstein család és Mikael Hafström vendégdirektor (Könyörtelenek) az ezredforduló Casablancáját kívánta megalkotni, de bizonyos politikai, pénzügyi és – nem utolsósorban – művészi problémák miatt ez nem sikerült.

A film 1941-ben játszódik, amikor Japán már megszállta Kínát, de még nem támadta meg az Egyesült Államokat. Sanghaj afféle területenkívüli státuszt élvez, a szektorokra osztott városban egyszerre képviselteti magát az amerikai, a német és a japán nagypolitika, és az összegubancolódott erővonalakat tovább kuszálja a kínai földalatti ellenállási mozgalom működése. A zűrös viszonyok között egy újságírói álcát öltő amerikai ügynök nyomoz társának halála után, és eközben nem csupán egy világméretű konspirációra lel, de a szerelemre is rátalál. (Megjegyzendő, hogy a csodálatos Gong Li – a nyolcvanas–kilencvenes évek kínai modernizmusának fétisszínésznője – lehengerlő a végzet asszonyaként.)

A Sanghaj legnagyobb erénye a pazar látvány, problémája viszont a nehézkes cselekményvezetés: rendre új és újabb figurák, konfliktusok, motívumok bukkannak fel, és néha komoly gondot jelent eligazodni az események labirintusában. Tudvalevő, hogy a káosz és a zavarodottság ábrázolása nem feltétlenül zavaros és kaotikus ábrázolást kíván meg, a Sanghaj készítői viszont egyes pillanatokban nem tartották magukat ehhez az aranyszabályhoz. Pedig úgy fest, hogy csak néhány mellékszálat meg toldalékfigurát kellett volna kiiktatniuk, és sokkal működőképesebb dramaturgia szerkezetet alkothattak volna. Kevés hiányzott ahhoz, hogy egy moziklasszikust teremtsenek, de végeredményben a Sanghaj nem csak a noir-jellege miatt emlékeztet sokkal inkább Soderbergh ellentmondásos Casablanca-imitációjára (A jó német), mint magára a Casablancára.

Tosoki Gyula