Filmvilág blog

Irvin Kershner (1923-2010); Mario Monicelli (1915-2010)

Nekrológ

2010. november 30. - Orosdy Dániel

Irvin Kershner

- Annyi fiatal van a porondon, egy csomó fenegyerek, miért pont én kellek neked?
- Hát, mert mindent tudsz, amit egy Hollywood-i rendezőnek tudnia kell, de te magad nem vagy az.


A kérdést Irvin Kershner, A Birodalom visszavág (1980) leendő rendezője tette fel, a választ George Lucas, a Star Wars-univerzum atyja és mindenese adta. A USC-ről ismerték egymást, ugyanis Kershner többek között (fotózás, dokumentumfilm-készítés, tévésorozatok és -filmek forgatása) a wannabe-fenegyerekek oktatásával is foglalkozott. Egykori tanítványa nem tévedett, Kershner valóban tisztában volt mindazzal, amit egy anyagilag sikeres film rendezőjének tudnia kellett (nem csoda, ő is sikeres rendező volt, ha nem is kifejezett sztárdirektor), de nem a bevételt és a közönség pillanatnyi elégedettségét tekintette a legfontosabb szempontnak.
Irvin Kershner fél lábbal a Régi, fél lábbal az Új Hollywood talaján állt. Eleinte B-filmeken csiszolta a tehetségét, de a harmadik munkáját már a fiatal Haskell Wexler fényképezte (később ő lett az "ifjú törökök" egyik legfontosabb operatőre és a formabontó Medium Cool rendezője) és Cannes-ban Arany Pálmára jelölték (az 1961-es Hoodlum Priest alkotói végül a Nemzetközi Katolikus Film- és Audovizuális Szervezet díjával vígasztalódhattak). Az alacsony költségvetésű drámák elismert rendezővé tették, 1966-ban már a James Bonddal éppen világsztárrá lett Sean Connery-t dirigálta az A Fine Madnessben, egy évvel később George C. Scott is a kamerája elé állt (The Flim-Flam Man). Utóbbi mű, valamint a Loving (1970) a kritikusok tetszését is elnyerte. Gyengébb volt a fogadtatása a Barbra Streisanddal készített Enyém, tied, miénknek (1972), a MASH sztárjait újra összeboronáló Kémek (1974) pedig kifejezetten gyengén szerepelt mindenhol. Pályája első szakaszában mindenesetre Kershner bebizonyította, hogy a történetből elsősorban a szereplők belső drámája érdekli, jó a vizuális érzéke, ért a különböző műfajokhoz és a megfelelő ritmus eltalálásához. A Shunkawakan visszatér (1978) egy további fontos körülményre hívta fel a figyelmet: Kershner képes sikeres és jó folytatást készíteni, olyannyira, hogy sokan az ő filmjét még az eredetinél is jobbnak tartják.

A John Carpenter forgatókönyve alapján készült "amerikai giallo-t", a látványos Laura Mars szemeit (1978) követően Kershner lehetőséget kapott rá, hogy egy méregdrága, óriási felelősséggel járó produkcióval bebizonyítsa, minden igaz, amit az érdemeivel kapcsolatban valaha mondtak. Nem aratott szégyent, a vonakodva elvállalt A Birodalom visszavág minden idők egyik legjobb és legsikeresebb filmje lett, nem utolsósorban azon ritka folytatások egyike, amelyeket az előzménynél is jobbnak tartanak.
Kershnernek ezt követően már csak két ismert és sikeres, de nem különösebben jelentős mozira jutott ereje-ideje: a Soha ne mondd, hogy soha egy kánonon kívüli James Bond-film, ami újra összehozta Connery-vel, a Robotzsaru 2. pedig egy "bűnös élvezet"-kategóriába sorolható akció-sci-fi, amely sajnos arra bizonyíték, hogy még ő sem tudott minden folytatást felhozni az előzmény színvonalára.
Irvin Kershner nem volt öntörvényű auteur vagy félreismert zseni, viszont kívülről tudta a szakma minden csínját-bínját, és ihletett pillanataiban képes volt remekműveket alkotni. A felsorolt filmek mellett tehetségét bizonyítják elismert, kései tévéfilmjei is, melyeket a magyar közönség is láthatott (a Golden Globe- és Emmy-díjas Támadás Entebbe-nél, 1976, és a Traveling Man, 1989), valamint színészi alakítása tisztelői, a nevezett "fenegyerekek" egyikének filmjében: ő játszotta Zebedeust a Krisztus utolsó megkísértésében (Martin Scorsese, 1988).

Mario Monicelli

Kershnerhez hasonlóan Monicelli sem érte el soha az utolérhetetlen lángelméknek kijáró mély tiszteletet (nem is lehetett könnyű olyan honfi- és kortársak mellett, mint Fellini, Antonioni és a többiek), viszont benne már komoly, társadalmi kérdésekre érzékeny, következetes szerzőt is tisztelhetünk.


Rendezőként egy számunkra is kedves regény, A Pál utcai fiúk feldolgozásával debütált 1935-ben, majd forgatókönyvíróként és asszisztensként dolgozott, többek között Pietro Germi mellett. A negyvenes évek végén Steno állandó munkatársa lett, a híres olasz komikus, Totó komédiáin dolgoztak együtt. Néhány Stenóval közösen jegyzett vígjáték után önállósult, sikeres vígjátékok rendezője lett, melyekben gyakran Totó is felbukkant. Monicelli az ötvenes évek végén készítette el két leghíresebb filmjét: a zseniális, Oscarra nominált, de itthon kevésbé ismert I Soliti Ignotit (1958, állítólag Ismeretlen ismerősök a magyar címe, pedig az olasz kifejezés "szokásos, ismeretlen elkövetőkre" utal, és a film elsősorban angol címváltozatán, Big Deal on Madonna Streetként ismert szerte a világon), valamint A Jó, a Rossz és a Csúf történetét is ihlető háborús szatírát, az Arany Oroszlán-nyertes és ugyancsak Oscarra jelölt A nagy háborút (1959). Megbecsültségét jelzi, hogy 1962-ben olyan rendezők oldalán dolgozott a Boccaccio '70 című szkeccsfilmen, mint Vittorio De Sica, Federico Fellini és Luchino Visconti. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek során forgatott műveinek többségét Magyarországon is bemutatták, a legismertebbek az Elvtársak (1963), a Brancaleone-filmek (1966, 1970), a Tündéri nők (1966), a Lány pisztollyal (1968, másik címén Szerelem szicíliai módra), a Mortadella (1971), Az ezredeseket akarjuk (1973), az Olcsó regény (1974), a Férfiak póráz nélkül (1975), a Kedves Michele (1976), az Egy egészen kicsi kispolgár (1977), az Új szörnyetegek (1977, társrendező Dino Risi és Ettore Scola oldalán), az Utazás Anitával (1979, másik címén Szélhámosok és szeretők), a Szállodai szoba (1981), a Vaskos tréfa (1981, másik címén Del Grillo márki), a Mattia Pascal két élete (1985), a Reméljük, lány lesz (1986) és a Furfangos gályarabok (1988). Utolsó mozifilmje A sivatag rózsái (2006) volt.


A jól megérdemelt közönségsiker mellett Monicelli filmjeit rendre nominálták komoly olasz és nemzetközi elismerésekre is, többek között Berlinben, Cannes-ban, Velencében és San Sebastiánban. Monicellit "személyében" kétszer jelölték Oscarra, mindkétszer forgatókönyvíróként: először a Boccaccio '70-ért, másodszor az Elvtársakért. Filmjei többször versenyben voltak a legjobb külföldi filmnek járó Oscarért (a már említetteken kívül a Lány pisztollyal és az Újabb szörnyetegek) és ötször az Arany Pálmáért. Európai sztárok (Monica Vitti, Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Marcello Mastroianni, Alberto Sordi, Gerard Depardieu, Vittorio Gassman, Giancarlo Giannini, Nino Manfredi, Liv Ullmann, Catherine Deneuve, Philippe Noiret, Ugo Tognazzi...) mellett dolgozott amerikaiakkal is, többek között Goldie Hawn, William Devane, a fiatal Susan Sarandon és Danny DeVito fordult meg egy-egy munkájában.
Bár egyebek mellett drámákat, valamint politikai és kosztümös műveket is rendezett, Monicelli elsősorban a commedia del arte modern mestereként volt ismert. Olyan tehetségesen ötvözte az olasz vígjáték hagyományait a szórakoztató filmmel, a neorealizmussal és a társadalomkritikával, hogy a legjobb munkái hamar klasszikussá váltak, és életműve máig ihletet ad a fiatalabb kollégáknak. Csak egy példa: a Rififi a férfiak közötthöz (1955) hasonló kemény szajréfilmeket pellengérre állító I Soliti Ignoti ötletforrásul szolgált többek között William Friedkin Haláli melójának (1978), a Louis Malle rendezte Kasszafúróknak (1984, remake), a Vincent Gallo főszereplésével készült Palookaville-nek (1995), Woody Allen vígjátékának, a Süti, nem sütinek (2000) és a Soderbergh-Clooney producerpáros Széftörőkjének (2002, remake).

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr762484507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása