A vonzás szabályaiig Roger Avary nem tűnt többnek Quentin Tarantino haverjánál, akivel kénytelen volt megosztani a Ponyvaregényért járó írói Oscart. A videótékás generáció „futottak még” tagja, megbízható script doctor, mintha meg is lovagolta volna a Kutyaszorítóban sikerét egy közepes mozival – „ez Avary”. Csak a szemfülesebbek tudták, hogy több volt a Pulp Fiction történeteinek kiötlőjénél (magyarán ugyanúgy dolgozott magán a forgatókönyvön, mint maga QT), benne volt a keze csaknem minden Tarantino nevével eladott könyvben, és a rendezői bemutatkozása is jóval több a Reservoir Dogs lenyúlásánál. Az itthon Döntő pillanat címen forgalmazott Killing Zoe (kb. "megölni Zoe"-t) szintén bankrablásról szól ugyan, de önmagában is nagyon erős munka, méltó az Avarynek igazi elismerést hozó Bret Easton Ellis-adaptációhoz. Sőt.
Egy nem túl megbízható forrásból származó információ szerint Tarantino maga is első filmje koppintásának tartott a Killing Zoe-t, ami vagy nem igaz, vagy szégyenszemre nem látta a nevével (executive producer) reklámozott művet, vagy szimplán részeg volt. A Döntő pillanat éjsötét ponyvamozi, akad benne erőszak és humor, szerepelteti a Ponyvaregény egyik epizodistáját, szükségszerűen érinti a bizalom kérdéskörét, de ezektől eltekintve olyan távol áll Tarantino világától, amennyire csak lehetséges. Szó sincs többszörösen megcsavart dramaturgiáról, öncélú dumadélutánokról vagy l’art pour l’art erőszakról, ráadásul Avary a film jelentős részét annak bemutatására szenteli, amit QT tudatosan került, vagyis részletesen ábrázolja magát a rablást. A Killing Zoe sokkal inkább lehangoltabb és szenvedélyesebb párdarabja a Kutyaszorítóbannak, semmint értéktelen másolata.
Ami a történetet illeti, a forgatókönyvet a rendező néhány nap alatt, megrendelésre hozta össze, ami nem látszik meg a végeredményen. (Gombhoz a kabátot: a legenda szerint Lawrence Bender producer a Reservoir Dogs előkészítésekor talált néhány jó helyszínt, amit azonban nem tudtak használni a filmben, ezért megkérdezte Quentin régi tékás haverját, nincs-e valamilyen könyve ezekhez a belsőkhöz. Avary határozottan bólintott, majd villámgyorsan megírta rendezői debütjét.) A főszereplő, Zed (Eric Stoltz) Amerikából érkezik Párizsba, hogy profi mackósként segítse régi barátját, Eric-et (Jean-Hugues Anglade), aki fel akarja nyomni egy nagy francia bank egyik fiókját a Bastille bevételének évfordulóján. A taxiút után a hotelbe Zed egy lányt rendel, aki a Zoe névre hallgat (Julie Delpy). Jól érzik magukat egymás társaságában, de Eric érkezése véget vet az idillnek. Miután a régi cimborák kimulatták magukat a párizsi éjszakában, Zed és újdonsült barátai betörnek a pénzintézetbe, csakhogy minden rosszul sül el, ráadásul az angyali kurva Zoe is éppen ott van „polgári állásban”. (Anti)hősünk egyre rosszabb helyzetbe kerül, főleg miután nyilvánvaló lesz, hogy Eric nem feltétlenül áll olyan közel hozzá, mint elsőre hitte. Elszabadul az erőszak, a rendőrök a rablókat fenyegetik, a rablók a túszokat és egymást. Az amerikai idegen egy idő után már csak önmagát és a szerelmét próbálja védeni a pszichopata „jóbaráttól”.
Avary rendezőként egyszerre hagyománytisztelőbb és avantgárdabb Tarantinónál. Nem tobzódik a stiláris túlzásokban, nem idézget agyra-főre, viszont biztos kézzel vázolja fel a szereplőket, a hátteret, a hangulatot, és teljesen közvetlenül emeli be filmjébe a számára fontos klasszikusokat, ha éppen az hommage-nak érzi szükségét (akárcsak A vonzás szabályaiban, itt is némafilmeket néznek a szereplők szabadidejükben, konkrétan Murnau Nosferatuját). Ami az avantgárd vonásokat illeti, ezek egyszerre vizuális díszítések (ld. a kék hangjegyek formájában megjelenő dzsesszt) és érdekes értelmezési rejtvények (miért szinkrázik Anglade felemelt keze az egyik jelenetben?). Szereplői emberibbek, hitelesebbek a QT műveiben látható figuráknál, egyszersmind ziláltabb lelkű, sötétebb figurák.
Avary műfaji és stiláris szempontból is eltávolodik barátjától. Szemben a Tarantino-epigonokkal, nem erőlteti a szellemes párbeszédeket, nem keveri ok nélkül az erőszakot és a humort, nem játszik látványosan az időrenddel, viszont tudatosabban bíbelődik el a zsánerekkel. Míg a Kutyaszorítóban A gyilkosság (Stanley Kubrick), a City on Fire (Ringo Lam), a Próbaidő (Ulu Grosbard) és ezer másik film elemeiből építkezve hozott létre egy képregénybe hajló neonoir világot, amelyet a tesztoszteron ural, Avary egy nőt tesz meg címszereplőnek és egy álruhás Grál lovagot főhősnek, komolyan véve a hard-boiled fiction irodalmi és a klasszikus film noir mozgóképes hagyományait. A noir mellett a téma alapján az ún. heist filmek juthatnak eszünkbe a művéről, ám az utóbbi kategória ebben az esetben még annyira sem egyértelmű, mint az alműfajt tudatosan idézőjelek közé helyező Kutyaszorítóban esetében.
Tarantino elkészítette azt a heist movie-t, amelyből teljesen hiányzik maga a „nagy balhé” bemutatása – szinte olyan, mint egy koncertfilm, amelyben mindent látunk, csak magát a koncertet nem. Avary-nél a banda összeverődése és maga a rablás kevésbé jelentős a szereplők ábrázolásához képest, azaz az ilyen filmek hagyományos „főszereplői”, a Terv és az Akció mellékesnek és kevésbé kimunkáltnak tűnnek az emberi tényező mellett. Tarantino az előzmények és következmények szaggatott ábrázolásával a férfiak izmozását és az áruló utáni nyomozást állítja a középpontba, Avary viszont a válság kialakulását és mélyülését, amiről inkább eszünkbe juthatnak a gallyra ment rablásokról szóló mozik (ld. a legnagyobbat, A kánikulai délutánt), mint a heist/caper alapművei (Aszfaltdzsungel, A gyilkosság, Rififi a férfiak között). A maga módján mindkét ex-videótékás az emberekről akar beszélni, de egészen más helyzetbe helyezik egészen eltérő hőseiket.
Avary rendezői bemutatkozása többé-kevésbé áldozatául esett Tarantino életművének, pedig a kilenvenes évek egyik kimagasló amerikai bűnfilmje. A QT-féle ötdolláros mozishake-ek mellett a Döntő pillanat egy erős fekete. Elsőre talán nem ízlik annyira, viszont maradandó és pezsdítő a hatása. Bárcsak Roger gastone gyakrabban szállítana ilyeneket az asztalunkhoz.