Másfél hónappal a bemutató után nyugodtan kijelenthető: a Becstelen Brigantyk egyöntetű sikert aratott, nemcsak a Tarantino-filmek viszonylatában, de általában véve is jól teljesített a mozipénztáraknál; nálunk épp a múlt héten lépte át a 200 ezres határt. Ami a kritikusokat illeti, a többségnek tetszett, bár sokan kifogásolták azt, ahogyan QT a háború témájához nyúl. A Népszabadság szerzője szerint a rendező „láthatóan nem akar mondani semmit a háborúról, a zsidókérdésről, a nácikról, a filmkészítésről, nem akar a múltunk mélyére ásni, nem érdekli, hogy ebből mi lehetne érvényes ma – ez persze lehet erény, de itt most inkább lustaságnak tűnik”, és nagyjából ezt hozta fel vádpontként Vaskó Péter is a filmről folytatott rádiós vitában, kiegészítve azzal, hogy lehet ugyan viccelni is a témával, de „a II. Világháború olyan erős állítás, amit vagy parodizálni kell, vagy abszurdot tenni hozzá (…) itt ezt nem lehet megúszni.”

A kérdés tehát egyértelmű: „üzen-e” valamit a Becstelen Brigantyk, vagy csak szórakoztat? Mark Blankenship, a The Huffington Post bloggere szerint igen. Még augusztusban megfogalmazta a saját olvasatát, miután látta, hogy Rogert Ebertnek és a többi híres kritikusnak ez a megközelítés eszébe sem jutott. Becsülettel végigolvastam szinte minden magyar nyelven megjelent recenziót illetve elemzést, és úgy tűnik, a magyar kollégák sem figyeltek fel a filmnek erre az aspektusára. A tovább után erről lesz szó.

Kezdjük azzal az állítással, amivel valószínűleg a film minden nézője egyetért: a Becstelen Brigantyk vérbeli bosszúfantázia, a rendező életművében végig jelenlévő bosszútematika következetes folytatása – többek közt ezért hasonlítják sokan (mint Vaskó az említett rádiós vitában vagy Gyenge Zsolt a Filmvilágos kritikájában) a Kill Billhez. Csakhogy. A Kill Billben a bosszú egy jól megérdemelt dicsőséges-diadalmas aktus, a Menyasszony jogos elégtételt nyer a film végén, a néző így rossz érzések nélkül állhat fel a (mozi)fotelből. A Brigantyk esetében azonban ennél jóval komplikáltabb a dolog. Nem csak arról van szó, hogy a bosszú itt felemészti a bosszúállókat – Shoshanna és a két Briganti is az áldozataikkal együtt hal meg –, vagy, hogy módszereiket tekintve sokszor ők sem tűnnek különbnek a náciknál, hanem, hogy Tarantino itt a filmjének nézőit is ravaszul csőbe húzza.

Ha szimpla vágybeteljesítésben utazna, akkor egyszerű lenne a képlet: a(z amerikai) zsidó katonák szimbolikusan újraírják a történelmet, a Film bosszút áll a Történelmen, nem csak a náci vezérkar, de maga Hitler is (!) elpusztul. A film nézői – kivéve a nácikkal szimpatizálók – boldogan tapsolhatnak, mindenki elégedett. Az öröm mégsem teljesen felhőtlen, mintha maradna bennünk némi lelkiismeret-furdalás is. Vajon miért?

Blankenship szerint finálébeli mozielőadás a kulcsjelenet. Tarantino először megmutatja a háborús propagandafilmet néző náci fejeseket, akik vidáman tapsikolnak minden alkalommal, amikor Zoller agyonlő egy ellenséges katonát a vásznon. Mi nézők, amellett, hogy nyilván nevetünk a groteszkre vett Hitleren és Göbbelsen, természetszerűen undorodunk ettől a beteges náci bagázstól, akik élvezetet lelnek a lemészárolt ellen látványában. Mi történik ezután? A mozi lángba borul, a tömeggyilkos nácik menekülni kezdenek, a két Briganti pedig az erkélyről lövi őket, miközben Hitlerbe és a haverjaiba is beleeresztenek néhány tárat. Beteljesedik tehát a bosszúfantázia, a nácik azt kapják, amit megérdemeltek, a nézők örülnek, a vérmesebbek akár tapsolnak és füttyögnek is. Pont, mint a nácik egy perccel korábban, akik szintúgy a kényelmes moziszékben ülve élvezték a legyilkolt ellenfelek látványát.

Ez az, ami miatt – Blankenship szerint – a Becstelen Brigantyk több mint szimpla „kóser pornó”. „A film, ami képes egy efféle párhuzamot felállítani, több mint műfaji hommage-ok és akciójelenetek együttese: azt érzékelteti nagyon okosan, hogy milyen hatással van ránk a nyájszellem, függetlenül attól, melyik oldalon is állunk.”