A Hunnia moziba (ma egy kocsma/bár a kiskörúton) mentem megnézni 2003-ban Brian De Palma Femme Fatale című játékfilmjét. Amikor jegyet vettem a 20 órás időpontra, a pénztáros jelezte, hogy késéssel fog kezdődni, mert még javában tart az előző vetítés. Mivel kicsivel nyolc előtt érkeztem, már sokan várakoztak a terem előtt. Ha jól emlékszem, egy vetítőtermes mozi és kávézó volt a Hunnia, kis előtérrel. Klasszikus, utcáról a vetítőterembe felépítésű mozi volt. Lehetett már vagy fél kilenc is, mikor kinyílt a terem ajtaja, és elkezdtek kijönni az emberek a korábbi vetítésről. Valaki a tömegből megjegyezte, hogy van valami gond a vetítéssel – elégedetlenség volt a hangjában. Mindenki elfoglalta a helyét, és nagyon hamar elindult a Femme Fatale nyitójelenete. Lement az első felvonás, és körülbelül 25 perc után kifutott a film, felkapcsolták a fényeket. Mindenki értetlenül nézett körbe, hogy most mi van, és ekkor jöttem rá, hogy ezt a filmet így, tekercsenként fogjuk megnézni, mivel a két vetítőgép helyett csak egy üzemel. Erről elfelejtettek szólni a vetítés előtt, a korábbi film is ezért volt hosszabb. Az újabb felvonások befűzése és indítása legalább nyolc perc volt. Addig várakoztunk, néhányan beszélgetni kezdtek. Ez a film teljes időtartama (1 ó 55p) alatt ötször vagy hatszor ismétlődött, ami nagyban megváltoztatta a film tempóját, és enyhén szólva ellene ment a rendezői elképzelésnek. De mi, nézők elfogadtuk a kialakult körülményeket; mit is tehettünk volna mást?

Mostanában úgy érezhetjük, mintha egy politikai thrillerben élnénk, ennek örömére tematikus adást készítettünk, benne olyan közéleti vonatkozású filmekkel, mint az idei Oscar-díjas doku (Senki tanár úr Putyin ellen), Olivier Assayas új rendezése, amelyben Jude Law alakítja Putyint (A Kreml mágusa), Rodrigo Sorogoyen zseniális politikai thrillere (A rendszer), Elio Petri klasszikusa (Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében), Kostyál Márk modern easternje, a bemutató idején nagy port kavart Kojot, és a Tavaszi szél - Az ébredés, amelyet a mozikban több mint 130 ezren, a YouTube-on pedig 3 millió 300 ezren láttak. Az adásban szóba kerül többek közt, hogy

• miért mennek ma ilyen nagyot a fapados kivitelezésű, beszélőfejes filmek,
• hogy néz ki, amikor lebutítjuk a rendszerkritikát,
• és hogy, amikor sikerül árnyalni,
• hogyan lehet elérni, hogy drukkoljunk egy korrupt politikusnak,
• lehet-e a düh egy film(készítő) motorja,
• hol helyezhető el a Tavaszi szél a doku, az imázsfilm és a propaganda tengelyén?

Menetrend:

00:16:00 - A Kreml mágusa
00:38:50 - Senki tanár úr Putyin ellen
01:03:20 - A rendszer (2018)
01:33:55 - Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében
01:58:50 - Kojot (2017)
02:26:45 - Tavaszi szél - Az ébredés

MAGYAR TELEVÍZIÓ
Vajda Judit: „Az ember egy kicsit bebújik valaki mögé” (Beszélgetés Molnár György rendezővel)
Lakatos Gabriella: Az élő adások izgalma (A Magyar Televízió első tévéjátékai)
Bakos Gábor: Szegényen, de szabadon (Zsigmond Dezső: A tűz szájából)
Varró Attila: Blue box bűvölet (Televíziós mesék felnőtteknek)
A szerkesztőség kedvenc magyar tévéfilmjei és tévéjátékai

AMERIKAI FÜGGETLENEK
Bár az amerikai filmiparról 2026-ban elsőre alighanem mindenkinek a franchise-ok, szuperhősfilmek, blockbuster remake-ek és folytatások jutnak eszébe, másodikra pedig a streaming, a felszín mögött legalább ugyanilyen fontos kulturális szerepe van az indie filmek erősödésének – amely olyan alkotókra tekinthet vissza, mint Henry Jaglom, Todd Solondz vagy Richard Kern.

Kovács Bálint: Lehet más a filmkészítés (Az amerikai független film ma: az A24)
Lénárt András: A banalitás művészete (Henry Jaglom [1938-2025])
Hegyi Damján: A fészekbe kell piszkítani (Todd Solondz kritikai stratégiái)
Szabó G. Ádám: BDSM-terápia (Richard Kern filmjei)

Hírmagyarázó magazinműsorunk legújabb - de a támogatóink számára már múlt hét óta elérhető - adásában többek közt az Oscar-gálát beszéltük ki.

Menetrend:

00:00:50 - A hét legdühítőbb híre
00:11:50 - Oscar 2026
00:54:45 - Hírek, amelyeknek örültünk a héten
01:01:05 - A hét legmeglepőbb híre
01:05:05 - Vetítésajánló

Idén is bepótolhatjuk / újranézhetjük a legutóbbi (22.) Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál legfontosabb dokumentumfilmjeit. A program bő két hónapon át a novemberi fesztivál legemlékezetesebb filmjeit hozza vissza a Toldi mozi vásznára: olyan díjnyertes vagy kiemelt alkotásokat, amelyek a világ különböző pontjain játszódó történeteken keresztül beszélnek arról, hogyan tudjuk jobban megérteni egymást.

Az idei válogatás a világ különböző pontjaira viszi a nézőket: az ukrán frontvonalra, egy egykori gázai városrész emlékei közé, egy pakisztáni fotóstúdióba vagy épp egy varsói utca mindennapjaiba. A történetekben a háború, a család, az identitás és a társadalmi felelősség kérdései találkoznak.

A sorozat március 25-én Szia Sári! című film vetítésével folytatódik. Haragonics Sári személyes hangvételű dokumentumfilmje a rendező családjába enged betekintést: hat évvel édesanyja halála után Sári régi felvételekkel és kamerával próbál rendet tenni a családi kapcsolatok között. A film a 22. Verzión elnyerte a közönségdíjat. A vetítés után a rendezővel Mesterházy Lili filmkritikus beszélget.

Az első film, amit Marosvásárhely főterének legnagyobb mozijában, a Művészben láttam (románul Arta, legtöbbször mi is úgy emelgettük, hogy „azártá) az Ezüst álom (Silver Dream Racer) című motorbiciklis angol film volt, nagyon meg akartam nézni, mert minden barátom látta már, és ennek eredményeként burrogást imitálva rohangáltak le és fel a blokkunk mögötti dombon. A motorok nem túlzottan érdekeltek, de a filmet már annyiszor elmesélték nekem, hogy nagyon szerettem volna látni, úgyhogy amikor egy vasárnap délután arrafelé mentünk hazafele nagymamáméktól és megláttam a plakátot, könyörögni kezdtem anyámnak, hogy nézzük meg. Anyám nem akarta, vagy nem volt rám ideje, de végül csak bementünk, és vett nekem jegyet, és megbeszélte a jegyszedővel, hogy figyeljen oda rám, aztán egyedül mentem haza.

Ahogy itthon, úgy Olaszországban is a köztársasági elnök a nemzet egységét hívatott megtestesíteni. Paolo Sorrentino megálmodott egy államférfit, aki tényleg képes erre.

Képzeljünk el egy országot, ahol a köztársasági elnök kivívta a nép tiszteletét, nem pártérdekek mozgatják, hanem szuverén politikai szereplő, és gyarló emberként is próbálja a döntéseit morális megfontolások alapján meghozni. Ha a közelmúlt hazai eseményei miatt nehéz mindezt elképzelni, Frederico Fellini örököse (A nagy szépség), az olasz politikai elit krónikása (Il Divo - A megfoghatatlan , Silvio és a többiek), Paolo Sorrentino siet a segítségünkre. 

A kegyelem egy fiktív köztársasági elnök hivatali idejének utolsó fél évét öleli fel, aki mielőtt leköszönne, még két meglehetősen érzékeny kegyelmi kérvényt kell elbírálnia, valamint a parlament által továbbküldött eutanáziatörvény is az aláírására vár. (Ez a legnehezebben hihető része a filmnek, mintha laboratóriumi körülmények közé helyezték volna őt, ahol mindössze három üggyel kell foglalkoznia.) Sorrentino az elnyújtott búcsún keresztül azt vizsgálja, be lehet-e fejezni tisztességesen egy politikai karriert; van-e erre bármi esélye az elnöknek, ha közben a szigorúságáról híres büntetőbírói énjének – a háta mögött Vasbetonnak hívják –, római katolikus hitének, a családjának és az ország iránt érzett felelősségtudatának is meg akar felelni.